Mit dobunk ki a kukába? – Feltérképeztük a hazai hulladékhelyzetet

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

A hulladékkérdés

A téma az utcán hever, ahogy sokszor a hulladék is. A közterületek hulladékmentesítése mindennapi kihívás a települési önkormányzatok és a hulladékgazdálkodási közszolgáltatók előtt. Persze a probléma nem áll meg itt, hiszen az ember sokszor a saját ablaka alatt, vagy az erdőben sétálva, vagy éppen egy hulladékgyűjtő-szigetet mellett felhalmozva is találhat ismeretlen tettesek által elhelyezett hulladékot. Ilyenkor jön a bosszankodás.

De vajon mi magunk biztos, hogy jó helyre teszünk minden hulladékot?

A számok azt mutatják, hogy a közszolgáltatás keretében összegyűjtött hulladéknak még mindig több, mint 57%-a hulladéklerakókba megy. Ennek a kidobott, lerakóba kerülő hulladéknak a jelentős része újrahasznosítható vagy energetikailag hasznosítható lenne, hiszen van olyan európai uniós tagállam, ahol a nem (újra)hasznosított hulladék aránya csupán 3%. A baj forrása tehát még mindig az emberek gondolkodása, hozzáállása.

Vajon változhat az emberek magatartása, hulladékokhoz való viszonya?

A rövid válasz az, hogy igen, de nagyon hosszú idő kell hozzá. Optimizmusra okot adó a tény viszont, hogy hazánkban minden lehetőség adott az egyéni hozzáállás változására:

• a korszerű, az európai uniós elvárásokhoz igazodó szabályozás,
• az integrált, egységes hulladékkezelés,
• a tapasztal hulladékgazdálkodási szakembergárda,
• a fejlett kutatási-fejlesztési háttér,
• a korszerű infrastruktúra és
• a széles körű gyűjtési és kezelési lehetőség a legtöbb hulladékfajtára.

Tény, hogy a szocializáció, a hozzászokás, a közösségi és az egyéni nevelés azokon a településeken tud a leginkább hatni, ahol a szelektív hulladékgyűjtés lehetősége már régebb óta fennáll. Az országos helyzet elég vegyes képet mutat (1. ábra), ezért a szelektíven gyűjtött települési szilárd hulladék aránya csak 12,32 %-ot ért el 2019-ben.

Nyilván a házhoz menő szelektív hulladékgyűjtés, ami a helyi komposzttelep beüzemelésével a konyhai és kerti hulladékot is ki tudja „szedni” a vegyes hulladékból, sokat dob az arányokon, de a lehetőségek biztosítása nem elegendő. Az egyes szereplők magatartása alakítja igazán a számokat.

Az európai uniós csatlakozás egyik következményeként, s zömében uniós támogatással a háttérben, sorra épületek meg országszerte az új, korszerű hulladékkezelési rendszerek. Azóta évről-évre kúszik felfelé a szelektíven kigyűjtött, újra hasznosítható anyagok aránya a hazai statisztikákban. 2016-ra egy 103 hulladéklerakóból (2. ábra), 40 hulladékátrakóból és 64 válogatóműből álló hulladékkezelési hálózat jött létre az országban, amelyet immár nem települési, hanem országos szintről irányítanak, s amelyet 2019-re 25 hulladékgazdálkodási régióba szerveztek, s mindössze 28 közszolgáltató cég által működtetnek (3. ábra).

Mit üzennek a hulladékstatisztikák?

A változó európai uniós direktíváknak megfelelően 2012-ben hazánk is megalkotta a hulladékról szóló 2012. évi CLXXXV. törvényt. A törvény szerint hulladéknak tekinthető minden anyag vagy tárgy, amelytől tulajdonosa megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles.

A hazánkban keletkező, a fenti definíció szerinti hulladék mennyisége európai viszonylatban mérsékeltnek tekinthető, és a hulladéktermelés tendenciája is kedvező irányokat mutat (Eurostat). Az EU 27 tagállamában az egy főre eső keletkezett hulladék mennyisége 2018-ban 5190 kg/fő, míg Magyarországon ez 1879 kg/fő volt. Ebbe a mennyiségbe beletartozik minden ipari és lakossági, veszélyes és nem veszélyes hulladék, ami az ország területén keletkezett.

Nagyobb gond viszont, hogy az európai uniós erőforrás-felhasználásnak mindössze a 11,6%-át, magyar viszonylatban pedig csupán a 7%-át tudTák újrafeldolgozott anyagok segítségével pótolni (2018-ban).

A teljes keletkezett hulladéknak (az ásványi eredetű hulladékokat leszámítva) a jelentős része még mindig a lerakókba kerül, s ez 2016-ban Magyarországon arányában 46%-ot tett ki, miközben az uniós átlag 24% volt (4. ábra).

2018-ban a teljes keletkezett hulladékmennyiség 5,78% háztartási eredetű volt az EU átlagában, míg Magyarországon ez az arány 14,72%-ot mutatott. Ugyanakkor az Európai Unió 27 tagállamára vetített egy főre eső települési szilárd hulladék mennyiségével szemben (495 kg/fő/év) Magyarországon csak 381 kg/fő/év hulladék keletkezett. Az újrahasznosított hulladék aránya (anyagában hasznosított, biogáz üzembe kerülő, komposztált hulladékok aránya a teljes települési szilárd hulladék mennyiségéhez viszonyítva) az EU 27 országában 47,2% volt, Magyarországon viszont 2018-ra ez az arány 37,4%-ra emelkedett.

Nagyon égető kérdés a háztartások viszonylatában az élelmiszer-hulladékok kérdésköre is. A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal hazai gyakorlatot vizsgáló felmérése (2019) alapján, kicsit javuló tendenciát mutatva, de

még mindig évi 65 kg/fő élelmiszert dobunk ki a kukába, vagy engedünk be a szennyvízhálózatba, amelynek fele elkerülhető lenne, s jelentős része biológiailag hasznosítható lenne, ha megfelelő módon gyűjtenénk.

Egy 2019-es európai parlamenti felmérés azonban azt mutatja, hogy az európai állampolgárok szerint a keletkezett hulladékok mennyisége bele tartozik a három legégetőbb környezetvédelmi probléma közé, és a helyzet leghatékonyabb kezelésének a fogyasztási szokások és a termelési módok megváltoztatását tartják a megkérdezettek.

Az állampolgárok nyilvánvalóan a fogyasztási, vásárlási szokásaikon és a hulladékgyűjtési módjaikon keresztül tudnának hatni a kedvezőtlen folyamatokra, de még a hulladékok szelektív gyűjtését is csak a válaszadók 66%-a jelölte meg saját gyakorlatként, a többi aktivitást pedig a megkérdezettek fele sem regisztrálta (5. ábra). Van tehát még hová fejlődnünk.

Mit csinálhatunk mi magunk?

A fogyasztói szokásaink és a személyes környezeti attitűdjeink leginkább a települési szilárd hulladék kategóriára hatnak, annak a mennyiségét és összetételét, valamint sikeres/kevésbé sikeres kezelhetőségét befolyásolja.  

A települési szilárd hulladékba beletartozik minden, a háztartási és a háztartási hulladékhoz hasonló szilárd hulladék. Ez utóbbi származhat közterületekről, közintézményektől vagy olyan szervezetektől, cégektől, amelyek a közszolgáltatóval szerződést köthetnek a hulladék elszállítására. A hulladéktörvény szerint a háztartásokban képződő vegyes, elkülönítetten, szelektíven gyűjtött, valamint a lomhulladék, ideértve a lakásokban, lakóingatlanokban, a pihenés, üdülés céljára használt helyiségekben, valamint a lakóházak közös használatú helyiségeiben és területein képződő hulladék tartozik a háztartási hulladék sorába. A háztartásihoz hasonló hulladék pedig ugyanilyen jellemzőkkel és kategóriákkal bír, csak nem a háztartásoknál keletkezik, hanem mondjuk egy irodaházban.

A települési szilárd hulladék elleni küzdelmet a vásárlási szokásoknál célszerű elkezdeni. A legtisztább döntés, ha egy potenciálisan hulladékkeletkeztető terméket nem veszünk meg, vagy hulladékmentesen (maradéktalanul) használunk fel, fogyasztunk el. Ezt követi a sorban az újrahasználat, amikor például új funkciót találunk a feleslegessé vált tárgyainknak, vagy tovább ajándékozzuk a gyerekek által kinőtt ruhákat. Amennyiben a hulladékoktól szelektív módon válunk meg, következhet a harmadik lépcsőfok, azaz az újrahasznosítás, pl. ilyen az újrapapír-gyártás, majd az energetikai célú hasznosítás, melynek talán a legközismertebb módja a hulladék cementgyári elégetése. A sor végén, és egyúttal legrosszabb megoldásként sorakozik a hulladéklerakóba való elhelyezés.

A hazánkban 2019-ben, a közszolgáltatók által begyűjtött települési szilárd hulladékoknak az 57,3%-a került a hulladéklerakókba.

Ezt, a stabilan 60% körül mozgó átlagot kellene levinnünk 10%-ra 2035-ra, a 2021 évi Országos Hulladékgazdálkodási Közszolgáltatási Terv szerint, ami nem lesz egyszerű. A vegyes (nem a szelektív) hulladékgyűjtőbe dobott hulladékoknak ugyanis 94,7%-a hulladéklerakóba kerül országos viszonylatban. Egy kicsit jobb a helyzet a korszerű, mechanikai előkezelővel rendelkező hulladékgazdálkodási régiókban, mert ott ez az arány 75,7%-os volt 2019-ben. A megoldás tehát a felelős fogyasztói magatartás lenne, amelynek a precíz és hatékony otthoni hulladékszelektálásra is ki kellene terjednie. Kezdődni persze a vásárlásnál kezdődik, a „megvegyem?”, „használom?”, „hogyan állították ezt elő?”, „mennyit  utazott?”, „hasznosítható lesz, ha kidobom?” stb. kérdések mentén gondolkodva. Ugyan a háztartások által szelektíven kiválogatott hulladékokkal sincs minden rendben, szennyezett vagy rossz helyre dobott anyagoktól kell megtisztítani a válogatókban az „alapanyagot”, de ennek a hulladékáramnak csak 27,7%-a megy a hulladéklerakókba (esetenként hasznosítással egybekötött lerakásra, pl. rekultiváció), a többi újrahasznosításra kerül.

Mi a divat most hulladékfronton?

Európa most körforgásos lázban ég. Az Európai Bizottság 2015-ben elfogadott egy Körforgásos Gazdasági Jogalkotási Csomagot, amelyet több Cselekvési Terv is kísért. Ez a körforgásos koncepció olyan irányt próbált rögzíteni, ami túllép a klasszikus hulladékproblémán. Ennek alapköve, hogy gazdasági értéket, erőforrást, innovációs potenciált és versenyelőnyt képviselő lehetőséghalmazként definiálja a hulladékot. Mindeközben a hulladék által okozott problémák (tájsebek, környezeti problémák, erőforrás-pazarlás) kezelésére is javaslatot tesz: megelőzés, erőforráshatékonyság-növelés, innovációk, gazdasági és energetikai hasznosítás, alternatív erőforráspiacok megnyílása stb.

A hulladék tehát már nemcsak „felesleg”, a fogyasztás és termelés természetes következménye, amitől mindenki szabadulni akar, eltakarva, eltemetve, jó messzire elszállítva, hanem mindenki felelőssége és egyben pénzre váltható tulajdona.

A gyártót és a fogyasztót egyaránt felelősség terheli, ami a felhasznált és a hulladékká váló erőforrások mennyiségét illeti, de ugyanez a hulladék újrahasznosítva, újra felhasználva vagy éppen ártalmatlanítva (elégetve) már potenciálként jelentkezik a különféle hasznosítók oldalán. Újfajta szemlélet ez, ami komoly változásokat kíván minden szereplőtől, legyen szó a gazdasági szféráról, a közszolgáltatóról vagy a társadalom tagjairól.

Ennek a körforgásos koncepciónak egyik fontos kitétele, hogy helyi/regionális léptékben gondolkodik, azaz a helyi erőforrás-tulajdonosok (esetünkben tehát a hulladéktermelők), a potenciális hulladékhasznosítók (vállalkozások, fejlesztők), valamint a hulladékkezelésben érintettek (közszolgáltatók, hatóságok) együttműködve, s a hulladékkérdés kezelését egy még átlátható és gazdaságosan működtethető, a szervezeti/egyéni érdekek és a közösen elfogadott célok mentén kidolgozott rendszerben képzelik el és dolgozzák ki.

A hazai hulladékgazdálkodási centralizációs folyamatok homlokegyenest szembe mennek az európai trendekkel és a körforgásos koncepcióval.

Hiába térképezhetőek fel ugyanis a helyben elérhető hulladékok, másodnyersanyagok, azok kiaknázása számos jogi, intézményi, irányítási akadályba ütközik, amely épp az elmúlt időszak intézményi centralizációs törekvéseinek köszönhető. Ugyan a nagy hulladékrégiók kialakítása pozitív, észszerű lépés volt (még ha az alulról szerveződés elemei hiányoztak is belőle), a döntési kompetenciák (t.i. szelektíven visszagyűjtött anyagok saját hatáskörben másodlagos nyersanyagpiacra történő juttatása lehetőségének) elvétele, centralizálása, a hulladék mint erőforrás optimális (helyi/regionális) hasznosítását akadályozza. Helyi/regionális szinten kiszorulni látszanak a tervezésből azok a beavatkozni tudó és akaró szereplők, akikre építkezve jobb, a helyi sajátosságokhoz igazodó, a helyi érdekrendszerek által előre vitt, a helyi érintettek ötleteire, innovációira építkező hulladékgazdálkodás valósulhatna meg. Ez biztosíthatná ugyanis igazán a hulladék más „státuszba” kerülését, erőforrásként való felismerését, és a hulladékról való gondolkodás megváltozását. Ezek nélkül az EU körforgásos gazdasági koncepciója, új divatirányzata nem fog beépülni a hazai hulladékgazdálkodás rendszerébe. 

A témáról lásd bővebben: Varjú Viktor, Mezei Cecília: Hulladékgazdálkodás. In Czirfusz, Márton (szerk.): Területi kihívások és területi politikák Magyarországon, 2010-2020. Budapest: Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Regionális Kutatások Intézete, 2020 pp. 105-110. (ISBN 978-615-5754-45-6)

Címlapkép: Getty Images