Hogyan érintette a koronavírus-járvány a műtárgypiacot? Mennyire húzta be a féket a piac, és másképp reagáltak-e a magyar szereplők, mint a külföldi nagy aukciósházak?
Törő István: Mint az élet minden területén, a műtárgypiacon is radikálisan átalakultak a vásárlási szokások. Azt lehetett gondolni, hogy ha az élő aukciók elmaradnak, az jelentős visszaesést fog eredményezni. Ehhez képest azok a nagy cégek, amelyek egyébként profi módon használták az online rendszereket az élő események mellett, tökéletesen át tudtak állni a netes kereskedésre, és inkább pozitív eredményekkel jöttek ki a válságból.
A magyar piac viszont teljesen bezuhant, pont azért, mert ezek a fejlesztések nem voltak olyan szinten a nagy magyar aukciósházaknál, mint az európai és amerikai színtéren.
Nemcsak az aukciósházak nem fejlesztették ki ezeket a rendszereket, hanem a vásárlók sem igazán szocializálódtak az online vásárlásra. Ennek következtében tulajdonképpen leblokkolt a magyar műkereskedelem.
Kelen Anna: Figyelemmel követtük főleg a Sotheby’s és a Christie’s árveréseit, az előbbi egészen fantasztikusan reagált az új körülményekre. Olyan innovációkat vezettek be az árverések tekintetében, amivel teljesen megreformálták a műfajt, azt látjuk, hogy elképesztő eredményeket produkálnak. Úgyhogy globális szinten egyelőre nem látunk visszaesést, problémát, sőt, azt látjuk, hogy az ügyfelek otthon ülnek és vásárolnak.
A magyar piacon tehát most mutatkozott meg a korábbi években elmaradt beruházások hatása?
K.A.: Itthon teljesen más a kultúra,
nálunk egy árverés társadalmi eseménynek számít.
Ugyanakkor Magyarországon az online vásárlási kultúra nincs jelen olyan szinten, mint Nyugat-Európában. De valami itt is elindult, hiszen ez a jövő, a világ ebbe az irányba halad. Az átállás ugyanakkor nem könnyű. Mi a műtárgypiac tekintetében egy miniállam vagyunk, és aki olyan fontos beruházásban gondolkodik, mint egy többmilliós festmény, amihez hozzátartozik a festmény látványának az élménye, annál természetes, hogy elmegy és megnézi, hiszen nincsenek távolságok.
T.I.:
Ahogy nem nősülünk online, úgy drága festményt sem a neten veszünk.
Ugyanakkor muszáj haladni a korral és korántsem csak a járványhelyzet miatt. Számunkra egyértelműen az az üzenet, hogy erősíteni kell az online jelenlétet, mert az internetes árverésnek pontosan olyan szerepe lesz idővel, mint az élő aukciónak. De ez nem történik meg egyik pillanatról a másikra: a magyar piac specialitása a nagy létszámú árverés, ilyen nincs sehol másutt a világon.
Amerikában nincs olyan aukció, amelyen 200-300 ember részt vesz, Magyarországon viszont több olyan is van, amelynek 500 fő feletti a látogatottsága.
Ez egy olyan társadalmi esemény, a kultúra és a képzőművészet iránti nagyon nemes gesztus, amit nem szeretnénk elveszíteni.
Az elmúlt hónapokban ezeket a nagy létszámú árveréseket semmilyen formában nem tartották meg?
T. I.: Nem, mi sem vállaltuk be, és a többi magyar aukciósház sem, egyszerűen azért, mert túl nagy volt a kockázata annak, hogy több milliós képeket piacra dobjunk úgy, hogy nem tudjuk, hogyan reagálnak majd a vásárlók, hogy ebben a rettegéssel teli állapotban vajon ki vállal egy nagy értékű vásárlást.
K.A.: Mi ezt a kényszerszünetet felhasználtuk arra, hogy elvégezzük azokat a szükséges fejlesztéseket és innovatív munkákat, amiket évek óta halogattunk. Egyébként gyakorlatilag mindenhol leálltak az árverésekkel tavasszal, a legnagyobb aukciósházak is nyáron kezdték el újra.
T. I.: Szeptember 20-án rendezünk aukciót, ekkor debütál a saját fejlesztésű online aukciós felületünk. Eddig is árvereztünk online nagy nemzetközi cégek oldalain, de a magyar vásárlók idegenkedtek ettől, mert angol nyelvű, mert bonyolult a rendszer, mert nem tudhatják, hogyan kezelik az adataikat, vagy mert jutalékot kérnek. Ehhez képest részt venni egy színházi esemény szintű rendezvényen, vagy legalább telefonon egy kicsit becsatlakozni, egy olyan erő, ami eddig egyértelműen izgalmasabb volt, mint az online aukciók.
A vevőink 80-90 százaléka budapesti: ha valaki Budán lakik, miért kellene online licitálnia, amikor a nagy létszámú árverés egy olyan élmény, amilyen sehol a világon nincs.
Mire lehet számítani a szeptemberi aukción? Mennyiben lesz más, mint a korábbi árverések?
K. A.: Már az is egy válaszreakció a jelenlegi helyzetre, hogy szeptemberben tartjuk, hiszen általában később szoktuk. Kisebb létszámra készülünk, mint a korábbi árveréseken. Hagyományosan a Kongresszusi Központban szoktuk tartani az aukciókat, ez most is így lesz: a nézőteret is átalakítottuk, alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez. Sokkal kevesebb emberre számítunk, sokkal szellősebben fognak ülni, betartva a biztonsági előírásokat. Arra számítunk, hogy jóval több telefonos és online licit lesz, egy külön csapatot állítottunk fel ennek a kezelésére. Az árverést pedig online, élőben is közvetíteni fogjuk.
T. I.: Abban bízom, hogy háromnegyed éves kihagyás után az a törzsközönség, rajongótábor, akik szeretik az árveréseinket, el fognak jönni, mert érdekli őket, mi történik a piacon.
Egy kiemelt karácsonyi aukción általában 1000-1200 ember vesz részt, ez nemzetközi szinten kiemelkedőnek számít. Ezt a kultúrát meg kell őriznünk, hiszen nagyon sok embernek fontos.
A vásárlás személyes élménye óriási felhajtóerőt jelent, és mindent meg fogunk tenni, hogy ez megmaradjon. Túl fogunk lépni a válságon, tiszteletben tartjuk, hogy megváltoztak a vásárlási szokások, de az élő aukciók varázsáról nem szeretnénk lemondani.
Globális gazdasági válság hónapjait éljük, sok a bizonytalanság a piacokon: ilyen időszakban a műtárgy mennyire számít jó befektetésnek?
T. I.: Minden válságban az alapvető befektetői reakció a bizonytalanság: nem tudom, hogy mit csináljak, merre forduljak. Ez szinte mindegyik markáns befektetési piacra igaz, az ingatlanra, a tőzsdére, a pénzügyi befektetésekre.
A hosszú távú tapasztalat az, hogy a műtárgy stabilitást jelent ezekhez képest is: egy Vaszary-kép méregdrága volt 1930-ban, és 2020-ban is az.
Ugyanakkor ez a piac bonyolultabb, mint az ingatlan, a tőzsde, a pénzügyi befektetések, és talán ezért óvakodnak sokan tőle. De minimális utánajárással, intuícióval és esetleg tanácsadói segítséggel tökéletesen lehet tájékozódni, és jó döntéseket lehet hozni.
K. A:
Műtárgyat mindig vettek, és mindig is fognak venni – de nyilván ritka az a festmény, amelyik két éven belül megduplázza a befektetett pénzt.
De az anyagiakon túl a műtárgyaknak van egy eszmei értékük is, velük a kultúránkból vásárolsz egy darabot. Ráadásul a műtárgy unikális, egyetlen egy van belőle. Az életed része, és tartozik hozzá egy olyan emocionális kapocs, amit mi, akik ezzel foglalkozunk, ezerszer átélünk: hiába kínál valaki egy 4 millióért vásárolt festményért másfél évtizeddel később 60 millió forintot, a tulajdonosa akkor sem tud megválni tőle. Nagyon örülök annak, ha valaki műtárgyba akar fektetni, de ez akkor válik igazán történetté, eseménnyé, ha az élete részévé válik. A pillanat, hogy beleszeret a darabba, mindenkinél eljön előbb vagy utóbb: azoknál is, akik szimplán racionálisan, befektetésként közelítenek hozzá.
T. I.: A műtárgy egyfajta mágia, rendkívül szofisztikált dolog, amit mindenki szeretne megfejteni: egyrészt a transzcendentális üzenetet, amit a műtárgy jelent, másrészt azt a számmágiát, ami a vásárlás és az értéknövekedés körül alakul ki. A legalapvetőbb dologról van szó: tudok-e jó döntést hozni. Ki tudom-e választani azt a műtárgyat, amit meg kell venni.
Lehetséges, hogy a fejlesztéseknek, például a szélesebb online jelenlétnek, és a járvány okozta változásoknak köszönhetően Magyarországon új vásárlóréteg jelenik meg a piacon?
K. A.: Évek óta megfigyelhető tendencia, hogy a fiatalabbak főleg a háború utáni művészetet részesítik előnyben a klasszikusokkal szemben. Ez az irodalomra és a zenére is igaz. Ez nyilván hoz magával valamiféle átrendeződést, világszinten is ezt figyelhetjük meg. A kortárs képek a klasszikusokhoz képest kedvezőbb áron szerezhetők be, ez is fontos szempont az új generációk számára.
T. I.: Egy aukciósház nem irányítja a piacot, mint ahogy ezt sokan gondolják, hanem szenzitív módon figyeli, hogy mit üzen a piac, mi történik a pályáján, és erre próbál meg reagálni. Ennek megfelelően 6-8 éve újra elkezdtünk nyitni a kortárs felé, és nagyon lassan építettük fel ezt a szegmensünket.
Egyre több kortárs kép került az aukcióinkba, és a reakció az volt, hogy minden elkelt, egyre nagyobb lett a kereslet. Az utóbbi 2-3 évben már megközelítette az egyharmadot.
Ebből nőtt ki tavaly az első kortárs aukciónk, ami teljesen átírta az árakat. Ebből a folyamatból származik az a döntés, hogy nekünk nagyon radikálisan a kortárs festészet irányába is kell fordulnunk. Ugyanakkor nagyon ritka az átjárás klasszikusokat és a kortársakat vásárlók között. A mi feladatunk, hogy oldjuk ezt a helyzetet: kicsit lazítani kell az ízlést a kortárs felé, és ellenkező irányba is. Program szintjén foglalkozunk a kortárs festészettel, kereskedelemmel, önálló kortárs árveréseken és kiállításokon is.
K. A.: A fiatal vásárlói réteg teljesen máshogy viselkedik. Hajlamosak a szenzitív vásárlásra: van, hogy valaki meglát egy képet az Instagramon vagy a Facebookon, megtetszik neki, és azt gondolja, hogy ezt a szobája falán szeretné látni, teljesen mindegy, hogy ki a festő, mikor készült a kép, értékes-e vagy giccs. Tetszik neki, megveszi, és nem is akarja mélyebben megismerni. Ez az emocionális vásárlás megjelent a piacon, erre reagálni kell.
A kortárs iránti keresletnövekedés világszinten megfigyelhető, vagy ez magyarországi sajátosság?
T. I.: A kortárs felé fordulás 20-30 éves történet Európában. Nálunk ez 5-6 éve zajlik. Azokról a megszállottnak titulált őrültekről, akik 20-30 éve vették a kortárs műalkotásokat, utóbb kiderült, hogy látnokok voltak. Aki megvett egy Keserü Ilonát vagy egy Nádlert 1-2 millió forintért, az most 30-40 millióért adhatná azt el.
K.A.: Igen, de azért hozzá kell tenni azt is, hogy világviszonylatban Leonardo da Vinci tartja a rekordot - az igazán nagy nevek mindig értékállók. A művészet abszolút krémje, 10 százaléka az abszolút értékálló, sőt.
A tavaly tavaszi árverésünkön eladtunk egy Vaszary-csendéletet 70 millió forintért, ezt 1993 körül egy magyar árverésen kétmillió forintért vásárolták.
A Virág Judit Galéria ingatlanberuházással is bővül. Kinőtték a rendelkezésre álló helyet, vagy adódott a lehetőség?
T. I.: A válság egy óriási lehetőség volt az innovatív megközelítés számára. Kiszálltál a napi operatív életből, a mókuskerékből, és el tudtál gondolkodni azon, hogy mi történjen a cégeddel. Ez óriási lehetőség volt, és a galériát érintő fejlesztések nem indultak volna el, ha nincs ez az állapot, amiben hónapokon keresztül éltünk.
Megdöbbentő volt rájönni, hogy a fejlődésünk legnagyobb korlátja az, hogy nincs elég területünk, ahol több programot mutathatunk be, több kiállítást, aukciót tudunk szervezni. Hosszú gondolkodás után úgy döntöttünk, megveszünk a galériánk szomszédságában egy 400 négyzetméteres területet. Ez most fejlesztés alatt áll, jövő év elejére kész lesz, és a nagyobb tér megduplázza a lehetőségeinket.
Mi várható az év hátralévő részében? Mennyire térhetnek vissza a rendszeres aukciók, kiállítások?
K.A.: Megyünk előre, sűrű a programunk. A szeptemberi aukción 200 tétel lesz, egy experimentális eseményt tervezünk, egy szűkített teremben. Nem tudjuk még, hogyan fog reagálni a vásárlóközönség, és azt sem tudjuk, hogy a műtárgypiac fordulóponthoz érkezett-e, ami azt jelentené, hogy a jövőben érzékelhetően megváltoznak a vásárlási szokások.
A tavalyi sikerek után ismét tervezünk egy kortárs aukciót, és nagyon erős anyag várható a téli árverésünkön is.
A cikk megjelenését a Virág Judit Galéria és Aukciósház támogatta.
Címlapkép: Stiller Ákos/Portfolio
