Miért halnak meg ilyen sokan szívrohamban Magyarországon?

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

A 2000-es évek közepe óta hazánkban felére csökkent a szívinfarktus miatti halálozás, mégis a halálozási arányszámok alapján sereghajtók vagyunk az európai országok körében. Különösen az infarktust követő egy éven belüli halálozás enyhén növekvő mértéke tapasztalható 2014 óta. Vagyis

a korszerű beavatkozásoknak köszönhetően ugyan megmentik a betegek életét, de hosszú távon mégis rosszabbodhatnak a túlélési esélyeik.

A szívinfarktus-halálozás javulása ellentmondásos helyzettel járt együtt nálunk: még mindig sokan betegszenek meg, közülük kevesebben halnak meg, de közöttük inkább a hosszú távú túlélési esélyek romlanak, ráadásul az országon belül számottevőek a területi különbségek.

Az ország keleti felében kevesebben részesültek szívkatéteres ellátásban a 2010-es évek közepén, ráadásul ebben az országrészben országosan is magas a betöltetlen háziorvosi szolgálatok száma (1. ábra). Míg az előbbi a rövidtávú, addig az utóbbi a hosszú távú túlélési esélyek rosszabbodását eredményezhetik, egyúttal utalnak az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés akadályaira. Mindkét országrészben egyenlő számban találhatók szívkatéteres központok, mégis akár hatszoros különbség is lehet a megyék között abban, hogy hány beteg részesül szívkatéteres ellátásban.

A 2000-es évek közepétől nagyszabású fejlesztések történtek a hazai kardiológiai ellátásban, aminek eredménye, hogy ma összesen 19 szívkatéteres központ működik az országban. Csak Budapesten öt ilyen központ van, ahol Pest és Nógrád megyét is ellátják. A fejlesztések alapján azt feltételeztük, hogy a járások túlnyomó többségében javult a szívinfarktus miatti halálozás. Ez részben bekövetkezett 2005 és 2015 között, mégis figyelemre méltó azoknak a járásoknak a száma és a földrajzi elhelyezkedése, ahol a fejlesztések előtt az országos átlaghoz képest magasabb volt a halálozás, és ez később is így maradt (2. ábra). Többségük nehezen megközelíthető helyeken, a szívkatéteres központoktól távol, sokszor határmenti területeken helyezkedik el. A várakozásoknak megfelelően jelentős javulás következett be a szívinfarktus halálozásokban a szívkatéteres központok szűkebb és tágabb környezetében. Mindezek ellenére igen

sok járásban a szívkatéteres fejlesztések ellenére romlottak a betegek életkilátásai,

mert a vizsgált tíz éves időszak alatt az országos átlaghoz képest rosszabbodott a szívinfarktus miatti halálozási arányszám.

Mi az oka annak, hogy a szívkatéteres ellátáshoz való hozzáférés javítása mégsem egyenlő mértékben érintette a betegeket? A kérdés megválaszolására interjúkat készítettünk Békés megyében a kardiológiai ellátás fontos szereplőivel (mentősökkel, orvosokkal, nővérekkel, dietetikusokkal, gyógytornászokkal stb.), és magukkal a betegekkel.

A megkérdezett egészségügyi szakemberek egybehangzó véleménye, hogy a betegek a szívinfarktus első tünetei után hosszú ideig várakoznak az orvosi segítségkéréssel, ezzel folyamatosan csökken a későbbi szívkatéteres beavatkozás hatékonysága, és így a túlélési esély is.

Az időfaktor a legfontosabb tényező!

Elbagatellizálják a tüneteket!

Az infarktus tüneteinek felismerése és az időben való orvoshoz fordulás esélyt jelenthet a túlélésre, főleg a kórházaktól távoli, periférikus, nehezen elérhető országrészekben. A szívkatéteres kezelés eredményessége nagymértékben függ attól, hogy a panaszok megjelenése után mennyi idővel kerül sor a beavatkozásra. Ha a beteg sokáig késlekedik a mentőhívással, akkor akár órák is eltelhetnek, míg bekerül a megfelelő ellátóközpontba, és megtörténik a katéteres érmegnyitás. A hiányos egészségismeretekből fakadó hosszú késlekedési idő a betegek részéről is felmerült az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés akadályozó tényezőjeként:

Nem tudtam, hogy infarktusom van.

A szívinfarktust követően az életminőség visszaállítása, és végeredményben a hosszú távú túlélési esélyek függnek a rehabilitációtól, az orvosi utasítások betartásától, és az egészségmagatartástól. Számos olyan tényező van, amelyek egyidejűleg vannak hatással a beteg életére. Ezek egy része az egészségügyi ellátórendszer működési jellemzőivel vannak összefüggésben. Például a beteg egyáltalán kapott-e rehabilitációs ellátást és ez időben mikor követte a szívkatéteres beavatkozást, vagy az egészségügyi alapellátás milyen módon tudja kiegészíteni a kardiológiai szakellátást a betegség hosszú távú ellátásában? A befolyásoló tényezők másik része a beteg életkörülményeitől és egészségtudatosságától függ. Például egyáltalán igénybe tudta-e venni a rehabilitációt, mennyire tudatos a gyógyszerszedésben, sikerült-e számára a tartós életmódváltás, és a családtagjai hogyan tudják őt mindezekben segíteni? Az interjúk során felfigyeltünk arra, hogy

a lakóhelytől is függ a kardiológiai rehabilitáció eredményessége.

Az interjútapasztalatok hangsúlyozták az elérhetőség és a lakóhely szerepét az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés feltételeiben. A távoli területeken élők számára nehézséget jelent eljutni a rehabilitációs ellátásra és a rendszeres kardiológiai kontrollra. A betegek számára a lakóhelytől távoli egészségügyi szolgáltatások igénybevétele a hosszú utazási idő és a magas költségek miatt késlelteti a rehabilitáció igénybevételét, és csökkenti a hosszú távú gondozásban való részvételi hajlandóságot. A periférikus területeken, kisfalvakban élők számára kevésbé biztosítottak helyben a megelőzés és gondozás feltételei, kevés az életmódváltást támogató helyi lehetőség. Ráadásul a városokban és a falvakban mások a szokások és a normák az egészséges életmóddal kapcsolatban, a betegek néha nehezen találnak támogató környezetre. A háztartások jövedelmi helyzete sokszor szűkös hozzáférést jelent a tartós életmód-váltás lehetőségeihez, amely pedig hosszú távon ronthatja a túlélési esélyeket.

Kutatási eredményeink alapján fontosnak tartjuk felhívni a döntéshozók figyelmét arra, hogy az infrastrukturális beruházások mellett időt és energiát kell fordítani a lakosság infarktussal kapcsolatos felvilágosítására. Már az általános iskolától kezdve szükséges beépíteni a tananyagba a betegség tüneteinek megismerését, a segítségkérés megfelelő formáit és az újraélesztés helyes technikáját. Ha viszont bekövetkezik a baj, akkor törekedni kell arra, hogy a betegek legnagyobb része minél hamarabb megkapja a számára optimális rehabilitációt, sikeresen megtanuljon együtt élni a betegségével, és azt tudja karbantartani az egészséges életmód helyben is elérhető lehetőségein keresztül. Ehhez a betegedukáció fejlesztésére, a lakóhely-közeli egészségügyi szolgáltatások bővítésére és az egészségügyi alapellátás megerősítésére van szükség.

A kutatás címe „Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés szerepe az egészségegyenlőtlenségekben Magyarországon”, amelyet a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatott 2016 – 2020 között. A kutatás résztvevői: Bán Attila, Beke Szilvia, Kovai Cecília, Pál Viktor, Uzzoli Annamária, Vitrai József. A kutatásról részletesebben itt lehet olvasni.

A vendégszerzőink írásai a szerzők véleményét tükrözik, és azok nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio álláspontjával. 

Címlapkép: Getty Images