Franciaország elnököt választ: óriási problémákkal kell szembenéznie a győztesnek

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

Franciaország az utóbbi években sűrűn került válságos helyzetbe, ami abból is látható, hogy 2015 óta többször is rendkívüli állapotot kellett hirdetni, illetve azt hosszú hónapokig, vagy akár egy-két évig fenntartani: előbb a párizsi terrorakciók nyomán, majd 2020-tól a koronavírus-járvány okán. A rendkívüli állapot lehetővé tette, hogy az elnök és kormánya átmeneti érvényű intézkedéseket hozzon az országgyűlés megkerülésével. Bár a rendeleti úton történő kormányzásnak megvan az a kényelme, hogy nem kell egyezkedni sem a parlamenti ellenzékkel, sem a párton/koalíción belül ellentétes véleményt megfogalmazókkal, ugyanakkor érdemi vita hiányában annak is megnő a kockázata, hogy  gazdasági-társadalmi szempontból szuboptimális döntéseket hoznak.

A koronavírus-járvánnyal kapcsolatban foganatosított kormányzati intézkedések – boltbezárások, kijárási tilalom, gyülekezési tilalom, iskolabezárások, kultúra, sport és egyéb szórakozási lehetőségek korlátozása – a bruttó hazai termékben (GDP) mért francia gazdasági teljesítmény második világháború óta nem tapasztalt mértékű visszaesését okozták. Eme visszaesés zöme 2020 első és második negyedévére esett (-5,7 és -13,5 százalék), amelyet gyors „visszapattanás” követett a harmadik negyedévben (+18,6 százalék). Némi megingást követően a francia GDP végül 2021 utolsó negyedévében tudta felülmúlni a koronavírus előtti maximális szintet (lásd 1. ábra). Bár ez utóbbi esemény kétségtelenül gyorsabban következett be, mint a 2008-as globális pénzügyi válság idején (12 helyett 9 negyedév alatt), azért a következő évek döntéshozói számíthatnak rá, hogy a COVID-válság elhúzódó hatása alapvetően befolyásolja majd a mozgásterüket.

A leendő elnök és kormánya számára az egyik legfőbb, már rövid távon is jelentkező gazdasági kihívást az fogja jelenteni, hogy a válságkezelő csomagok kifutásával a vállalkozások (és az ott dolgozók) egy része bajba kerülhet. A franciák – bár a vissza nem térítendő segélyek jelentős szerepet játszottak a mikro- és kisvállalkozások életben tartásában – a közepes és nagyobb cégeknél inkább az állami garanciával megtámogatott bankhitel eszközét tekintették megfelelő válságkezelési eszköznek. Eközben, az elmúlt két évben – a bőkezű állami munkahelymentő támogatásoknak hála – jóval több munkavállalónak maradt meg az állása, mint az európai versenytársak többségében. A visszaálló piaci viszonyok közepette különböző forgatókönyvek, illetve azok kombinációja valósulhat meg. Egyrészt, szükségessé válhat a „kapun belüli” fölös munkaerő elbocsátása. Másrészt, bár a felpörgő infláció az adósoknak kedvez – vagyis megkönnyítheti a cégek számára a bankhiteleik visszafizetését – azért előfordulhat, hogy a válság idején mesterségesen életben tartott ún. „zombicégek” közül sok tönkre megy, ami egyébként jól működő, versenyképes vállalkozásokat is magával ránthat.

Miközben a COVID-válság két éve alatt az államadósság kb. egyötödével nőtt és a GDP 120 százaléka körüli szintre emelkedett, a fenti szcenáriók – a munkanélküliek számának növekedésén, illetve az állami garanciák beváltásán keresztül – az állam folytatódó túlköltekezését vonhatják maguk után. Tény, hogy a járvány kezdetén még védhető érvrendszer támasztotta alá a válságmenedzselési intézkedéseket: mivel a kormányzat kényszerítette a gazdaságot a leállásra, logikus volt, hogy állami támogatással igyekszik a segítségükre. Ez utóbbi pedig nagyon olcsó – nulla százalék körüli, vagy éppen negatív kamatozású – hitelekkel volt refinanszírozható.

Az alacsony kamatok kora azonban nem tart örökké.

A 10 éves lejáratú francia államkötvények kamata például az utóbbi másfél évben közel másfél százalékponttal emelkedett, mely elmozdulás kétharmadára 2021 december közepe óta került sor. Amennyiben a kamatemelkedés folytatódik, a további eladósodás csak növekvő költségek mellett lesz lehetséges.

Kérdés: miből lehet a folyamatot finanszírozni? És itt kell rátérni a leendő elnök előtt álló másik nagy gazdasági kihívásra, amely már középtávú problémaként jelentkezik: képes-e a francia gazdaság növelni a versenyképességét, megállítható-e az ipar súlyának évtizedek óta tartó csökkenése, esetleg elindul-e egyfajta újraiparosítás?

2021-ben a francia külkereskedelmi forgalomban 85 milliárd eurós rekord deficit keletkezett. Ennek oka korántsem az energiaimport megdrágulásában keresendő – a nettó „energiaszámla” még éppen a válság előtti idők szintje alatt maradt –, és nem is a szolgáltatáskereskedelemben (amely még növelte is a többletét), hanem kizárólag a feldolgozóipar (főként a közlekedésieszköz-gyártás, repülőipar, gyógyszeripar) romló teljesítményében. Mindössze két iparágban volt javulás: a luxusiparhoz tartozó bőriparban és a szeszesital-gyártásban.

Franciaország, mint ipari-, illetve általában fizikai termék-előállítási telephely, évtizedek óta hanyatlást mutat. Az ipari munkahelyek számának csökkenése gyakorlatilag az első olajválság (a hagyományos energiaigényes iparágak visszaszorulása) óta tart, és a folyamatot az 1990-es évektől kezdődően a tőke szabad áramlása is megkönnyítette. Bár az innováció zömében az országban maradt, a termékelőállítás egyre növekvő mértékben került külföldre. Franciaország egyre inkább a szolgáltatásokra szakosodott. Miközben a fenti változások a többi fejlett országban is hasonlóan bekövetkeztek, azért a folyamat sebességében vannak különbségek: a franciák, az utóbbi bő két évtizedben, nagy eurozóna beli versenytársaikhoz képest rohamos ütemben veszítik el a termékexporttal mérhető nemzetközi versenyképességüket (lásd 2. ábra).

A koronavírus-járvány elemi erővel döbbentette rá a franciákat arra, mennyire kiszerveződött tőlük a termékgyártás, milyen nagyfokú függőségbe kerültek a világ többi országától. Az első hetekben mindenből hiány volt: maszkból, védőruhából, gyógyszerből és orvosi műszerből, mindenből, ami a betegellátáshoz vagy a védekezéshez kellett. A kezdeti sokk emlékére vezethető vissza, hogy az elnökválasztási kampányban több jelölt is kiállt az ország újraiparosítása mellett (legalább az olyan stratégiai szektorokban, mint például az élelmiszer-ellátás, az egészségügy vagy a honvédelem), illetve tartotta fontosnak bizonyos fokú önellátás szükségességét. Ez utóbbi mellett szól az is, hogy a feldolgozóipari munkahelyek általában értékesebbek, mivel a termelékenység ott jóval gyorsabban nő, mint a primer vagy a tercier szektorban. Miután azonban évtizedetek teltek el a fokozatos ipartalanodással – főként, mivel a franciák (a németekkel ellentétben) nem az adott iparágak csúcsminőségű  termékosztályaiban erősek, hanem a középső szegmensben, ahol már az újonnan iparosodó országok is komoly versenyt támasztanak – , és szakmák százai merültek feledésbe, rendkívül költségesnek ígérkezik a folyamatot megfordítani. 2021 végén Franciaországban a munkanélküliség 8 százalékos szinten állt, miközben az állások közel 2 százaléka – alkalmas munkaerő hiányában – betöltetlenül maradt. Megjegyzendő, hogy az újraiparosítás még akkor sem garantált, ha adott iparágban rendelkezésre áll a megfelelően képzett emberanyag, mivel a Távol-Keletről visszatelepített tevékenység, költséghatékonysági megfontolásból, könnyen valamelyik új tagállamban landolhat.

A versenyképesség növeléséhez a kormányzati tanácsadók – miután a foglalkoztatáshoz kötődő adókedvezmények már egy évtizede működnek Franciaországban – mostanában a termeléshez kötődő adók leépítését, a közkiadások csökkentését, a heti munkaidő növelését, valamint a szakképzés támogatását javasolják [3]. Tény, hogy az említett négy téma közül az első háromban a franciák az Európai Unió rekorderei közé tartoznak, vagyis van tere az ilyen irányú reformoknak. Kérdés azonban, hogy a francia társadalom jelenlegi állapotában képes lenne-e tolerálni a munkakörülmények romlását, vagy a közszolgáltatások megdrágítását/leépítését. Az elmúlt 5 év gyakorlatilag heti szinten megtartott országos tiltakozási akciói mindenesetre kétségessé teszik a fenti kérdés egyszerű megválaszolását.

További problémát jelent, hogy középtávon mind a vállalati, mind az állami szférában – már a működés szinten tartásához is – jelentős költséggel járó beruházásokra lesz szükség. Az európai programok keretében a digitalizációs és klímavédelmi célok eléréséhez évente a GDP több százalékának megfelelő szintű fejlesztések válnak szükségessé. Eközben a közszolgáltatások közül az egészségügy, illetve az oktatás/szakképzés feltőkésítése, valamint ez utóbbihoz kapcsolódóan az ifjúság felkarolását célzó programok beindítása elkerülhetetlen. Franciaországban a 15-29 éves korosztály egyhetede, 1,5 millió fiatal, sem a munkaerőpiacon, sem az oktatásban vagy képzésben nincs jelen. Ez a „hiányzás” évente több mint 22 milliárd euróba, az ország GDP-je kb. egy százalékának megfelelő összegbe kerül, míg további 0,4 százalékpontot jelent az az elmaradó haszon, ami a fiatalok társadalmi integrációja esetén megvalósuló többletfogyasztásból adódna.

Összességében elmondható, hogy a júniusig felálló országvezetésnek lesz hová önteni a közpénzeket, mert mind a vállalati szférában – a versenyképesség növelését célzó modernizációs (valamint a digitális és energetikai átállással kapcsolatos) beruházások révén – mind a közszférában – az egészségügy és az oktatás/képzés terén szükséges kapacitásbővítések révén – hatalmas támogatási, illetve forrásigény halmozódott föl. És akkor még nem beszéltünk az egyenlőtlenség növekvő problémájáról – legyen szó akár jövedelmi-, vagyoni-, lakhatási, a fiatalok boldogulási esélyeivel kapcsolatos egyenlőtlenségről, vagy akár az egyenlőtlen regionális fejlődésből származó problémákról – melyeknek mind a megoldása, mind pedig megoldatlanul hagyása irdatlan társadalmi-gazdasági költségekkel jár.

Honnan lesz minderre pénz? Amennyiben a fenti elképzelésekhez szükséges forrásokat az elmúlt három elnöki ciklus során bejáratott módon, vagyis a lakosság zömét alkotó dolgozói és kistulajdonosi rétegek terheinek a növelésével, illetve folytatódó munkaügyi reformokkal és a szociális ellátórendszerek „racionalizálása” révén próbálják meg előteremteni, úgy az a politikával szembeni további bizalomvesztéshez és társadalmi feszültségekhez vezethet.

Márpedig az európai integrációnak egy politikailag és gazdaságilag egyaránt stabil Franciaországra lenne szüksége.

Alternatívaként szóba jöhetne a jelenlegi társadalmi szerződés újragondolása, s ennek megfelelően az intézményrendszer olyan irányú gyökeres reformja, amely nagyobb beleszólást és ellenőrzési lehetőséget adna a társadalom tömegeinek a különböző hatalmi ágak működésébe. Ez nyilvánvalóan maga után vonná a társadalmi újraelosztás kötelező felülvizsgálatát, miáltal az utóbbi évtizedekben megkímélt legfelső társadalmi rétegek is növekvő mértékben lennének bevonva a közterhek viselésébe. Mivel ilyen programmal az 5 esélyes jelölt közül mindössze egyetlen rendelkezik, ez utóbbi alternatíva megvalósulására igen csekély az esély.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Címlapkép: Getty Images