Lesz-e ebből magyar elszigetelődés?

A Világbank 2012-es adatai szerint Magyarország a GDP/fő mutató alapján a világ országainak a második, "feltörekvő" csoportjában van, amelyet a "felső középmezőnynek" is neveznek. Itt az egy főre jutó GDP 4086 és 12 615 dollár között mozog, az EU többi tagja közül már csak Románia és Bulgária tartozik ide. Az EU összes többi tagállamát (Lengyelországot, mindhárom balti államot, Szlovákiát és Horvátországot is) az elsőbe, a legfejlettebbnek tekintett országok közé sorolták. Európa egyéb országai közül például Szerbia, Albánia, Fehéroroszország, Oroszország és Törökország tartozik még a szélesen definiált második csoportba, Európán kívül pedig többek között Kína, Mexikó, Argentína, Peru, Tunézia vagy a Dél-Afrikai Köztársaság. Ez a fejlettségi lecsúszás jelentős részben regionális folyamatok következménye. Intő jel, hogy az EU 20 legszegényebb régiója közül immár 4 Magyarországon van, miközben például Kelet-Szlovákia kikerült ebből a kategóriából. A magyar fejlettség és gazdasági növekedés mutatói olyan átlagértékek, amelyek elmossák az egyre növekvő különbségeket a nyugati és középső, illetve a déli és keleti régiók között. Így tulajdonképpen félrevezetőek, mert nem jelzik a leszakadó térségek egyre súlyosabb helyzetét.

"Elmúlt4év" A Portfolio.hu az "Elmúlt4év" sorozatának keretében üzletembereket, egyetemi oktatókat, piaci elemzőket, gazdasági szereplőket kért fel, hogy mondják el, milyennek látták a mögöttünk hagyott kormányzati ciklus négy évét, illetve értékeljék a kilátásainkat. Mindezt műfaji megkötöttség és szorosabb témamegjelölés nélkül. Az írások ezen az oldalon kezdenek gyűlni.

1. (Középtávú növekedési kilátások, versenyképesség). A középtávú magyar növekedési kilátások nem térnek el jelentősen az EU-28 átlagától, viszont elmaradnak az integráció felzárkózó felének növekedési lehetőségeitől. Ezt közvetve a magyar pozícióromlás is jelzi a legújabb versenyképességi ország-rangsorokban. Növekedési fordulatról nem ott szokás beszélni, ahol a növekedés hosszabb stagnálás után végre a pozitív tartományban van, hanem ott, ahol egy évi átlagban 3-4 százalékos reálnövekedési ütem válik tartóssá. A magyar gazdaság növekedési potenciálja, részben a már jelzett regionális okok miatt, nem kielégítő. A lemaradó térségek tőkevonzó képessége nem javult eléggé - az autópálya-építések következtében sem -, mert még mindig hiányzik a megfelelő mennyiségű szakképzett munkaerő ezeken a területeken. Az oktatáspolitikáról röviden az a véleményem, hogy a szükségesnél, elképzeltnél vagy elvártnál rosszabb minőségű szakképzés és felsőoktatás is sokkal hasznosabb a nemzetgazdaság szempontjából, mint a semmilyen (illetve erősen zsugorított). A közmunkaprogramok növelik a statisztikákban megjelenő foglalkoztatottságot, de nem bővítik a versenyképes munkaerő kínálatát. A magyar aktivitási ráta kétségkívül javult, de ezt a közmunka mellett nagyrészt a külföldre távozó munkavállalók révén érte el a gazdaság. Nem szerencsés, ha az aktivitási rátát egyszerűen a munkanélküliségi ráta tükörképének fogjuk fel, azaz aktívnak tekintjük azt, aki nem munkanélküli ugyan, de nem is itthon dolgozik. S ne feledkezzünk meg egy statisztikai torzító hatásról: ha egy Angliában dolgozó magyar orvos itthon is és ott is foglalkoztatottnak számít, akkor ezzel egy helyett két ország statisztikáiban szerepel aktív munkavállalóként. Ezzel persze alaptalanul javítja az Unió egészének az aktivitási rátáját is. 2. (Egyensúlyteremtő törekvések). Ha csak az eredményt nézzük, ezek a törekvések sikeresek voltak. Magyarország adósságrátája nem nőtt 2010-hez képest, bár az is igaz, hogy az ország akkori pénzügyi helyzetét utólag több, elsősorban kormányzati forrás rosszabbnak tüntette fel a ténylegesnél. A folyó fizetési mérleg tartós többlete pedig részben a gyenge növekedés miatti csekélyebb importigénnyel, részben a lanyha fogyasztással magyarázható. Európai összehasonlításban és első látásra ezek az eredmények kétségtelenül jók, és több ország talán irigyli is őket. Ha azonban költség-haszon elemzést végeznénk, akkor azt látnánk, hogy a gazdaság és a társadalom több alrendszere (oktatás, egészségügy, szociális ellátás) súlyosan megszenvedte a kőkemény és következetes egyensúly-fenntartó politikát (amelyet még nem nevezhetünk egyensúly-javítónak), és ennek hosszabb távon épp a növekedési potenciál további gyengítése lehet az ára. Az adóterhek merész átrendezése a munkaerőnek, elsősorban a magasabb jövedelmű munkaerőnek kedvezett, miközben emelkedtek bizonyos, a fogyasztáshoz kapcsolódó állami elvonások és számos tőkeintenzív szektor pénzügyi terhei. E két utóbbi tényező növekedési hatása pedig feltétlenül negatív már rövid távon is. 3. (Állami szerepfelfogás). A gazdaságpolitika intézményi értelemben erősen centralizálódott 2010 óta, de a szabályozás és bizonyos mértékig a tulajdon jelentős állami centralizációja is megfigyelhető. Emögött olyan gazdaságfilozófia áll, amely teljesen elutasítja a neoliberálisnak nevezett gazdaságpolitikai gondolkodást. A világban azonban nincs egységes neoliberalizmus, és nem is nevezhető neoliberálisnak mindenki, aki korlátozott állami szerepet, illetve hatékony és erős, de nem terhes és bürokratikus jogi-gazdasági szabályozást javasol a növekedési lehetőségek optimális kiaknázásához. A bankok vagy a közművek pénzügyi terheinek jelentős növelése mögött a monopóliumok/oligopóliumok elleni harc jelenik meg az egyik fő indokként (a fogyasztói jólét javítására való hivatkozás mellett). Ez a kurzus a piac- és versenyszabályozás hatékonysági problémáinak a beismerése, de olyan gazdaságpolitikai magatartásnak is tűnik, amely akár a végsőkig elmenne a tisztességtelennek tekintett piaci szereplők túlélőképességének tesztelésében. Hosszabb távon is súlyos nemzetgazdasági károkat okozhatna, ha ez a kísérletező gazdaságpolitikai magatartás fennmaradna, s a piaci szereplők növekvő része döntene úgy, hogy végleg elsüllyedt költségnek tekinti magyarországi beruházásait. Így nemcsak a pénzügyi és a fizikai infrastruktúra rendszerei szenvednének szinte háborús károkat, hanem az ország reputációja is tragikusan romolhatna a befektetők szemében. 4. (Gazdaságpolitikai előrelépés/visszalépés). Az adóssághelyzet stabilizálása még akkor is fontos eredmény, ha súlyos gazdasági és társadalmi áldozatokkal járt, miközben még nem látszik, hogy mennyiben erősítette a gazdaság növekedési potenciálját. A vállalkozások feltételeinek javítása már sokkal ellentmondásosabb, mert vállalati és főleg kisvállalati menedzserek még mindig túlszabályozásra, gyakori hatósági önkényre és rengeteg bürokratikus teendőre panaszkodnak. A vállalkozói érdekképviseletek egyes vezetői folyamatosan javuló üzleti klímáról beszélnek, de közülük nem mindenki tekinthető a vállalkozói érdekek politikai hatásoktól mentes szószólójának. Bizonyos, akár belső budapesti városrészekben, de még jómódúnak tekinthető vidéki városok számos pontján is feltűnő a bezárt, főképpen pedig az utóbbi egy-két évben bezárt üzletek látványa. A visszalépés megítéléséhez fontos a nézőpont, mert kormányzati szempontból csakis sikernek tűnhet egy Nyugat-Európában sokáig nem létezett gazdaságpolitikai gondolkodásmód, intézményrendszer és gyakorlat "visszahonosítása" Európába. Ilyen, a piacról érkező jelzéseket sokszor hamisnak feltételező, a hatalom erős politikai legitimációját a gazdaságpolitikában is megjelenítő centralizált megoldásokat korábban Latin-Amerika és a mediterrán térség jelentős hatalmi koncentrációjú rendszereiben alkalmaztak. A mérleg pedig vegyes volt: az akár jelentősnek is mondható felzárkózási/modernizációs sikereket nemzetközi pénzügyi, sőt helyenként kereskedelmi elszigetelődés mellett a regionális és jövedelmi egyenlőtlenségek komoly növekedése kísérte az említett régiók számos országában.

NÉVJEGY Török Ádám 1976-ban szerzett közgazdász diplomát. Emellett posztgraduális képzésen vett részt 1980 és 1981 között a franciaországi Nancyi Egyetemen. Először a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének munkatársa lett, itt a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokkal, valamint a külkereskedelem és az iparpolitika elméleti kérdéseivel foglalkozott. 1990-től 98-ig az MTA Ipar- és Vállalatgazdaság-kutató Intézetének igazgatója. Több külföldi egyetemen volt vendégoktató: Denveri Egyetem (1989-1990), Lille-i Egyetem (1993), Leuveni Katolikus Egyetem (1994), Sorbonne (1995) és Nancyi Egyetem (2002-től). 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2007-ben rendes tagjai közé választotta. 2004-ben az európai ügyekért felelős tárca nélküli miniszter tanácsadója lett, majd 2007-től a Gazdasági Versenyképesség Kerekasztal elnöki tisztét vette át. 2009-ben az újonnan felállított Költségvetési Tanács tagja lett. Kutatásai a versenypolitika, a piacelmélet, a nemzetközi gazdaságtan, a gazdaságpolitika és a kutatás-fejlesztési politika kérdéseivel foglalkoznak, alapkutatásokat is végez a versenyképességgel kapcsolatban. Jelenleg a Pannon Egyetem és a BME egyetemi tanára.