Az etatizmus 50+ árnyalata

Muraközy László

2014. március 18. 17:05

Összegzésként.

Ilyen cikk keretében csak néhány tendenciára lehet felhívni a figyelmet, és a mélyebb elemzéshez majd több időnek is el kell telnie. Annyi azonban az eddigiekből is jól látható, hogy a 2010 utáni időszakban nemcsak megmaradt a korábbi évtizedekre is jellemző államközpontúság, etatizmus Magyarországon, de támaszkodva az előző korszakokra és tapasztalatokra, tovább erősödött, és újabb árnyalatokat vonultatott fel.

A stagnáló magyar gazdaság és az európai uniós források iránt emiatt is fokozódó éhség miatt betartásra kárhoztatott maastrichti fiskális szabályok béklyója eltántorította 2010 tavaszán az új kormányzatot a hagyományos magyar úttól, a deficiteken keresztüli túlköltekezéstől. Emiatt kerültek előtérbe új, és részben rendhagyó eszközök. Ha az elosztható eszközök stagnálnak, vagy éppen szűkülnek, akkor az etatista gondolkozást követve csak fokozódó újraelosztással lehet a híveket megnyerni és jutalmazni, és stabil és tartós hatalmi bázist teremteni. Erre a fentiekben is több példát említettünk meg.

Az állami redisztribúciónak igen nagy hagyományai vannak Magyarországon, de új jelenségként, igazi innovációként regisztrálhatjuk, hogy az elmúlt években a "látható kéz" immár túlnyúlt az állami forrásokon, és eszközei segítségével magánjövedelmek és magánvagyonok újraelosztásával bővítette szűknek érzett mozgásterét. Amint láttuk, az állam vezérelvű irányítása hosszabb távon, önmagát, az egyik legfontosabb intézményt rombolja. Ez azonban immár párosul a magántulajdon állami segítséggel való nyílt vagy kevésbé nyílt újraelosztásával. Mivel a magántulajdon sérelme, az állam túlterjeszkedése, mindenre kiterjedő centralizációs törekvése, szükségszerű módon gyakran szembe kerül a jogi alapelvekkel, ezért a jogrendszer intézménye és az abba vetett bizalom is sérül. Mindez már azonban messze túlmutat az államháztartás szűkebb témáján, bár korántsem független attól.

Jó ideje közös és egyszerű Magyarországon a politikai célfüggvény. Ez pártszínektől függetlenül, a hatalmon lévők rövid távú haszna, és ennek érdekében a hatalom megszerzése vagy megtartása. Ennek fő eszköze pedig a kiterjedt államháztartás eszközrendszere és az állam hatalma. A különbségek persze megjelenek a különböző kormányok között abban is, hogy mely rétegeket és milyen módon kívánnak támogatóként megtartani illetve megnyerni. Ugyan sok szempontból meglepőek volt az elmúlt négy évben megfigyelhető lépések, és látszólag, valamint a hivatalos kommunikáció teljes szakítást mutatott és ígért az előző két ciklushoz képest, sőt sok szempontból a rendszerváltás utáni két évtizeddel is, de mélyebbre tekintve valójában a mostani politika gyökerei nagyon is hasonlóak a korábban hatalmon lévők állam felfogásához. Mint Konrád György egy interjúban még korábban nagyon találóan megállapította, a különböző színezetű pártok politikusai mind a Kádár korszak köpenyegéből bújtak elő.

A mostani kormányzat kétségtelenül sokkal határozottabb, mint amit a két előző ciklusban tapasztalhattunk, sokkal kevésbé zavartatja magát a hazai és nemzetközi hagyományoktól és szokásoktól. Rendkívüli módon centralizált, és ennek mértéke a ciklus során egyértelműen fokozódott, mert a központi irányítás, kormányzat minden lehető forrást és jogkört magához rendelt. Jól érzékelteti ezt az önkormányzati, közoktatási, egészségügyi, felsőoktatási területek centralizálása. A gazdaságpolitika teljesen alárendelődik a hatalompolitikai céloknak. Ez egyáltalán nem új, hiszen így volt korábban is, csak a szavazatok maximalizálására alkalmasnak tartott eszközöket tekintve változott a felfogás.

Az elmúlt évtizedeket egyben áttekintve megállapíthatjuk, hogy erős a folyamatosság az állam "használatát" illetően, a mindent átható etatizmusban, bár ha lehet ez most még erősebb és látványosabb, mint korábban. Persze az etatizmusnak rengeteg fajtája, árnyalata, színe létezett és létezik Magyarországon, és most ennek egyfajta új virágkora köszöntött ránk az elmúlt években. A hagyományosan magas magyar államháztartási centralizáció, a népesség igen erős paternalista felfogása, a populista, gyakran irracionális ígéretekre való nyitottság kölcsönhatásos politikai, társadalmi és gazdasági fejlődésben egyre mélyebben megágyazott az érzelmekre támaszkodó, vezérelvű, karizmatikus politizálásnak.

Az évtizedeken átívelő etatizmus, a vezérelv elhatalmasodása a kétezres évektől kezdődően abból a szempontból is rombolta az állam hatékonyságát, hogy a korábban valóban profi magyar bürokráciát fokozatosan felváltották a főleg, vagy kizárólag a párthűségben jeleskedő "követők", akik államigazgatás tapasztalat és önálló kvalitások nélkül gyakran képtelenek a modern állam egyes területeinek működtetésére. Ez a folyamat mára kiteljesedett! Egyik oldalról a gyors és határozott, bár gyakran teljesen előkészítetlen felsőszintű döntések pillanatok alatt születnek meg, általában mellőzve minden egyeztetési folyamatot, és ez a hatékony, célratörő politika látszatát kelti. A másik oldalról azonban ezek a deklarált döntések vagy nem, vagy csak rendkívül lassan és többnyire amatőr módon valósulnak meg, ha a megoldáshoz nem elég néhány törvény vagy rendelet. Ez persze nemcsak a bürokrata rend kiüresítése miatt van így, hanem a történelmi tapasztalatokból jól tudhatjuk, ez a túlcentralizált bürokratikus irányítás velejárója is.

Ma az számíthat Magyarországon a legtöbb szavazatra, aki az érzelmi, vezérelvű politika területen a legjobban teljesít, akire leginkább ráillik a karizmatikus vezetőnek Max Weber által oly pontosan megadott leírása. A modern fejlett társadalmakban azonban a legitimitás és prosperitás, biztonság és gazdasági növekedés nem ezen az avítt uralmi formán, hanem a kulcsfontosságú intézményeken és az azokba vezetett bizalmon alapul. A magyar úton, az etatizmus újabb hullámain keresztül, akarva-akaratlan egyre messzebb kerülünk a fejlett Európától. A hazai tendenciák szükségszerűen együtt járnak az intézmények és a bizalom rombolásával, amit egyértelműen mutatnak a nemzetközi összehasonlítások és a versenyképesség zuhanó mutatói is.

NÉVJEGY Muraközy László (1951) közgazdász, az MTA doktora. Tanulmányait a Budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végezte, majd oktatói pályáját is ott kezdte. 1978 és 2000 között a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd 2013-ig az integrált Debreceni Egyetemen tanított. A debreceni Közgazdaságtudományi Kar alapító dékánja. A Közgazdaságtan Tanszék vezetője 1989 és 2008 között. Kutatási területe a gazdaságpolitika, a szocialista gazdaságok története, a volt szocialista országok fejlődésének vizsgálata. Vizsgálódásai középpontjában Magyarország és a térség rendszerváltás utáni gazdasági fejlődése, gazdaságpolitikája áll. A világgazdaság egészére kiterjedően nemzetközi és történeti összehasonlításban vizsgálja az állam gazdasági szerepének alakulását és jellemzőit. Az Akadémiai nívódíjas Gazdaságpolitikai kerekasztal sorozat szervezője, az Államok kora (Akadémiai Kiadó, 2012) szerzője, amely 2013-ban szintén Akadémiai nívódíjat kapott.