Árszabályozás, hatósági ár, árstop – kísértet járja be Európát?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Árkontroll az infláció megfékezésére

A magas infláció igazi társadalmi probléma, mely leginkább a legszegényebbeket sújtja. Különösen igaz ez most, hiszen az infláció első sorban azokban a fogyasztási tételekben ugrott meg sokk-szerűen, melyekben az árrugalmasság kicsi, magas árak mellett nem opció a fogyasztás jelentős visszafogása. Élelmiszerre és energiára ugyanis mindenkinek szüksége van, ami a jelenlegi, illetve a várható árak mellett a legrosszabb anyagi és jövedelmi helyzetben levő családok esetében húsbavágó kiadásnövekedést okoz.

Ebben a helyzetben nem csoda, hogy ott, ahol az ebből származó belpolitikai kockázat magas, és az árszabályozásra van lehetőség, az árstop ötlete felmerült, sőt, mint Magyarország esetében, részben meg is valósult.

Kérdés, hogy ez mennyire tekinthető a piacgazdasági normák felrúgásának, és mennyire vállalható krízismenedzsmentnek.

Azt tudni kell, hogy az áraknak még egy piacgazdaságban sem kell teljes körűen szabadnak lenniük, van helye árszabályozásnak, árkontrollnak. Példa erre az energia ára, amely számos helyen most sem teljesen szabadáras. A lakossági árakat képzésénél figyelembe veszik az energiaszolgáltatók hosszú távú megtérülési szempontjait, és bizonyos késleltetéssel, a pillanatnyi ingadozások kiátlagolásával érvényesítik az energiahordozók piaci árainak alakulását is. A napi piaci őrület tehát nem kell, hogy befolyásolja a helyi „sárga csekken” feltüntetett végösszeget, a tartós árváltozást viszont a fogyasztó előbb-utóbb megérzik, így ösztökélve minden szereplőt a hatékonysági elvek szem előtt tartására.

Ez a szabályozás normál üzemmenet esetén leginkább a természetes monopóliumokra (pl. energiaszolgáltatókra, közművekre) alkalmazandó, „nem normál esetben” viszont ezek szerint felmerül az árszabályozás kiterjesztése más termék- és szolgáltatáskörökre is.

Ahogy Török Zoltán korábbi cikkében is szó volt, árszabályozásra, árstopra a második világháború alatt és közvetlenül az után többek között az Egyesült Államokban is sor került. Ezekre a példákra hivatkozva közgazdász körökben van róla vita, hogy a piaci ármechanizmusba történő ilyen adminisztratív beavatkozásnak a jelenlegi helyzetben vajon van-e helye és értelme. Az érintett termékkörről szóló pontos javaslatig az elméleti közgazdászok nem jutottak el (nem is ez a feladatuk), de az árszabályozást javaslók a háborús példákra hivatkoztak, valamint arra, hogy annak idején olyan közgazdászok is támogatták az intézkedéseket, akik egyébként a piacgazdaság elkötelezett hívei voltak. Kérdés, hogy a második világháborús analógia mennyire felel meg a jelenlegi, részben szintén háborús helyzetnek. Mi a közös a mostani és a nyolcvan évvel ezelőtti állapotokban, illetve milyen különbségeket kell figyelembe venni?

Piacgazdaság vagy hadigazdaság?

A mostani és a korabeli állapotok közös vonása a háborús helyzet, pontosabban az, hogy a keresleti, és főleg a kínálati viszonyokat erősen befolyásolja egy háború. Ebben a hasonlóság nagyjából ki is merül. A jelenlegi európai háború bizonyos termékekben visszaveti a nyersanyagszektor hosszú távú ciklusában elfoglalt pozíciója miatt egyébként is szűkös kínálatát, kínálati sokkot okozva. Ezt súlyosbítja az ellátási láncokban a Covid-fertőzések kezdete óta tapasztalható zavar, amire a következő hónapokban a lassan tragikomédiájába fulladó kínai járványkezelési stratégia még jobban rá fog segíteni.

A világ ettől függetlenül piacgazdasági üzemmódban maradt, szemben azzal, ami a második világháború alatt történt.

A nyolcvan évvel ezelőtti világháború rettenetes társadalmi és gazdasági mobilizációt kívánt, Európa és Amerika gazdaságai hadigazdaságként működtek. A munkaképes korú férfiak egy jelentős része katonai szolgálatra került, nők tízezrei pedig gyártósorok mellé álltak be a háborúhoz szükséges fegyverek, élelmiszerek és egyéb hadianyagok előállítására. A gazdaságnak ebben a periódusban mindennél fontosabb célja a háborús igények kielégítése volt, a békeidőre jellemző lakossági fogyasztási igények háttrébe szorultak. A gyártókapacitásokat a háború megnyerésére optimalizálták, a hátország lakosságának ellátása emiatt szükségszerűen kapacitáskorlátokba ütközött úgy – és ez a rész nagyon fontos -, hogy a keresletet a kínálat sok esetben semmilyen áron nem tudta kielégíteni. Ebben a helyzetben a keresletet jegyrendszerrel, illetve hatósági árak rendszerével, adminisztratív úton, a piaci mechanizmusok kikapcsolásával lehetett kielégíteni.

Amikor tehát a második világháborús analógiákra hivatkozva a piacgazdasági normákban megszokotthoz képest szélesebb körű árszabályozásban gondolkodunk, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy a mostani háborús helyzet mennyire hasonlít a második világháborús időszakra.

• Van-e a termelési infrastruktúrán olyan politikai kényszer, ami indokolja a piacgazdaság működésének kikapcsolását?
• Ha egyébként nincs hadigazdaság, a gazdaságpolitika, a költségvetés milyen eszközökkel áll készenlétben arra, hogy az árszabályozás miatt ne legyen olyan termékekben áruhiány, amelyekben magasabb ár mellett a kereslet egyébként kielégíthető lenne?
• Milyen eszközök állnak rendelkezésre, hogy azok a vállalkozások, amelyek az árszabályozás miatt megtérülési és cash flow-problémákkal küszködnek, talpon tudjanak maradni?

Ki kell emelni, hogy akár kiterjesztjük a szabályozott árak körét, akár nem, az elszabaduló árak miatti társadalmi problémákat mindenképpen kezelni kell. Különösen igaz ez, ha globális léptékben gondolkozunk: Afrika élelmezési problémái Európai migrációs problémái is lesznek, nem beszélve arról, hogy a humanitárius katasztrófa minden ember saját szívügye is kell legyen.

A peace dividend vége

Az árszabályozás egyik indoka az is lehet, hogy az „átmeneti” áremelkedés idejére az ebből származó terheket a háztartások válláról részben levéve szétterítsük a vállalati szektor és a költségvetés között. Azt azonban nem szabad evidenciának venni, hogy a mostani folyamatok valóban átmenetiek.

A nagyhatalmak közötti tartós békének, a permanensen növekvő globalizációnak, és az ellátási láncok végletes optimalizációjának éppen az alacsony és stabil árak, az ellátásbiztonság és a kiszámíthatóság volt a következménye.

A második világháború utáni világrendnek azonban vége, Kína integrációja a világgazdasági folyamatokba inkább gyengébb lesz, mint erősebb, a Covid és a háború tapasztalatai pedig minden épelméjű vállalatvezetést a termelési-beszállítói láncainak lazítására, decentralizálására, és redundáns kapacitások beépítésére fognak ösztökélni.

Ez a változás a megszokotthoz képest tartósan magasabb árszintet fog eredményezni, bizonyos termékek, nyersanyagok esetében magasan kétszámjegyű százalékos változást, vagy akár többszöröződést is hozhat az elmúlt 10-20 év átlagához képest. Ebben a helyzetben az árbefagyasztást nagyon odafigyelve kell menedzselni, és tisztában kell lenni azzal, hogy a szűkös erőforrások árainak előbb-utóbb meg kell jelenniük a végső fogyasztás költségeiben is.

Van természetesen olyan opció is, hogy az árbefagyasztást az idők végezetéig elhúzzuk és nem veszünk tudomást a valóságról. Ez is egy járható út, de ennek is vannak költségei: áruhiányra, az ellátás minőségének drasztikus romlására kell ekkor számítani. Ha kritikus erőforrásokat valós költségeik figyelembevétele nélkül fogyasztjuk, legyen ez üzemanyag, háztartási energia, vagy egyes élelmiszerek, akkor elkerülhetetlen a túlfogyasztás, a jelentős importtöbblet, amiből, ha nem húzzuk meg a gyeplőt, egyenes út vezet a külső adósság hólabda-szerű növekedéséhez és a forint látványos gyengüléséhez. (Az összehasonlítás végett: a 400 forintos euró még nem látványos!) Ez történt a rendszerváltás előtt („Kádár alatt”) is, ami aztán a politikai rendszer összedőléséhez, és kisebb társadalmi krízishez is vezetett.

Nincs tehát varázspálca, mellyel elkerülhetjük a világgal való szembenézést, sőt, minél tovább húzzuk, annál durvább lesz a valóság.

Címlapkép: MTI Fotó/Balogh Zoltán