Felvág a kollégád a túlóráival? Szólj neki, hogy árt a cégnek

A legtöbbünk hétfőtől péntekig, napi nyolc órát dolgozik a munkahelyén. Hogy miért pont ennyit? Mert a történelem így alakult - nincs mögötte semmilyen közgazdasági vagy fiziológiai érv. Vannak, akik pedig ezt az óraszámot is messze túlszárnyalják a pluszpénz és az elismerés reményében.

Szinte minden országban a társadalmi megbecsülés alapja a munka, így aki a megszokottnál kevesebbet dolgozik, arra ferde szemmel néznek. Aki pedig sokkal többet, azt istenítik. A híres politikusokról és vállalatvezetőkről gyakran terjednek olyan legendák, hogy a normál munkaidő többszörösével működnek. Hajnalban kelnek, és késő este fejezik csak be a munkát. Sokan ezt tartják követendő példának, mert sikeresek akarnak lenni. 

Érdemes hát feltenni a kérdést: tényleg jót tesz a kőkemény, megfeszített munka?

Mármint a teljesítményünknek, mert az élettani hatásai nyilvánvalóan károsak. Arra bőven van bizonyíték a tudományban. Nézzünk hát most utána a túlórázás nyújtotta extra teljesítmény mítoszának! 

Amikor a kevesebb az valójában több

Egy friss kutatás ezen a téren arra jutott, hogy a kevesebb, néha valóban több. Vagyis a munkaórák csökkentése akár több teljesítményt is eredményezhet. Kezdjük azért ezt egy kicsit messzebbről, mielőtt rátérnénk az elemzés részleteire.

Azzal nyilván kevesen vitatkoznának, hogy ha valaki pusztán egy órát dolgozik egy nap, akkor az kevesebb értéket fog előállítani, mintha nyolc órát fektetne ugyanabba a dologba. A másik végletet is könnyű elfogadni: ha minden áldott nap 18-20 órát robotolunk, és még rendesen aludni sincs időnk, akkor az szintén nem vezet sok jóra. Elég valószínű, hogy az ilyen extrém felállásban rosszabbul teljesítünk, mint a napi nyolcórás munkarendben.

A kiinduló sejtésünk tehát az, hogy a munkahelyi teljesítményünk és a munkára szánt időnk függvénye nem lineáris. Kezdetben emelkedik, valahol tetőzik, majd pedig meredek zuhanásba kezd, amikor a túlórázás már kikészíti az embert. Ez a görbe, hogy pontosan hol fordul meg (hol van a csúcspontja) azt nem tudjuk. Nyilván minden embernél kicsit máshol, meg ugye a munka jellege sem mindegy. Más dolog menedzserként emaileket írogatni, és más egy gyártósoron súlyokat pakolni.

Ha azt gondolnánk, hogy nem történt még erre célzott emberkísérlet, akkor nagyot tévednénk. Hogy azért ne a legcsúnyább történelmi példát hozzuk elő, említsünk egy gyári esetet az első világháború idejéből. A brit hátországban nők tömegei gyártották a tüzérségi lövegeket napszámos munkában. A tét érthetően nagy volt, ezért a vezetőség próbálta a legtöbbet kihozni a gyárakból. Csakhogy azt vették észre, hogy ahogy tovább emelték a munkaórák számát, egyre romlott a termelés. Visszaesett a hatékonyság, megszaporodtak a hibák és a balesetek.

A későbbi elemzésekből derült csak ki, hogy igazából kevesebb munkával is ugyanannyi eredményt érhettek volna el, mert már annyira ártott a túlfeszített munka. Megtalálták annak a bizonyos fordított U-alakú görbének a tetejét.

Mivel ez az eredmény jól le volt dokumentálva, így erős bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az embereket nem érdemes túldolgoztatni. Ez egy közvetlen bizonyíték volt arra, hogy a túlórázás néha még az azt elrendelőknek sem éri meg.

Egy ilyen kísérletet ma már nem lehetne megismételni, de ha mégis, akkor is komoly akadályokba ütköznénk. A modern irodai munkahelyeken ugyanis ritkán lehet olyan objektíven mérni a teljesítményt, mint a gyárakban.

A válság döbbentette rá őket

Kutatók egy csoportja (Shangguan et al. 2021) mégis megpróbálkozott ennek a számszerűsítésével egy japán építészeti és tanácsadó cég tapasztalatai alapján. A vizsgálathoz a 2008-as pénzügyi válság adta a színteret, amikor a visszaeső kibocsátásra reagálva a vállalatok visszavágták a heti munkaórák számát. Japánban tipikusan így próbálták átvészelni ezt a nehéz időszakot, és nem elsősorban az emberek kirúgásával csökkentették a munkaerőköltséget.

A csökkentett munkaórák mellett futó projektek teljesítménymérése viszont igen érdekes eredményeket hozott ennél a japán cégnél. A kutatók statisztikai elemzése szerint 7,6 százalékkal nőtt a csapatteljesítmény. Vagyis az a korábbi felállás, amiben a japán berögződés szerint mindenki hosszú-hosszú órákat dolgozott inkább hátrány volt, mint előny. 

Ha hihetünk a teljesítménymérésnek ennél az esetnél, akkor tényleg az derült ki, hogy itt a fordított U-alakú görbének már a lefelé konyuló részén működtek a válság előtt.

Vagyis saját magukkal toltak ki a túlórákkal.

A kérdés persze az, hogy mindez az eredmény mennyire általánosítható. Vajon ugyanezt látnánk más cégeknél, más szektorokban, sőt, netán más országokban is? Nyilván nagyon messze van még attól az empirikus tudomány, hogy ezt megválaszolja. Annyit mégis elmondhatunk, hogy a munkaórák és a teljesítmény függvényszerű kapcsolata szinte biztosan nem lineáris.

Ebből kifolyólag a túlórák egy része az nem más, mint az időnk és energiáink pocsékolása, ami inkább gazdasági kárt okoz, mint hasznot.

Persze, hogy ez hol és mennyi óránál következik be, azt nem tudjuk. Az is lehet, hogy még a napi 8 órányi irodai ülés is elég hozzá, mert a nap végére elkezdünk hibázni. Egyszer majd ezt is elemezni kezdi valaki.

A jövőben ezért érdemes volna odafigyelni a vonatkozó kutatásokra. Egyrészt mert talán már nincs olyan messze az, hogy újragondoljuk a napi nyolcórás felállást.

Másrészt mert túl régóta uralkodik az a tézis, hogy a túlórázó emberek elismerésre méltó, extra teljesítményt nyújtanak.

Magyarországon is ez az alapvélekedés, amit újra kéne gondolni. Persze, hogy a hazai munkaerőpiacról mikor születnek majd hasonló tanulmányok, és azokat mikor veszik figyelembe az itteni vezetők, nos, az egy másik, igen nehéz kérdés.

Címlapkép forrása: Getty Images