5 globális trend, ami megváltoztatja az adórendszerünket

A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Amennyiben hozzászólna a témához, küldjön levelet a portfolio@portfolio.hu címre.

Az alábbiakban Gerlaki Bence, a Nemzetgazdasági Minisztérium Adóügyekért, Fogyasztóvédelemért és Kereskedelemért felelős Államtitkárának, valamint Besesek Botond, a Nemzetgazdasági Minisztérium Adószabályozásért és Számvitelért Felelős Helyettes Államtitkárának, valamint Nobilis Benedek, a Nemzetgazdasági Minisztérium Adópolitikai és Adótervezési Főosztályvezetőjének írását közöljük.

Újraelosztási és növekedési preferenciák

A világ adórendszereit számos szempont alakítja, amelyek gyakran konfliktusba is kerülnek egymással. Ezek közül a konfliktusok közül az egyik legfontosabb az újraelosztási és a növekedési szempontok közti ellentmondás, ami a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan egyre jobban előtérbe kerül. Az ellentmondás csupán részleges, hiszen az alacsonyabb jövedelmű csoportok felzárkóztatásának forrását hosszabb távon csak a magasabb növekedés teremtheti meg, míg az extrém mértékű vagyoni egyenlőtlenségek egy ponton túl már egy gazdaság növekedési képességét is visszafoghatják. Az esetek többségében ugyanakkor jól igazolható, hogy a magasabb jövedelmek erőteljesebb adóztatása a gazdasági tevékenység visszafogását és a jövedelmek eltitkolását vonja maga után, és korlátozza a legsikeresebb, legrátermettebb vállalkozások lehetőségeit (vagy rosszabb esetben az országból való elvándorlásukat is eredményezheti).

Bár egy jól kialakított adórendszer arra törekszik, hogy minimalizálja az újraelosztási célú intézkedések növekedési, illetve a növekedési célú intézkedések újraelosztási áldozatát, a két szempont közti ellentmondás teljes mértékben nem oldható fel. A cél ezért csak egy optimális egyensúly megtalálása lehet a két szempont közt, ami azonban csak részben szakmai kérdés, abban szerepet játszanak az értékválasztási szempontok is.

A fenti dilemma tekintetében a világban uralkodó közhangulat is gyakran hullámzik. Általában elmondható, hogy a 2000-es évek reformjai a fejlett világban és különösen régiónkban elsősorban a növekedési és versenyképességi szempontokat tartották szem előtt. A 2008-2009-es válságot követően ugyanakkor a nemzetközi szervezetekben folyó diskurzusban is jóval nagyobb hangsúlyt kaptak az újraelosztási szempontok. Ennek egyik valószínű indoka, hogy míg a megelőző évtizedek globalizációja – így különösen az alacsonyabb képzettséget igénylő munkahelyek egy részének a kevésbé fejlett országokba való kiszervezése – globális szinten a jövedelemegyenlőtlenségek csökkenését hozta, a nemzetközi szervezetek diskurzusában leginkább meghatározó fejlett országokban ugyanakkor a folyamat nyerteseinek tekinthető tőketulajdonosok és a hátrányosan érintett munkavállalók közti feszültségek erősödéséhez vezetett.

Ez a hangulatváltozás nem csak az adózást érintő tanulmányokban és a nemzetközi szervezetek ajánlásaiban csapódott le, de számos nemzetközi adózási sztenderdeket érintő reformot is maga után vont – így különösen az információcsere sztenderdjeinek fejlődése, az OECD nemzetközi nagyvállalati adótervezés ellen hozott intézkedései és a globális minimumadó (eddig csupán lokálisan megvalósult) bevezetése terén.

Az elmúlt években ugyanakkor ismét elbizonytalanodás érzékelhető. Egyrészt a nemzetközi adózásban megvalósult reformok növelték a mozgásteret az adók emelésére, és az elmúlt években megélt válságok (COVID-járvány, ukrán háború) is növelik az államok költségvetésére helyeződő nyomást, ami inkább az adók emelésének irányába hat. Másrészt viszont a reformok megvalósulásával kiütköztek ezek hátulütői, így az adminisztráció növekedésére és az azokat bevezető országok üzleti környezetére gyakorolt negatív hatások is, amik felerősítették a korrekció igényét és a versenyképességi szempontok jelentőségének újbóli felismerését is.

Ezeket a folyamatokat a GDP-arányos adóbevételek és a főbb adókulcsok alakulása is visszatükrözi. A 2008-as válságot megelőzően a növekedés szempontjából károsabbnak tekintett közvetlen (munkajövedelmet, illetve nyereséget terhelő) adók kulcsai jelentős mértékben mérséklődtek, és a GDP-arányos adóbevételek inkább csökkentek. A 2010-es évek során azonban megtorpant, sőt enyhén visszájára is fordult az adókulcsok csökkenő trendje, a GDP-arányos adóelvonási szint pedig emelkedésnek indult. 2024-ben az elmúlt évek válságsorozata alatt megnövekedett költségvetési deficitek csökkentése érdekében (különösen a régiónkban) számos ország léptetett életbe jelentősebb adóemeléseket, illetve a korábbi átmeneti adócsökkentő intézkedések egy része is kivezetésre került, ami a GDP-arányos adóelvonás – nemzetközi átlagok szintjén szokatlanul – nagymértékű emelkedéséhez vezetett.

A magyar trendek sok tekintetben eltérnek a fentiektől. Hazánkban a 2000-es évek során elmaradtak a versenyképesség növelését célzó adó- és ellátórendszerbeli reformok, ami a relatív versenyképességünk jelentős mértékű romlásához vezetett. Ez jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország kimaradt az EU-csatlakozást követő régiós beruházási boomból, és a válság is különösen érzékenyen érintette hazánkat. A nagyobb átalakítások így nálunk jórészt csak a 2010-es években, egy nemzetközileg kevésbé támogató közegben tudtak megvalósulni. Emellett hazánkban 2024-ben is sikerült elkerülni az adóelvonási szint érdemi emelését (miközben a költségvetési deficit – sok más régiós országgal ellentétben – számottevően csökkent). Mára így hazánk a főbb adózási mutatók tekintetében illeszkedik a régiós mezőnybe, a magyar adórendszer pedig a vonatkozó rangsorok szerint összességében a régió versenyképesebb felébe (és egyúttal az EU-s országok élmezőnyébe) tartozik.

Demográfiai trendek

A társadalmak elöregedése az elkövetkezendő évtizedek adó- és költségvetési politikájának egyik legnagyobb kihívását jelenti. A jelenség hátterében az alacsony születésszám és a várható élettartam növekedése áll. Bár a mértékek eltérőek, a jelenség a fejlett gazdaságok mindegyikét érinti.

Noha a várható élettartam növekedése önmagában örvendetes fejlemény, annak hatására fokozatosan növekszik az eltartottak munkaképes korú lakossághoz viszonyított aránya. Eközben a születésszám csökkenése kezdetben ugyan csökkenti a költségvetés terheit (hiszen a kevesebb gyermek mellett az oktatásra és családtámogatásokra fordított kiadások is csökkennek), hosszabb távon azonban jelentős mértékben súlyosbítja a problémát.

Az eltartottsági ráta romlásának eredményeként egyrészt csökkennek a költségvetés bevételei – hiszen a teljes népesség arányában csökken a munkavállalók száma, így a munkát terhelő adókból és járulékokból fakadó bevételek is –, másrészt a költségvetés kiadásai, így különösen a nyugellátásokhoz és egészségügyhöz kapcsolódó kiadások is növekednek.

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben az egyensúly helyreállításának „logikus” módja munka járulékterheinek emelése lenne, ennek hátránya ugyanakkor, hogy az tovább csökkenti a munkaerőpiaci aktivitást; így ehelyett célszerűbb más, a gazdasági növekedésre kevésbé káros bevételforrásokat találni a költségek finanszírozására. A rendszer fenntarthatóságát segíthetik a nyugdíjrendszerbe épített automatikus stabilizátorok is, amik annak paramétereit egy képlet alapján, folyamatosan igazítják a demográfiai mutatók alakulásához. Mindemellett számos ország a demográfiai válság kezelésének egy lehetséges módjaként tekint a migrációra is, ami azonban komoly társadalmi feszültségeket is eredményez.

A negatív hatások mérséklésének korlátozott, de mindenki számára kedvezőbb kimenetellel járó eszközét jelentik a munkaerőpiaci aktivitás és a munkatermelékenység növelése, illetve a születések számának emelése érdekében hozott intézkedések is, amelyekre a magyar szakpolitikai döntéshozatal az elmúlt években különösen nagy hangsúlyt fektetett. A gyermekvállalás rendkívül soktényezős döntés eredménye, amiben az anyagi ösztönzők csak korlátozott szerepet játszanak. Annak esélyeit ugyanakkor egyértelműen javítják a családok anyagi biztonságának megteremtését és a gyermekneveléssel járó többletköltségek mérséklését célzó intézkedések; hazánkban ennek jó példája a 2011-től bevezetett és azóta is számos bővítésen átesett családi adókedvezményrendszer, a 30 év alatti anyák kedvezménye és a többgyermekes anyák számára bevezetett adómentességek is. A foglalkoztatottság szintén nehezen befolyásolható mutató, de az összehangolt szakpolitikai intézkedések itt is jelentős javulást eredményezhetnek, amire az elmúlt másfél évtized sikerei – így különösen a foglalkoztatottak számának közel egymilliós növelése – nemzetközi viszonylatban is kiemelkedően jó példát szolgáltatnak.

Digitalizáció és e-kereskedelem

A digitalizáció az adózás terén is jelentős változásokat von maga után. Ezek közül viszonylag kézenfekvő a bevallási és ellenőrzési folyamatok automatizációja. Az adózásban is mind több területen jelennek meg a különböző valós idejű adatszolgáltatási rendszerek, amelyek amellett, hogy lehetőséget adnak új ellenőrzési módszerek bevezetésére, lehetőséget teremtenek a különböző bevallások és más – pl. statisztikai célú – adatszolgáltatások automatizált megoldásokkal való kiváltására, illetve – az adatok sztenderdizálása révén – új, a vállalatok belső adminisztrációját és könyvelését segítő megoldások kialakítására is. A magyar adóhatóság az ilyen technológiák bevezetésében egyértelműen az éllovasok közé tartozik (ld. online pénztárgép- és számlarendszer, EKÁER, eSzja, eÁfa, eMAP)

A digitalizáció ugyanakkor maga után vonja az adóalapok megfoghatatlanabbá válását is. A jövedelemadók az értékteremtés helyéhez kötődnek, aminek meghatározása már a digitalizációs hullámot megelőzően, a globális termelési láncok kialakulásával komoly nehézségekbe ütközött – hiszen egy integrált nemzetközi termelési láncban rendkívül nehéz meghatározni, hogy a végtermék értékének pontosan mekkora része köthető az egyes termelési folyamatokhoz. A fogyasztási adókat ugyanakkor a végső fogyasztás országában számítják fel, ami rendszerint könnyebben meghatározható az értékteremtés helyénél. (Részben ez is motiválta a magyar adórendszer súlypontjának a fogyasztási adók felé való eltolását.)

Az elektronikus kereskedelem és az e-szolgáltatások térnyerésével ugyanakkor ez is egyre több jogi és ellenőrzési nehézségbe ütközik. Emellett több, korábban helyhez kötött tevékenység is tömegesen exportálhatóvá vált. A nagyságrendeket mutatja, hogy 2024-ben már naponta 12 millió kis értékű csomag érkezett harmadik országból az EU-ba. A megnövekedett forgalommal új típusú csalások is megjelentek, amelyek a határon átnyúló jelentéstételek hiányosságai, a digitális anonimitás és a szabályozási hiányosságok kihasználására épülnek. Ez szükségessé teszi az adó- és vámszabályozás módosításait (pl. egyablakos rendszerek kialakítása, kis értékű küldemények mentességeinek megszűntetése) és az ellenőrzési eszközök fokozatos fejlesztését is.

Emellett egyes fogyasztási-forgalmi jellegű adók esetében az adóalapokban is szükségessé vált a határon átnyúló tevékenységek és az új értékesítési lehetőségek (pl. online platformok) figyelembevétele és az adóalapok tényleges célország-alapúvá alakítása (azaz az exporthoz és importhoz kapcsolódó kiigazítások alkalmazása), ami egyes adónemek bevezetése idején még nem bírt akkora jelentőséggel (így pl. a kiskereskedelmi adó és a pénzügyi tranzakciós illeték esetében).

Robotizáció, automatizáció

Az adóalapokat érintően a jövőben jelentős változásokat eredményezhet a munkafolyamatok automatizációja is. Míg a robotizáció a legutóbbi időkig esősorban csak a fizikai munkaköröket érintette, a mesterséges intelligencia térnyerésével a szellemi munkafolyamatok egyre növekvő hányada is automatizálhatóvá válhat. Az ipari robotok száma a Nemzetközi Robotikai Szövetség adatai alapján 2013 és 2023 közt megháromszorozódott, a McKinsey tanulmánya pedig már 2018-ban azt becsülte, hogy az akkori munkaórák mintegy fele műszakilag már kiváltható lenne automatizált megoldásokkal (bár ez gazdaságilag még nem feltétlenül lenne racionális döntés).

Fontos kérdés, hogy a fenti folyamatok a jövőben hogyan hatnak a foglalkoztatottságra és a megtermelt hozzáadott érték tőke- és munkajövedelmek közti megoszlására. A korábbi mezőgazdasági és ipari forradalmak során az átmenet korántsem volt mentes a politikai feszültségektől, de a gazdaság ármechanizmusai a végkimenetel szempontjából jótékonyan hatottak: míg azoknak a javaknak az ára, amelyek termelése jól automatizálható volt, jelentősen lecsökkent, a továbbra is munkaigényes folyamatokkal megtermelhető javak relatív drágulása fedezetet biztosított arra, hogy a bérhányad viszonylag magas szinten stabilizálódhasson. Kérdés ugyanakkor, hogy a jelenlegi rendkívül gyors, és a munkafolyamatok nagy hányadát érintő változások mennyiben vezetnek a korábbiaktól eltérő kimenetekhez. A folyamat kapcsán pesszimistább megfigyelők körében már régebben felvetődött, hogy a munkabért terhelő adókból származó bevételek kiesésének pótlására a jövőben szükségessé válhat valamiféle robotadó bevezetése – ennek alapjára és technikai megvalósítására ugyanakkor tudomásunk szerint nincsenek kiforrott javaslatok.

Az elmúlt években GDP személyi jellegű ráfordításokra (azaz bérekre és béreket terhelő adókra) fordított hányada a fejlett világban viszonylag stabilan alakult, azaz egyelőre nem látszanak annak egyértelmű jelei, hogy a fenti folyamatok a bérjövedelem rovására valósulnának meg. Ha azonban a jövőben jelentősebb változás állna be ezekben a folyamatokban, az az adórendszerben is szükségessé teheti újszerű megoldások bevezetését.

Környezetvédelem

A közgazdaságtani elmélet szerint az állam számára a káros externáliákat terhelő adók jelentik az egyik legoptimálisabb bevételforrást, amelyek közül a környezetvédelmi célú adók a legelterjedtebbek. Ezeknek az adóknak az elsődleges célja nem kizárólag a bevételszerzés, legalább ilyen fontos szempont egy káros externália költségeinek internalizálása: azaz, hogy a közösség egészére káros tevékenység költségeit a szennyező viselje. Így annak költsége beépül az árakba, a szennyezés csökkentése pedig – egységes árazás esetén – a lehető leghatékonyabb módon valósulhat meg: a tevékenység beszűntetésére abban a körben kerül sor, ahol a legkisebb igény mutatkozik a végtermékre, és a gazdasági szereplők a károkat mérséklő technológiákra is elsősorban abban a körben válthatnak át, ahol az a legjobban megéri.

A gyakorlatban ugyanakkor ezeknek az adóknak több hátránya is jelentkezik. Egyrészt ezek csak korlátozott mértékben képesek bevételt termelni, hiszen a jól adóztatható káros tevékenységek köre korlátozott. Másrészt az adók károk mérséklését célzó jellege gyakran olyan magas adómértékeket indokol, ami mellett már jelentősen csökken a káros tevékenység – így azonban az adó alapja is eltűnik, tovább mérsékelve az abból származó költségvetési bevételeket (azaz túllépünk a Laffer-görbe maximumpontján). Harmadszor pedig ezek az adók csak akkor működnek igazán jól, ha a szennyezés árazása megfelel a szennyezés valós költségeinek, és az valóban egységes. Ez a globálisan szennyező tevékenységek esetében elméletileg globálisan egységes adómértékeket is jelentene, aminek megvalósítása azonban a gyakorlatban általában nem reális; ellenkező esetben ugyanakkor az adót bevezető gazdaság versenyhátrányba kerülhet más szereplőkkel szemben. További problémát jelenthet, hogy az ilyen adók újraelosztási szempontból (az árakra gyakorolt hatásukat is figyelembe véve) sok esetben kifejezetten kedvezőtlennek bizonyulnak, gyakran különösen érzékenyen érintve a rosszabb anyagi helyzetű társadalmi csoportokat; így bevezetésük előtt célszerű a hátrányos következmények megfelelő felmérése (és szükség esetén kompenzálása).

Így miközben a környezetvédelmi adók fontosságáról kiterjedt nemzetközi diskurzus folyik, és ezen a téren számos új nemzeti és nemzetközi szabály is születik, a környezetvédelmi célú adókból származó bevételek a GDP arányában számos országban csökkenő trendet mutatnak. Ez azonban nem feltétlenül az adómértékek csökkenéséből fakad, sok esetben a káros tevékenységek hatékony visszaszorítása, illetve a növekedés környezetvédelmi szempontból kedvezőbb szerkezete áll mögötte. (Ide tartozik, hogy a gazdasági fejlődéssel a fogyasztásban a termékek rovására fokozatosan nő a környezetet kevésbé terhelő szolgáltatások súlya, illetve hogy a termékek esetében mért növekedés is sok esetben minőségi, nem pedig mennyiségi növekedést jelent, ami így nem feltétlenül jár a környezet növekedéssel arányosan növekvő károsításával sem.)

A környezetvédelmi célú adók közül az egyik legjelentősebb bevételi forrást az üzemanyagok után fizetendő jövedéki adó jelenti, ami jelenleg Magyarországon nagyjából a GDP 1 százalékát teszi ki. Ez az adóalap ugyanakkor kiváló példa arra is, hogy a környezetvédelmi szempontok erősítését célzó szakpolitikai intézkedések hogyan erodálhatják az ilyen adókból származó bevételeket. Az EU tagállamai az Európai Zöld Megállapodás (European Green Deal) keretében 2050-re teljes karbonsemlegességet vállaltak, aminek érdekében a mérföldkövek közt szerepel az EU CO2-kibocsátásának mintegy ötödéért felelős közúti közlekedés reformja is. Így a 2030-ig meghatározott kibocsátás-csökkentési cél elérését követően 2035-től egyáltalán nem kerülhetnek az utakra új szén-dioxidot kibocsátó személygépjárművek. Ez ugyanakkor azzal is jár, hogy a gépjármű-flotta lecserélődését követően a költségvetés erről az adóbevételről gyakorlatilag teljes egészében le kell, hogy mondjon, aminek kiváltására a jövőben új bevételi forrásokra – vagy a költségvetési kiadások jelentősebb mérséklésére – lehet szükség.

A globális környezetvédelemhez kapcsolódó – nem feltétlenül adó jellegű – bevételek másik, növekvő jelentőségű forrását a karbonkibocsátáshoz kapcsolódó bevételek jelentik. Ilyen eszközök a széndioxid-kibocsátással arányos karbonadók és a kvótakereskedelmi (ETS) rendszerek. Utóbbiak lényege, hogy nem az elvárt bevétel mértéke, hanem a kibocsátás felső limitje kerül meghatározásra, míg a rendszer lehetőséget ad a szennyezési jogokkal való kereskedelemre – így azok értékét végső soron a piaci igények határozzák meg. Az EU kvótakereskedelmi rendszere 2005 óta működik, a rendszer azonban fokozatosan bővül. Így a jövőben a rendszer újabb területekre, tehát az épületek, a közúti közlekedés és néhány kisebb ipari szektor tüzelőanyag-használatából eredő széndioxid-kibocsátására is kiterjed (ETS2). Emellett a jövőben az EU szigorúbb klímavédelmi rendelkezésekből fakadó versenyhátrányának kompenzálását fogja célozni a karbonvám (CBAM) rendszere, aminek lényege, hogy azok karbonlábnyoma alapján vet ki többletterhet az EU-n kívül gyártott termékekre.

Összegzés

A nemzetközi folyamatok alakulását a magyar adórendszer kialakítása során is folyamatosan figyelemmel kísérjük. A hazai adópolitika alakítása során ezek mellett figyelembe kell venni az ország-specifikus tényezőket és a kiinduló helyzetünket.

A kormány célja továbbra is egy versenyképes, családbarát adórendszer fenntartása, aminek fontos eleme a munkát és a vállalkozásokat terhelő adók versenyképes szinten tartása,

az adminisztrációs költségek csökkentése és annak biztosítása, hogy a külföldi vállalkozások se a rendszer adta legális keretek miatt, sem pedig az illegális gyakorlatok révén ne kerüljenek versenyelőnybe a tevékenységüket hazánkban folytató vállalkozásokkal szemben.

A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Amennyiben hozzászólna a témához, küldjön levelet a portfolio@portfolio.hu címre.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images