Radó Péter: Ördögi problémák a magyar közoktatásban

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Az ördögi problémák

Az „ördögi problémáknak” van néhány olyan tulajdonsága, melyek alapján elég jól azonosíthatók. Ezek közül a legfontosabbak a következők:

• Olyan társadalmi problémákról van szó, melyeknek nincs „végpontja”, soha nem jön el az a pillanat, amikor elmondhatjuk: megoldottuk. Ilyen például a szegénység; a szegénységi küszöb folyamatosan emelkedik, ezért mindig lesznek olyanok, akik jövedelme azt nem éri el.
• Miközben megpróbáljuk megoldani őket mindig kiderül, hogy azok sokkal összetettebbek, mint eleinte gondoltuk. Például, ha nekiveselkedünk a szegregáció megoldásának, annak nyilvánvaló okai mögül egyre újabbak bukkannak elő, ami miatt az állandóan „újratermelődik”.
• Ebből az következik, hogy az ördögi problémák komplexitása is ördögi, ezért soha nincs egyetlen sikerrel kecsegtető megoldásuk. Mivel például az egyes emberek tulajdonságai és élethelyzete rettenetesen különböző, a hajléktalanság megszüntetésének sincs minden ember esetében sikeres egyetlen megoldása.
• Az ördögi problémák hatásainak enyhítéséhez általában rengeteg ember gondolkodását és viselkedését kellene megváltoztatni, ami nyilvánvalóan nem egy kormányzati cikluson belül elérhető cél. Jó példa erre a klímaválság, amely nem kezelhető emberek milliárdjainak klímatudatossá válása nélkül. De ilyenek az autokratikus rendszerek erős társadalmi támogatottságának problémája vagy a nemek közötti makacsul tovább élő egyenlőtlenségek is.

Ez a néhány sajátosság és példa is azt mutatja, hogy az ördögi problémák nem oldhatók meg kizárólag tudományosan jól megalapozott, tények elemzésén alapuló és szakértők által megtervezett közpolitikai beavatkozások segítségével. Minderre természetesen szükség van, de kell hozzá még más is.

A magyar oktatási kormányzat tehetetlensége

Be kell látnunk, hogy gyakorlatilag az összes olyan probléma, ami a mai magyar közoktatásban fellelhető, mind rendelkezik a komplexitás ezen ördögi mértékével: a szociális szelekció, az oktatáson belüli szegregáció, a digitális és szövegértési kompetenciák fejletlensége, a lemorzsolódás és korai iskolaelhagyás, a nemek közötti egyenlőtlenséggel kapcsolatos gyenge érzékenység, a demokratikus állampolgári attitűdök hiánya, a kevés diplomás vagy a pedagógushiány mind hihetetlenül összetett problémák melyek, okai nem egyértelműen beazonosíthatók, s melyek gyors megoldására nincsenek receptek.

Amikor a tudomány és a szakértők csődöt mondanak, akkor jön el a pillanat, amikor be kell látni, hogy komplex problémák kezelésébe be kell vonni másokat is: az érdekelt csoportok tagjait.

Minden érdekelt bevonásával zajló hosszadalmas és kitartó, az egyes autonóm szereplők tapasztalatait és gyakorlati tudását becsatornázó, a különböző értékeket, nézeteket és megközelítéseket ütköztető, s azok közös metszeteit leválogató deliberációra (nyilvános vitákra, közös megfontolásra) van szükség ahhoz, hogy helyben működő megoldások születhessenek, vagy hogy megtörténhessen a már kipróbált megoldások korrekciója. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség adatokra, elemzésre, tudományos ismeretekre vagy szakértői értékelésre, de ezeknek nem az íróasztal mögött zajló „technológiai” tervezést, hanem a deliberáció szereplőinek informálását kell szolgálnia.

Itt kezdődnek a problémák a magyar állammal általában, s ezen belül az oktatásirányítás ma fungáló rendszerével. Szakértői elemzések megrendelésére elméletileg egy szélsőségesen centralizált, a politikai kontrollt szolgáló autokratikus rezsim is képes. Ha tehát a magyar oktatási kormányzat ambicionálná a korábban felsorolt közoktatási problémák megoldását, nem kizárt, hogy találna olyan felkészült szakértőket, akik hajlandóak lennének elemzésekkel és szakértői javaslatokkal besegíteni. (Ez persze csak egy elméleti lehetőség, mert a kormányzat nem ambicionálja e problémák megoldását és nem állnak rendelkezésére felkészült szakértők.)

Ez működhetne is nagyon egyszerű, ezért egyszerűen megoldható, jellemzően logisztikai természetű problémák esetében. Az például, hogy korszerűen felszerelt iskoláink legyenek, csak pénz és szervezés kérdése, ezt akár a rendőrségre is rábízhatnánk. Ez azonban egyet sem enyhítene a felsorolt ördögi problémák közül. Amire viszont szükség lenne, arra egy központosított autokratikus rendszer nem képes; kizárt, hogy a jelenlegi rendszer keretei között a legfontosabb érdekelt csoportok visszakapják az autonómiájukat, s az állam bevonja őket egy a lehetséges megoldásokról szóló, egyenlő partnerek között zajló hosszadalmas tárgyalássorozatba. Az ördögi problémák tehát velünk maradnak.

Egy példa: a bizalomhiány és következményei

Mivel a magyar kormányzat komplex problémák kezeléséhez szükséges képességeivel kapcsolatban nem táplálhatunk vérmes reményeket, az ördögi problémák természetének feltárását folytassuk inkább egy nem kormányzati szereplő éppen aktuális gondjával:

a pedagógus szakszervezetekkel szembeni bizalom hiányával.

Mindannyian tudjuk, hogy a személyek közötti, a szervezeteken belüli és az intézményekkel szembeni bizalom szintje Magyarországon rettenetesen alacsony. Ezt általában elkönyveljük azzal, hogy ilyen szörnyű népség vagyunk, de ritkán gondolunk bele ennek következményeibe.

Először néhány dél-kelet-európai országban ütköztem bele abba, hogy a közintézményekkel szembeni bizalom kóros gyengesége milyen elképesztő mértékben akadályozza az oktatási rendszer átalakítását. Bulgáriában például az iskolaigazgatókkal és az önkormányzatokkal szembeni bizalomhiány a központi igazgatás mindenre rátelepedő bürokratikus kontrolljának fenntartására ösztönöz. Ugyanez a bizalomhiány Szerbiában és Horvátországban – a régi jugoszláv önigazgatási tradícióknak megfelelően – az egyértelmű vezetői döntéshozatali kompetenciák pedagógusok és szülők bevonásával létrehozott irányító testületek segítségével történő „ellensúlyozását”, lényegében legyengítését vonja maga után. Az általános bizalmatlanság erősen befolyásolta azoknak a szakértőknek a gondolkodását is, akikkel ezekben az országokban decentralizációs reformstratégiák kidolgozása során dolgoztam együtt. Az eredmény Bulgáriában a decentralizáció elmaradása, a volt Jugoszlávia országaiban pedig bizonytalan, rosszul definiált vezetői felhatalmazások rögzítése, végső soron diszfunkcionális irányítási struktúrák kialakítása lett.

Magyarországon 1990-ben elsősorban a kormányban nem bíztunk, ezért az iskolákat átadtuk az önkormányzatoknak. Mivel azonban a legtöbb önkormányzatnak két évtized nem volt elegendő arra, hogy megerősítsék a velük szembeni állampolgári bizalmat, 2013-ban a központi kormány lényegében ellenállás nélkül nyúlta le az önkormányzatok iskoláit, mert akkor már a pedagógusok elsősorban az önkormányzatokban nem bíztak. Az elmúlt 12 év megtanított minket arra, hogy ez nagy hiba volt, ezért ma újra elsősorban a kormányban nem bízunk.

Ami a konkrét példánkat illeti, a felnőtt magyar népesség körében, ezen belül a pedagógusok körében a szakszervezetekkel szembeni bizalom alig erősebb, mint a kormánnyal szembeni bizalom. Ez a bizalomhiány a pedagógus tiltakozó mozgalom kulcsszereplőit egy sajátos csapdahelyzetbe szorította:

nem képesek olyan célokat kitűzni, melyek egyesítenék és mobilizálnák a helyzettel elégedetlen, de a nézőpontok sokaságát képviselő pedagógusok nagy tömegeit.

Azok a pedagógusok, akik szenvednek ugyan az alulfizetettségből fakadó rossz életminőségtől, de alapvetően támogatják a rendszert, minden a béremelésen kívüli követelést túl radikálisnak tartanak. Azok számára, akik radikális rendszerellenzéki alapállás alapján szeretnének gyökeres oktatáspolitikai fordulatot, az autokratikus rendszer kereteit látszólag nem feszegető „szakmapolitikai” követelések nagyon puhák. A szakszervezetek igyekeznek „középre lőni”: olyan követelések teljesítését akarják kikényszeríteni - az őket súlyosan korlátozó jogszabályok keretei között -, melyek az oktatáspolitika erőteljes korrekcióját célozzák, de lázasan kerülik annak látszatát, hogy „politizálnak”.

Ami az egymással ellentétes elvárásokat áthidalhatná, az a bizalom, illetve azok a pedagógusok aktív részvételét biztosító mechanizmusok, melyek segíthetnek a bizalom fenntartásában és megerősítésében. Ennek hiányában azonban – bármi lesz a tiltakozó mozgalom eredménye – a pedagógus szakszervezetek nem tudnak jól kijönni a dologból, ennek következménye pedig mindenképpen a szakszervezetekkel szembeni bizalom tovább erodálódása és a támogatók lemorzsolódása lesz.

A mindebből adódó legfontosabb következtetés az, hogy mindazoknak a szervezeteknek (szakszervezeteknek, önkormányzatoknak, civil szervezeteknek vagy éppen politikai pártoknak), melyek a velünk élő ördögi problémák megoldása érdekében a jelenlegi áldatlan állapotok megváltoztatását szeretnék elérni, minden más előtt a következő kérdést kell feltenniük maguknak: hogyan tudom megerősíteni a polgárok belém vetett bizalmát? Sokáig tart, „ördögi”, de nem reménytelen.

Címlapkép: Getty Images