Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A Magyar Nemzeti Bank szerint az egészségi állapot egy ország versenyképességének jellemzője. A magyar lakosság egészségi állapota még a környező országokhoz képest is rossz. Az obligát Ausztria helyett válasszunk egy sokkal reálisabb összehasonlítási alapot, a hasonló nagyságú Csehországot. A 65 évnél fiatalabb korban elhunyt cseh férfiak aránya 19%, Magyarországon 29%. A megelőzhető és elkerülhető halálozás a cseh adatnál 15 000 fővel több. Tehát az évi 130 000 fős magyar halálozás 12%-át kitevő 15 000 ember csak azért hal meg, gyakran elég fiatalon, mert az egészségügy még a cseh színvonalat sem éri el. Nem véletlen, hogy az IMD, a svájci versenyképesség-elemző intézet 2023-as felmérése szerint a cseh egészségügy a 24. helyet szerezte meg, Magyarországé pedig a 38. helyet.
Egy országban az egészségügyi kiadás nagysága a humántőke kormányzati értékelésének fontos mérőszáma. A fenti lesújtó egészségügyi adatok szoros korrelációt mutatnak az egy főre jutó egészségügyi költés különbségeivel. Csehországban ez 4200 euró, Magyarországon pedig 2600 euró, a cseh érték kétharmada fejenként. Ez alapján kimondható, hogy Magyarországon az egészségügy a nemzeti tőkefelhalmozás forrása, nem pedig a humántőke felhalmozásáé.
Ám ez a stratégia láthatóan a végéhez ért, mivel ebből a szektorból már semmit sem lehet sehova átcsoportosítani. Még ahhoz is plusz forrásokra van szükség, hogy az Európában sereghajtó jelenlegi állapotot fenn lehessen tartani. Mivel a kórházak adóssága áprilisra már 116 milliárd forintra nőtt, 64 milliárdos költségvetési pótlást kapnak azonnal, hogy legalább a villanyszámlákat ki tudják fizetni. Ez azért különösen aggasztó, mert tavaly már 90 milliárd forint adósságkonszolidációban részesültek, de ez sem volt elég. 2023 év végén még mindig 62 milliárd tartozásuk maradt, ezt kapják meg most. A hiány persze ezzel sem tűnik el, a tavalyi 4 milliárd helyett idén már 12 milliárddal nő az eladósodottságuk. Havonta.
A közfinanszírozott egészségügyből a pénz nem a statisztikai mutatók miatt hiányzik, hanem azért, mert az egészségügyi ellátás ellehetetlenül. Újabb és újabb helyeken szünetel a kórházi ellátás, mert nincs orvos, műtőszemélyzet vagy működőképes eszköz. Ha „csak” fertőtlenítőszer nem jut minden nap a takarításhoz, az nem ok a bezárásra, hisz a beteg úgysem tudja, miért kapott kórházi fertőzést. A szakrendelésekre az időpont foglaláshoz is időpontot kell foglalni. Neurológiára ebben az évben Budán már nincs hely. Áprilisban.
Álmos Péter, a Magyar Orvosi Kamara elnöke úgy látja, hogy a politika mindezért az orvosokat akarja bűnbaknak kikiáltani. Pedig szerinte olyan mértékben romlott az elmúlt 5-10 évben a helyzet, hogy azt ajánlja, aki megteheti, gondoskodjon a magánfinanszírozásról, mert e nélkül nem fog elfogadható ellátáshoz jutni. Bár a magánszolgáltatások térhódítása az egészségügyben már 15 éves folyamat, az azonban mindenképpen újdonság, hogy a közellátás javításáért elkötelezett kamarai elnök sem lát már más utat.
Egyre többeknek világos, hogyha a gazdasági környezet 2010-es aranyéveiben nem sikerült legalább a környező országokhoz mérhető közegészségügyi rendszert kialaktani és finanszírozni, akkor ez most, a költségvetés összeomlásának idején, vagy a következő, stagnáló/vergődő évtizedben még kevésbé várható.
A fenti tények ismeretében kis kockázattal kijelenthető, hogy hosszú agónia után most érkezett el a magyar egészségügy oda, amikor tovább már nem fenntartható a jelenlegi állapotában. Sem pénzügyileg, sem betegbiztonsági szempontból. Mivel a költségvetés képtelen arra, hogy a következő hónapokban keletkező adósságot megelőzze, egyelőre nem maradt más eszköze, mint egy újfajta rendőrhatósági ellenőrzés bevezetése, amivel a hiánykompenzáló trükköket próbálják felderíteni.
Új finanszírozási modellre van szükség
Ez azonban egy szétesőben lévő, forráshiányos rendszerben nem több, mint kétségbe esett pótcselekvés. A pénzhiány felszámolására nem a represszió a megfelelő eszköz, hanem egy új finanszirozási rendszer kidolgozása, ami lehetővé teszi a magánforrások szervezett bevonását.
Kunetz Zsombor egészségügyi szakértő szerint legalább 800 milliárd forint hiányzik a 2500 milliárdos büdzsén felül az egészségügyből.
A lakosság és a vállalatok ma ennyit költenek el a közterheiken túl a magánegészségügyben, ami a teljes egészségügyi költségek 30%-a. Ha ezen felül még a krónikusan hiányzó állami forrásokat is a magánszereplőknek kell pótolniuk, plusz szolgáltatást kell ezért kapniuk. Ezt a közgazdasági egyszer egyet Takács Péter államtitkár is felismerte és épp kormányzati döntésre vár, mely magánszolgáltatókat vonhatja be a közfinanszírozott ellátásba.
Ez az elképzelés a jó irányba tett kezdőlépés lehetne, de sajnos annyira megkésett, hogy az egészségügyi válsághelyzet ma már ennyivel nem számolható fel. Attól ugyanis nem lesz Baján vagy Mezőkövesden, de még Budapesten sem jobb az emberek egészségügyi ellátása, ha néhány újabb nagy magánszolgáltató állami finanszírozást kap.
Az egészségügyi rendszer normális működtetéséhez egyidőben kell a biztosítási rendszert alkalmassá tenni a szervezett magánforrások becsatornázására, majd lehetővé tenni e plusz pénz felhasználását bárhol, akár magánszolgáltatóknál is. Kincses Gyula vitaindító írásával csak egyetérteni lehet.
Vizsgáljuk meg külön-külön a forrásbővítés és a finanszírozás átalakításának kérdését.
Hogyan kerülhet plusz magánforrás az egészségügybe?
A magánforrások bevonására bevált gyakorlat a copayment, amit kiegészítő biztosítások finanszíroznak. Erre a modellre épül az Európa bajnok holland egészségügy finanszírozása. Az ottani egészségügyi alap bevételeinek nagyobb része TB járulékokból származik, amihez adókból a kormány is hozzájárul. Az egészségügyi kiadások meghatározó részét azonban a biztosítottak közvetlenül a biztosítóknak fizettetik.
Ilyen kiegészítő biztositásokat a magyar biztositók is képesek és készek kínálni.
A ma elérhető magán egészségügyi biztositások azonban nem kiegészitő, hanem második, teljes körű biztositások. Azért fizetik ezeket, hogy ugyanazokat az ellátásokat, amik ELVILEG közfinanszírozttan is járnak a betegeknek, valóban meg is kapják a magánszolgáltatóknál.
Miért ironikus az elvileg? Azért, mert azt, hogy a járulékfizetésért cserébe pontosan mi jár egy biztosítottnak, semmilyen dokumentum nem részletezi. Az Alaptörvénye XX. cikke általánosságban azt mondja ki, hogy „Mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez…e jog érvényesülését Magyarország …az egészségügyi ellátás megszervezésével…. segíti elő.” Azonban a TB törvény sem részletezi pontosan, hogy ez mit is jelent. A Nemzeti Egészségbiztosíitási Alapkezelő (NEAK) honlapján az olvasható, hogy „Minden betegnek joga van… az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan… hozzáférhető… egészségügyi ellátáshoz.”
Magyarországon tehát nincs pontosan definiált, a járulékfiztés fejében számonkérhető biztositási csomag. A köznyelv szerint az egészségügyi ellátás járni jár, csak nem jut. Ezt a hamis biztonságérzet-keltést nevezik a polgári jogban biztatási kárnak. Az állam pont olyan, mint egy házasságszédelgő: boldog közös jövőt (teljes ellátást) ígér a hozományért (járulékfizetés) cserébe, de a valóság a magány (ellátatlanság a közellátásban) vagy egy szerető (magánszolgáltató) felkeresése.
Mivel az állam nem akar/tud többet költeni az egészségügyre, elkerülhetetlen új magánforrások bevonása. Ráadásul mindehhez nem is kell több pénz a költségvetéstől, elég a biztosítási elvhez való visszatérés kimondása - a következő lépéseken keresztül:
- Az Alaptörvényben lefektetett elvet, a testi és lelki egészséghez való jogot a TB törvényben részletezik. Egyértelművé teszik, hogy jogai az állampolgárnak vannak az egészségével kapcsolatban, nem pedig a közfinanszírozott intézményeknek.
- Kimondják, hogy az állampolgárnak nemcsak jogai, hanem kötelességei is vannak: ez a TB járulékfizetés, ami fenntartja a kockázatközösséget. Ismét különválasztják a TB járulékot (7%) és nyugdíjjárulékot (10%). A jogosultak után a megfelelő összeget továbbra is a költségvetés finanszírozza adókból.
- A TB járulék a valódi állami biztositó társasággá váló NEAK-hoz folyik be, ebből fedezi az biztosítási csomag kiadásait.
- A biztosítási elvet átültetik a gyakorlatba: pontosan meghatározzák a TB járulékért igénybe vehető biztosítási csomag elemeit: ki a biztosított, ki a jogosult, ők milyen ellátást, milyen gyakorisággal, milyen feltételekkel vehetnek igénybe. Ez a biztosítási csomag fedezetet biztosit minden betegségcsoport kezelésének teljes spektrumára a diagnózistól a szervátültetésig. A biztosítási csomag egyéb feltételeit úgy határozzák meg, hogy a befizetésekből finanszírozni lehessen.
- Kimondják, hogy az alap biztosítási csomagba nem tartozó, vagy a feltételektől eltérő szolgáltatásokat kiegészítő biztositásokkal lehet igénybe venni, szektorsemlegesen.
Egy legalább ennyire átlátható és kiszámítható jogi környezet az alapja annak, hogy kiegészítő biztositások révén a jelenleginél több plusz forráshoz jusson az egészségügy, akár a lakosságtól, akár a vállalatoktól. A jelenleg magánegészségügyre költött 800 milliárd forint nem kis összeg, ennyi a teljes szakellátás vagy a béremelés éves kerete. Ezt a betegek jórészt diagnosztikára és szakrendelésekre költik, és zsebből fizetik. A drága kórházi kezelésekre nem nagyon jut belőle. Ez azért van így, mert az egyéni vásárlások relatíve mindig sokkal drágábbak, mintha ugyanezt az összeget kisebb-nagyobb kockázatközösség finanszírozná, ahol a méretgazdaságosság miatt a kockázat szétteríthető. Az egyéni magán egészségügyi biztosítások ezért sokkal drágábbak, így kevésbé elterjedtek, mint a vállalatok által a dolgozóiknak vett csoportos biztositások.
Könnyű azt belátni, hogyha a jelenlegi 800 milliárd nem az egyszeri beteg zsebéből közvetlenül kerül a magánszolgáltatókhoz, hanem egy családi vagy vállalati kiegészítő biztositáson keresztül, akkor ugyanazért az összegért több és magasabb szintű szolgáltatást tudnak a betegek vásárolni. A kiegészítő biztositásokat általában magánbiztosítók kínálják, de semmi akadálya sem lehet annak, hogy az ismét biztosítóként működő állami alap, a NEAK is kínáljon különféle kiegészítő biztosítási csomagokat. Különösen azoknak, akik bizalmatlanok a magántársaságokkal szemben.
Miért elengedhetetlen a magánszolgáltatók bevonása a közfinanszírozott ellátásba?
Azért, mert az állam nélkülük már képtelen az egészségügyi ellátás megszervezésére, bár ezt a felelősséget az Alaptörvényben még magára vállalta. Sok helyen ellátást már csak a minimumfeltételek semmibevételével képesek nyújtani. Ahol pedig az ellátást szüneteltetni kell, onnan már az utolsó műtősfiú vagy osztályos orvos is elment. A béremelés után gyakran nem külföldre, hanem egy magánszolgáltatóhoz. Ahol azért van rájuk kereslet, mert a betegek már korábban feladták a hiába való várakozást a közfinanszírozott ellátásra.
Ez az a realitás, ami miatt a magánszolgáltatók állami finanszírozása hosszú idők tabusítása után egyáltalán újra felmerülhetett. Ésszerű, hogy ott kell szolgáltatást finanszírozni, ahol a beteg igénybe akarja azt venni. Ez azonban a piac szándékos további torzítása nélkül nem történhet másként, mint hogy a finanszírozást kiterjesztik sok működési engedéllyel rendelkező magánszolgáltatóra. Hiszen ha az állam engedélyt adott valakinek valamilyen tevékenység végzésére, felelősséget is vállalt az ott folyó munkáért. Az egészségügy szektorsemleges finanszírozása miatt szerencsére törvényt sem kell módosítani, mivel az ezt kimondó 1997-es EÜ törvény ma is hatályos.
A TB finanszírozás széles körű kiterjesztésének persze komoly szabályozási feltételei vannak, amik a következők:
- Aktualizálják és ellenőrzik a működési engedélyek kiadásához szükséges minimumfeltételeket. Súlyos hiányosságok esetén az engedélyt visszavonják.
- A szakmai ajánlások alapján meghatározzák és rendszeresen ellenőrizik a minőségbiztosítási követelményeket. Ezeket az adatokat nyilvánossá teszik, mivel ezek segítik a betegek döntését az orvos vagy intézmény választásban.
- Az egészségügyi szolgáltatásokat valós költségen és szektorsemlegesen finanszírozzák. Annyi szolgáltatást és olyan feltételekkel, amit a befizetések lehetővé tesznek.
- Minden működési engedéllyel rendelkező szolgáltató esetén a finanszírozást a minőségbiztosítási kritériumok jó színvonalú teljesitéséhez kötik. Hiszen az Alaptörvény szerint az egészséghez való jog érvényesülését az állam az egészségügyi szolgáltatás megszervezésével biztosítja, nem magának a szolgáltatásnak a nyújtásával.
- Az Alaptörvény szerint az állampolgárnak van joga az egészségügyi ellátáshoz. Deklarálják, hogy a finanszírozás kedvezményezettje a beteg, nem az intézmény. A beteg választ magának ellátót, és oda viszi a TB kártyája után járó finanszírozást, ahol gyógyulni szeretne.
Ezek a változások egy lényegesen jobban decentralizált egészségügyi rendszert eredményeznek. A kutatások szerint a decentralizáció nagyobb betegbiztonságot és elégedettséget okoz.
Az állam ebben az új rendszerben elsősorban azt teszi, ami a dolga: szabályoz, ellenőriz és finanszíroz. Másodsorban persze szolgáltatásokat nyújt állami egészségügyi intézményekben: elérhetővé teszi az alap biztosítási csomagot minden régióban, minden betegségcsoportban, minden progresszivitási szinten.
Annak ma sincs semmilyen szakmai akadálya, hogy a diagnosztikában, a szakellátásban, a fogászatban, az egynapos sebészetben vagy a szülészetben magánszolgáltatók betegeket gyógyítsanak. Sok esetben magasabb színvonalon, mint az állami intézmények. Ha az állam nem képes e területeken a rengeteg beteg ellátásra, akkor az Alaptörvény szellemének megfelelően lehetővé kell tennie azt, hogy a betegek a TB kártyájukkal válasszanak: olyan állami szolgáltatóhoz mennek-e, ahol az alap biztosítási csomag ellátásait továbbra is ingyen megkapják. Vagy kiegészítő egészségbiztositást is kötnek, és ezzel finanszírozzák az általuk választott intézményben a plusz költségeket. Állami, egyházi vagy magánintézményben egyaránt.
Viszont sok érv szól amellett, hogy a legkomplexebb és legmagasabb szintű szolgáltatások maradjanak meg az állami intézmények vagy egyetemi klinikák privilégiumai, miként ez a gyakorlat sok országban (bár van jó példa ennek az ellenkezőjére is: a gerincbetegek ma is egy magánintézményben kaphatják meg a 3. progresszivitású ellátást). Ez biztosan hozzájárulna ahhoz, hogy az állami intézmények képesek legyenek megtartani a legfelkészültebb szakembereket. Különösen akkor, ha ezek az intézmények az alapcsomag tartalmán túl is nyújthatnak szolgáltatásokat a kiegészítő biztositással rendelkezők számára, és az ebből befolyó pénz teljesítmény-arányosan plusz jövedelmet jelentene számukra. A hálapénz végleges kiveszéséhez a kiegészítő biztositás a legbiztosabb recept.
Win-win szituáció
Egy ilyen világosan szabályozott rendszerben a magánegészségügy rengeteg terhet levesz az állami intézmények válláról a kisebb, életet nem veszélyeztető betegségekben. Miként azt egyébként ma is teszi, kisebb volumenben. A betegek időben bejutnak az orvoshoz, a betegségeiket korábbi stádiumban eredményesebben lehet kezelni. Még azokét is, akik nem kötnek kiegészítő biztositást.
Az állami kórházak és klinikák pedig tevékenységüket a komoly betegségekre és betegekre koncentrálhatják, amiknek az ellátására az így már rendelkezésükre álló szakembergárda elégséges lesz. A legnagyobb haszon mégis az, hogy a betegek bejutnak időben a megfelelő orvoshoz. De sem nekik, sem az orvosoknak nem kell trükközniük a két rendszer közti úton, ha egy ártatlannak látszó probléma végül mégis komoly ellátást igényel. Hisz a beteg a TB kártyájával és a kiegészítő biztosításával jogszerűen jön-megy az intézmények közt.
Ennek a nyilvántartásához ma már nem kell államosítás, csak egy jól működő informatikai rendszer. A biztositóként működő NEAK és a magánbiztosítók pedig együttesen érdemi szakmai és pénzügyi kontrollt tudnak gyakorolni, ha az indokolatlan vizsgálatok és beavatkozások költségeinek kifizetését megtagadják. Ne áltassuk magunkat, az alulfinanszírozott egészségügy ma is rengeteg költség kifizetését tagadja meg a betegektől, csak nem ellenőrizhető és számonkérhető módon. Pusztán azáltal, hogy a betegek egy része nem kap időben ellátást, mert be sem jut az orvoshoz.
Közülük kerül ki az a 15 000 beteg, akiket Csehországhoz képest Magyarország elveszít évente. Emiatt van az, hogy Csehországban a születéskor várható élettartam 79 év, nálunk pedig csak 76 év. Ez is közrejátszik abban, hogy Csehország a már említett versenyképességi intézet általános országrangsorában a 18. helyen van, Magyarország pedig a 46. helyen!
Ha a kiegészítő biztositások bevezetésével sikerül a jelenlegi 800 milliárd forint magánköltést megduplázni, akkor a magyar egészségügy finanszírozása megközelíti a cseh egészségügyi büdzsét. A magánszolgáltatók TB finanszírozása tehát nem öncél, hanem a legalább cseh minőségű egészségügyi rendszer felé tett első lépés. Ennek a működőképes modellnek a jelképe pedig az egészségügyi bérletként használható TB kártya.
Címlapkép forrása: Getty Images
