A HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.
Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a Lo-Káli - Mítosz és realitás, helyi élelmiszerrendszer a ’Magyar Provence’-ban című (NKFIH K- 129097) kutatásban. A terület fontos szereplőivel - helyiekkel, beköltözőkkel, vendéglátósokkal, szállásadókkal, termelőkkel, turistákkal, polgármesterekkel – készítettünk kérdőíveket, interjúkat és fókuszcsoportos beszélgetéseket, négy év alatt, nyolc tereptáborban, egyetemisták segítségével.
A gasztrofaluként híressé vált Köveskálon az első prémium szállás már 1998-ban megnyílt. Itt azonban még csak a vendégeknek főztek, és bár voltak éttermek korábban is, a valódi gasztrokorszak kezdetét a régi kocsma helyén 2013-ban megnyíló étterem alapítása jelzi. Innentől felgyorsultak az események, mára a borászatokkal együtt nyolc étterem, egy grill büfé, fagyizó, kávézó, pékség és egy jól menő galéria várja az egy napra érkező, vagy a vendégházak, panziók valamelyikében megszálló látogatókat. Egymást érik a kulturális- és gasztroesemények, mindez rendszeresen megjelenik a médiában és a közösségi oldalakon.
A turizmus ilyen mértékű, hirtelen felpörgése egy bizonyos lokalitásban nem véletlen, hosszú építkezés, különféle társadalmi, gazdasági és kulturális tőkék felhalmozása, a vidéki dzsentrifikáció olykor több évtizedes folyamata előzi meg.
Kutatásaink alapján azt mondhatjuk, hogy a vidéki dzsentrifikáció során, egymás utáni hullámokban alternatív életteret kereső városi művészek, értelmiségiek, később középosztályi csoportok érkeznek a természeti és társadalmi értékeik miatt vonzó, rurális területek falvaiba. Ennek következtében a települések gazdasági, ingatlanpiaci és társadalmi értelemben is felértékelődnek, a helyi társadalom átalakul, miközben a városi fogyasztók a saját értékeik és vízióik szerint alakítják át a helyi adottságokat, kultúrát, épített és természeti környezetet. Hogy zajlott ez a gyakorlatban?
A ’siker útja’
A Káli-medencét nagyon korán, már az 1970-es, 80-as években felfedezték neves művészek, filmesek, zenészek. Az ekkoriban érkező ’életmódvándorokat’ az olcsó parasztházak mellett a menekülési lehetőség, az államszocialista nagyvárosi lét ellenpontját jelentő, akkor még érzékelhető vidéki idill, az eldugottság és a nyugalom vonzotta. A városi ’bebírók’ (ez a helyi kifejezés a házvásárlókra) új erőforrásokat, közösséget hoztak a pusztuló falvakba és egyik fő törekvésük volt a hagyományok, a kultúra megőrzése. Ugyanakkor a nyomukban fellépő elkerülhetetlen ingatlanáremelkedés jelentősen felgyorsította az őslakosok elvándorlását és a ’paraszti világ’ eltűnését. Az 1990-es és a 2000-es években a művészek, filmesek révén divatossá vált Káli-medencében egyre inkább a kialakuló tőkeerős városi középosztály tagjai vásároltak ingatlanokat. Ezeket főképp nyaralóként használták, sokat közülük jelentős anyagi befektetéssel, stílusos, tájba illő módon, luxuskivitelben újítottak fel. Lassan feltámadt az igény a színvonalas vendéglátásra, jellemzően ’életmódvállalkozóvá’ váló beköltözők indítottak kisebb (családias) borászatokat, éttermeket, panziókat, többnyire kevés pénzből, de sok ízléssel, ötlettel, kulturális tőkével. Közben kialakult az a vidéki provanszál jellegű enteriőr, vendéglátási stílus, ami megalapozta a Káli-medence széleskörű ismertségét.
Mindez egyre több látogatót és nyaralóvásárlót vonzott, ugyanakkor a tősgyökeres helyieknek szóló szolgáltatások, intézmények és lassan maguk a ’helyiek’ is erősen megritkultak. A 2010-es évek közepétől aztán ’hirtelen’ sokasodni kezdtek a városi kapcsolatokon és tőkén alapuló, professzionalizálódó vendéglátó és turisztikai vállalkozások, gyökeresen átalakítva a Káli-medence társadalmi-gazdasági kontextusát. A prémium szolgáltatások mára sok ezer látogatót vonzanak a környékre, kialakult az ’elit tömegturizmus’. Közben az ingatlanárak az egekbe szöktek, megjelentek az ingatlanbefektetők, felgyorsult a népességcsere. A turizmus valódi üzletté vált, ugyanakkor élesedett a verseny, egyre több (kulturális és/vagy anyagi) tőkére van szükség bármilyen, a turisztikai piacon érvényesülni remélő vállalkozás beindításához.
Kutatásunk tanulsága alapján a Káli-medencében a turizmus és a dzsentrifikáció kéz a kézben jártak. Az első látogatók felfedezték és megszerették a helyet, majd alternatív életteret keresve ideköltöztek. Néhányan közülük ’életmódvállalkozóvá’ váltak és kihasználva, hogy megfelelő kulturális tőkével rendelkeznek a városi középosztály kiszolgálásához, turisztikai vállalkozásokat alapítottak. Közben az ingatlanárak emelkedése gyorsította az elvándorlást, helyet csinálva a nyaralóknak és a turisztikai szolgáltatóknak. A középosztályi, értelmiségi beköltözés és a vidéki turizmus így lényegében kölcsönhatásban és egymást erősítve eredményezte a térség turisztikai dzsentrifikációját, alapozta meg a vidéki turizmus jelenlegi gazdasági sikerét. Mindez első látásra összecseng a szakpolitikai, vidékfejlesztési célokkal is: jórészt helyi erőforrásokra építve fejlődnek a kisvállalkozások, a településkép, hálózatok épülnek ki, még a bejelentett lakosok száma is növekszik (papíron legalábbis). A környékre, mint vidékfejlesztési sikertörténetre szokás hivatkozni.
Meghasadt valóságok
Közelebbről vizsgálva azonban sok tipikus vidéki problémát is találunk: elnéptelenedés, elöregedés, a munkahelyek és a helyi közszolgáltatások hiánya, szezonális ingadozása, elégtelen infrastruktúra, a helyi kulturális és közösségi élet eltűnése. Amikor egy járda, gyalogátkelő, parkoló nélküli csendes kis faluban hétvégente hirtelen akkora lesz a forgalom, hogy percekig tart átkelni a főutca túloldalára, amikor kevés lesz a víz, a villany, mert az infrastruktúra nem követi a fejlődést, az komoly feszültségeket hoz. Az erőforrásokat, a fejlődés irányát a városi érdekek uralják, miközben a tősgyökeresek alig tudnak bekapcsolódni a virágzó helyi turizmusgazdaságba és lassan fizikailag is kiszorulnak, elköltöznek. Ugyanakkor a vidéki dzsentrifikációs folyamatok eredményeként létrejött helyi társadalom szerkezete rendkívül összetett, semmiképpen nem írható le az ’elnyomott helyiek és a gyarmatosító bevándorlók’ leegyszerűsítő mintázatával.
A vidéki turizmus hajlamos egyfajta virtuális turisztikai valóságot létrehozni, ami gyakran éles ellentétben, hasadásban áll a helyi megélt valósággal.
A turisztikai valóság alapvetően a nagyvárosi kultúrában és az aktuális fogyasztói trendekben gyökerezik, és lehetővé teszi a jellemzően városi turisták igényeinek kiszolgálását. A helyszínre vonzza a potenciális fogyasztókat, lehetővé téve a virágzó turisztikai vállalkozások: szállodák, éttermek, rendezvények és fesztiválok létrejöttét. A helyi megélt valóság ezzel szemben alapvetően a vidéki kultúrában, beágyazott helyi tudásokban, rokoni, baráti hálózatokban gyökerezik, amelyek a mindennapi vidéki életet keretezik. A turisztikai és a megélt valóságok természetesen minden konkrét esetben ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz, gyakran ellentétes nézőpontokon alapuló, dinamikus rendszert alkotva befolyásolják a szereplők különböző helyzetekkel és témákkal kapcsolatos megközelítéseit. Meghasadt valóságokról akkor beszélhetünk, ha ugyanazt a (fizikai és szimbolikus) falusi teret, piacot, éttermet, eseményt, társadalmi intézményt az egyes szereplők (tősgyökeresek, bebírók, vállalkozók, turisták, stb.) rendszeresen nagyon eltérő módon érzékelik, értelmezik. Ez jó eséllyel a kommunikáció kudarcához, konfliktusokhoz vezet, és a település számára bizonytalan jövőt hordoz.
Köveskálon például a turisztikai valóság egyfajta vákuumba érkezett. A dzsentrifikációs folyamat során (különösen annak második és harmadik hullámában) a városi (felső) középosztály képviselői jellemzően csak nyaralni jártak ide, nem költöztek a faluba. A folyamatok eredményeként mára kevesebb, mint a házak egyharmadát lakják állandó lakosok. A hagyományos helyi szolgáltatások, majd a társadalmi szövet törvényszerű szétesése esetleges lakóhelyként jelentősen csökkentették a falu vonzerejét az életmódvándorok számára. A professzionalizálódott, virágzó turisztikai vállalkozásokat többnyire nem helyben lakók működtetik. Adót természetesen helyben fizetnek, és néhányan ezen felül is segítik anyagilag az önkormányzatot a turizmussal kapcsolatos infrastrukturális projektek (parkoló, járda, buszmegálló, stb.) megvalósításában. A falu számukra mégis elsősorban a munka tere marad, jellemzően ritkán vesznek részt a hagyományos közösségi eseményeken vagy a helyi kormányzásban. A pihenés tereként ugyanakkor mára a tősgyökeresek, a bebírók és sok látogató szerint is sokat veszített vonzerejéből a település. A gyorsan növekvő látogatónyomás, a tömeg, a forgalom és az idelátogató turisták mindent átható jelenléte csökkenti az exkluzivitást, a kivételesség érzését, veszélybe került a falu nyugodt, biztonságos, menedéket nyújtó jellege. Mindez erodálja a ’vidéki idill’ szimbolikus terét és hosszú távon aláássa a turizmus, mint gazdaságfejlesztési lehetőség erőforrásbázisát is.
A helyi lakosság (tősgyökeresek és régebbi beköltözők) jellemzően a vidéki élettér hanyatlását, a vidékfejlesztési problémák (elnéptelenedés, gyenge infrastruktúra, stb.) súlyosbodását, a turisztikai és a megélt helyi valóságok közti hasadás szélesedését érzékeli. A gazdasági valóság területén a turizmus ipar és a dzsentrifikáció eluralta a helyi erőforrásokat, megemelte az ingatlanárakat és akaratlanul is felgyorsította az tősgyökeresek kiszorulását. A jövedelmi különbségek óriásinak tűnnek, egyes üzlettulajdonosok a közvélekedés szerint vagyonokat keresnek, míg a tősgyökeresek csak szakképzetlen munkához jutnak, vagy teljesen kiszorulnak a turisztikai bevételekből. A helyi közszolgáltatások szinte teljesen megszűntek, a boltok túl drágák. Alig van gyerek, a lakosság öregszik, az elvándorlás nem népességcseréhez, hanem kiürüléshez, ’elskanzenesedéshez’ vezet.
A kulturális/társadalmi valóságok is erősen megosztottak. Míg a turisták és a középosztálybeli háztulajdonosok élvezik a magas színvonalú, divatos gasztronómiai és kulturális eseményeket, addig a tősgyökeres helyiek elvesztették hagyományos rendezvényeiket és találkozóhelyeiket. Ráadásul az elegáns éttermek, borászatok és rendezvények szándékos mellőzése sokak számára a helyi turisztikai valóság elutasításának szimbólumává vált, ami tovább növeli a kulturális, társadalmi szakadékot. A helyi önkormányzatot a tősgyökeresek vezetik, a turisztikai vállalkozók legfeljebb egy-egy akció erejéig vesznek részt a közügyekben. Ez akár pozitív is lehetne a helyi életvilág szempontjából, de a helyi kormányzás és a helyi gazdaság így nem integrálódik, hiányzik a koherens stratégia a turizmusfejlesztés és a helyi élet összehangolására.
Záró gondolatok, további kérdések
A Káli-medencei turizmus gyors felvirágzása tehát nem véletlen, a vidéki dzsentrifikáció csaknem fél évszázad alatt készítette elő, a beköltözők által hozott kulturális, kapcsolati és anyagi tőke révén. Az első húsz évben az alternatív vidéki idillre vágyó művészek megalapozták a helyi ’bebíró kultúrát’, építési szabályzatokat alkottak, értéket megmentettek és bevezették a térséget a társadalmi elit köztudatába. Ugyanakkor jelentősen hozzájárultak az általuk megőrizni próbált paraszti világ végső lebomlásához. A következő húsz évben az elvándorló vagy elhaló őslakosok helyére a tőkeerős, nyugalomra vágyó városiak érkeztek. Ez az időszak a parasztházak (kötelezően) tájba illő felújításával a kivételesen szép épített környezetet hozta, illetve a vendéglátás stílusát és intézményeit alakította ki. Erre épülhetett aztán a jelenlegi ’elit tömegturizmushoz’ vezető ugrásszerű turisztikai fejlődés, ami viszont a nyugalmat ássa alá.
Ha a gazdasági logikán túllépve a területi alapú fejlesztés összetett kérdéseit vizsgáljuk – mint például, hogy mely helyi értékeket, szereplőket, közösségeket lehetne/kellene fejlesztési erőforrásként megerősíteni, vagy mely stratégiák és fejlesztési irányok biztosíthatják a hosszú távú fenntarthatóságot – bonyolult problémákba ütközünk. Az utóbbi évek folyamatai, legalábbis egyes településeken a turisztikai és a megélt helyi valóságok végletes megosztottságát, hasadását eredményezték. Nagy a veszély, hogy a helyi életvilág a hagyományos mezőgazdasági tevékenységekkel, életformával és az általuk hordozott természeti, kulturális értékekkel együtt eltűnnek, helyüket végleg a turisztikai valóság és az elit tömegturizmus veszi át. Ráadásul ez a folyamat éppen azokat a vidéki értékeket (nyugalom, természeti környezet, közösség stb.) veszélyezteti, amelyek eredetileg a vidéki turizmus felvirágzásának alapvető erőforrásai voltak, így a turizmus, mint gazdaságfejlesztési lehetőség is veszélybe kerülhet.
Kutatásunk során számos további kérdésre is választ kerestünk: Miben rejlik a Káli-medence vonzereje, imázsa? Milyen változást hozott a turizmussal és a dzsentrifikációval kapcsolatos folyamatokba a világjárvány? Milyen különbségek vannak a Káli-medence különböző falvainak fejlődése között? Ezekre a kérdésekre a következő blogbejegyzésben adjuk meg a választ.
A blogbejegyzés az alábbi cikken alapul: Nemes, G ; Orbán, É ; Tomay, K (2022) Meghasadt valóságok – dilemmák a turizmus és a dzsentrifikáció szerepéről a vidék fejlődése kapcsán. SZOCIOLÓGIAI SZEMLE 32 : 1 pp. 88-113., 26 p. https://szociologia.hu/szociologiai-szemle/meghasadt-valosagok-dilemmak-a-turizmus-es-a-dzsentrifikacio-szereperol-a-videk-fejlodese-kapcsan
Nemes Gusztáv az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézet, Agrár és Vidékfejlesztési Kutatócsoportjának tudományos főmunkatársa;
Orbán Éva a Pécsi Tudományegyetem, Demográfia és Szociológia Doktori Iskola doktorandusza;
Tomay Kyra a Pécsi Tudományegyetem, BTK, Szociológia tanszékének egyetemi adjunktusa.
A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Címlapkép: Nemes Gusztáv.
