Ravasz jogászkodással kerülheti meg Brüsszel az amerikai vámalku legnagyobb buktatóit

Két narratíva dominál az Európai Unió és az Egyesült Államok között egyelőre csak politikai szinten megkötött vasárnapi vámegyezménnyel kapcsolatban:

1. Az EU teljesen feladta a küzdelmet, és gyenge tárgyalási képességei miatt csak magának köszönheti vesztét.

2. A kiindulópontokhoz képest a megállapodás egyáltalán nem tragikus, különösen annak fényében, hogy ezzel el lehetett kerülni egy mindkét fél számára előnytelen vámháborút.

Mint az lenni szokott ilyen helyzetekben, az igazság a kettő szintéziséből és a valódi indokok megnevezéséből szűrhető le.

A puszta tény, hogy az EU 27 tagállamának nem egyeznek az érdekei, alapvetően gyengíti a tárgyalási helyzetét, és egyes szereplőit „leszalámizhatóvá” teszi, így a nyilvános kommunikáció is belső üzengetésbe fulladhat, és a háttérben is időbe telik mandátumot szerezni, például a válaszcsapások melletti elköteleződésre.

Különösen nehéz ezeket egyeztetni, ha még arról is megoszlanak a vélemények, hogy a tárgyaló fél, jelen esetben Trump,

mennyire racionális játékos, és meddig hajlandó elmenni azért, hogy bármilyen vitában övé legyen az utolsó szó.

Most úgy tűnik, a TACO-elv – Trump Always Chickens Out, miszerint az amerikai elnököt az első komolyabb piaci hatás meghátrálásra kényszeríti – megdőlni látszik, miután az Egyesült Királyság és Japán után most az EU-t is maga alá gyűrte. Ezeket elsősorban annak köszönheti, hogy az említett blokk jóval kevésbé tud önállóan funkcionálni, mint Kína, amellyel eközben ismét a vámháború jegelésére kényszerülhetett.

Ergo, a realitások talaján mozgó és kitettségekkel bíró kormányok jelenleg inkább a biztonságosabbnak ítélt úton járnak, emiatt pedig hajlandóak meghagyni Trumpnak, hogy learassa a kommunikációs babérokat, és bemondhassa szép nagy számait a médiában.

Azonban, különösen az EU esetében, minden jel arra mutat, hogy képesnek érzi magát az írott anyagokban olyan kártyák kijátszására, amelyek fokozatosan csökkenthetik a kivetett vámok körét, és egyúttal alacsonyan tarthatják az amerikai elnök vérnyomását is.

A megállapodás persze ettől függetlenül nagyon előnytelen, ha azt nézzük, hogy Trump áprilisi vámháborús bejelentései előtt az átlagos vámteher az EU-ból érkező importokra 2,5% körüli volt, az EU-ba érkező amerikai termékekre pedig 4% körüli, és most az utóbbit lenullázzák, miközben az előbbit hatszorosára emelik.

Közvetlen kockázatok

A Wiiw lapunknak nyilatkozó munkatársa, Ioannis Gutzianas szerint mindenképpen inkább kellemetlen – és így egyben komoly politikai presztízsvesztés is –, hogy az EU ennyire megadta magát az alku megköttetéséhez. Ez alapján a nemzetközi közönség egy része

joggal nevezi teljes kapitulációnak a dolgot, még akkor is, ha az áprilisban hatályba lépő vámokat első körben az amerikai fogyasztók fogják megérezni.

Európára nézve persze az a legnagyobb gond Gutzianas elmondásában, hogy a kontinens cégei az exportpiac akár rövid távú beszűkülésével versenyhátrányba kerülnek, sőt középtávon a gyártás is az USA-ba költözhet, így előbb-utóbb komolyabb leépítések is aktualizálódhatnak, amelyek eddig inkább csak elszórva jelentkeztek.

Az ilyen esetekben persze az EU tud segítséget nyújtani. Ha a Parlamentben és a Tanácsban is támogatást nyer a Bizottság indítványa, akkor 3 millió euróval fogják támogatni a Goodyear német gyáraiból elbocsátott mintegy 1000 munkás újraképzését és álláskeresését. Nem nehéz belátni azonban, hogy az ilyen áthidaló megoldások nem feltétlenül fenntarthatóak, ha tényleg nem éri majd meg megtartani a kiépített gyártási kapacitásokat.

Bár a gyártás elköltözésének szempontjából az EU reménykedhet abban, hogy az összeszereléshez odaszállított alkatrészekre is vonatkozó magas amerikai vámok miatt igazából még mindig olcsóbb lesz itt gyártani, mint elkerülni a 15%-os vámot, a belső piac megreformálása nélkül az EU képtelen lesz olyan térséget találni, ami képes lenne felvásárolni a német személyautókat, miután azok az elmúlt években jórészt kiszorultak a kínai piacokról is.

Politikai presztízsvesztés

Gutzianas szerint azonban még az ipar túlélése mellett is felettébb kínos, hogy a Bizottság tárgyalói nem tudták jobban érvényesíteni akaratukat, mint a náluk jobb alkut kapó britek vagy a nagyon hasonló keretekben megállapodó japánok, akik töredékét adják az amerikai importnak.

Ha összesítve nézzük ugyanis az EU-s országokat, akkor azok mintegy 20%-át adják az USA-ba érkező termékeknek, ami duplája a Kínából beszállított árunak, ötszöröse Japán részesedésének, valamint

tízszerese az eddig legelőnyösebb megállapodást szerző Egyesült Királyság importjának.

Ilyen szempontból mindenképpen kínos, hogy az EU nem tudta jobban érvényesíteni akaratát, mert még a 100 milliárdosra rúgó büntetőintézkedések nélkül is a legfontosabb kereskedelmi partnere az USA-nak. De hiába a 2024-ben 1700 milliárd eurósra rúgó gazdasági kapcsolat, ha annak 817 milliárdos szolgáltatási részéről nem vesz tudomást az amerikai elnök, és csak a fizikai áruban mért 200 milliárdos kereskedelmi deficitjét veszi alapnak a tárgyalásoknál.

Egy ilyen partner mellett, a több mint három éve folyó háború miatt stratégiai függésbe kerülő unió képviselői inkább úgy látták jónak, hogy megadják Trumpnak, amit szeretne, és elfogadják az előnytelen alkut, hogy így teremtsenek egy stabil kiindulási pontot a vámháborút felváltó szabályozási viaskodáshoz.

Ezen a véleményen van Andreas Steno Larsen makroelemző is, aki úgy gondolja, hogy miközben Berlinből, Párizsból és a többi EU-s fővárosból válogatott kritikák érik a Bizottságot, addig von der Leyen csapata tudatosan készülhetett arra, hogy lábjegyzetek és függelékek terepén vívja meg valódi harcát az USA-val, ahol jóval otthonosabban mozog, mint a nagyotmondásokba fulladó nyilvános porondon.

Szerinte az európai közvélemény egyszerűen csak szeretne bűnbakot csinálni a Bizottság elnökéből, de valójában papíron már most is egy előnyös egyezmény köttetett. Ennek kulcsa, hogy míg az autóipart megmentették azzal, hogy az életben lévő 27,5%-ról 15%-ban maximalizálták az arra nehezedő vámokat, addig a megállapodás szövegezésében igen sok kiskapu és lehetőség maradt.

Vámpolitika

Az egyik ilyen pont az ijesztőnek tűnő 50%-os acél-, alumínium- és rézvámok, amelyek esetében a globális túlkapacitások miatt lett ilyen magas tarifatétel belőve. Azonban a megállapodás részét képezi az is, hogy kvótákat vezetnek be, amelyek alatt a beérkező export „történelmi” elszámolásban részesülhet.

Ezekre az úgynevezett Section 232-es intézkedésekkel vetettek ki megemelt vámokat (25% acél, 10% alumínium) még 2018-ban, amelyek az amerikai termelőket igyekeztek védeni. Az uniós fémipar azonban nem feltétlenül a mennyiségi termékekben, hanem a magas hozzáadott értékkel készült megmunkált fémelemek, vagy például az orvosi acélok területén erős.

Utóbbi esetében például pont azért versenyképes az uniós export, mert az európai szabályok kifejezetten magas sztenderdeket követelnek az ilyen célra felhasznált eszközök terén. Itt az EU megpróbálhatja a 2018 előtti tarifamentes időkig visszapörgetni a vámokat, és ha például egy elsősorban tömegalapú kvótarendszerben sikerül megegyezni, akkor értékesebb árucikkeit továbbra is nagy mennyiségben lehet képes értékesíteni az USA-ban.

Némileg fordított a helyzet a gyógyszeripar terén, amely szintén egy kritikus kérdés volt az EU számára, főleg hogy ezek éves exportja több mint duplájára, mintegy 315 milliárd euróra nőtt az elmúlt tíz évben. Itt úgy fogalmaznak, hogy "egyes vegyi anyagok és egyes általánosan használt, generikus gyógyszerkészítmények" élvezhetnek mentességet.

Tekintve, hogy az USA-ban felírt gyógyszerek mintegy 90%-a ebbe a generikus kategóriába tartozik, attól függően, hogy milyen készítményeket sikerül beleügyeskedni a megállapodásba, itt

végeredményben akár a szektor túlnyomó része is vámmentességhez juthat.

Ezenfelül egyelőre a "stratégiainak" nevezett repülőgépipar, bizonyos nyersanyagok, így jellemzően az energiahordozók is élvezhetnek kölcsönös vámmentességet, amelyeknek szintén komoly pozitív hatásai lehetnek.

Lapunk forrásai szerint egyes francia beszállítók már most arra számítanak, hogy sokat spórolhatnak az USA-ból érkező nukleáris fűtőelemeken, és pusztán az USA általános vámmentességéből fakadóan, olyan cég is akad, amely

most 10-20%-al olcsóbban tud hozzájutni olyan amerikai csipekhez és szervergépekhez, amelyekkel egy évet ugorhatnak előre a fejlesztéseik.

A kulcs itt az lehet, hogy az így kedvezőbb áron elérhető amerikai eszközöknek és technológiáknak ne csupán függői, hanem tanulmányozói is legyenek az európai fejlesztők, ugyanis egy ideje már felismerte az EU, hogy különösen az AI és a digitális infrastruktúrák terén nagyon is ideje lesz elszakadni az amerikai szolgáltatók függéséből.

A USA-nak való kitettségek csökkentésével persze a felszínen teljesen szembe mennek azok a vállalások, amelyeket Ursula von der Leyen, gyakorlatilag bármilyen valódi garancia nélkül mondhatott be Trumpnak, hiszen az EU nem kötelezheti arra cégeit és tagállamait, hogy feltétlen amerikait vegyenek, vagy oda fektessenek be.

Üres ígéretek?

Ezen a téren az EU azt vállalta, hogy az elkövetkező három évben, tehát a jelenlegi Trump-ciklus fennmaradó részében, a 750 milliárd dollár (655 milliárd euró) értékben vásárol energiát, 40 milliárd eurót költ AI csipvásárlásokra, és tett egy a 600 milliárd dolláros (525 milliárd eurós) "befektetési" ígéretet is, amelyek mai szemmel nehezen beláthatóak, hogy valósulhatnának meg.

Ez volt a fő témája a csütörtöki "fejetlenségnek" is, ahol a Bizottság szóvivői észrevehetően küszködtek kitérő válaszaikkal, és sok esetben türelmet kértek sajtó munkatársaitól, mivel úgy tűnt a vásárnapi vámalku óta nem igazán sikerült érdemben egyeztetni az amerikai törvényhozással.

Pedig nagyon nem mindegy, hogy ezek milyen mértékben tudnak teljesülni, ugyanis

az amerikai elnök teljes mértékben fenntartja a jogot a megállapodás megváltoztatására, amennyiben nem azok a számok jönnek, amelyeket ő szeretne látni.

Bár az EU már Trump novemberi megválasztásakor elkezdte belengetni, hogy szívesen vásárolnának még több energiát és még több fegyvert az USA-tól annak érdekében, hogy a januárban hivatalba lépő elnök előre lássa, mekkora a potenciál a két blokk szoros együttműködésének fenntartásában, az könnyen feltételezhető, hogy az EU nem egy 3 éves időintervallumot képzelt el, amikor ezeket a számokat állította össze.

Mégis, tekintve a vámfenyegetettség újraélesedésének kockázatát, lennie kell egy stratégiának arra, hogyan teljesítsék legalább papíron a vállalásokat, és ennek kulcsa lehet nemcsak a nyilvános kommunikáció kézben tartása, hanem az értelmezési keretek újraformálása is.

Energiamizéria

Az energia esetében persze már most is jelentősen növelte az EU az USA-ból származó LNG-behozatalát, de az éves 90–100 milliárd euró körüli rendeléseket – amelyben már benne van a tovább növelhető olajimport és a szinte jelentéktelen mennyiségű nukleáris fűtőelem – már

csak mintegy 20 milliárddal tudja növelni a jelenlegi kapacitások tekintetében.

Ezzel kevesebb mint felét érné el a beígért évi 250 milliárdos rendeléseknek, szóval itt egyértelműen nagy változásokra lesz szükség. Érdemes megjegyezni azt is, hogy bár az EU itt az energiaforrásainak diverzifikációjáról beszél, igazából csak az lehet a végeredmény, hogy az USA piaci szereplőire váltja a korábbi, nagyban orosz függést.

Emellett az amerikai kitermelési formák is kérdésesek, mennyire elfogadhatók az unió globális zöldítési ambíciói mellett, de ilyen krízishelyzetekben érthető, hogy ezek a szempontok némileg háttérbe szorulnak.

Ez ügyben különösen zavaros kommunikációra kényszerültek a bizottsági szóvivők, akik sokáig leginkább azzal magyarázták a becslést, hogy az amerikai LNG ára nagyon volatilis lehet a következő időszakban. Emellett azt is hangsúlyozták, ami az elejétől egyértelmű volt, hogy az EU nem kötelezhet ilyen vásárlásokra senkit, és hogy ez a szándéknyilatkozatként kezelhető szám egyáltalán nem lesz törvényileg számonkérhető.

Sőt, mivel a tervük az, hogy az AggregateEU keretében összegyűjtik az amerikai energiahordozókat vásárolni kívánó szereplőket, inkább az következne, hogy csökkennek az árak az emelkedés helyett. Itt jöhet azonban képbe a nukleáris energia, amely a korábbi német averzió ellenére most új erőre kaphat Európában.

Ez az EU másik erőközpontjának, Franciaországnak is kedves téma a nukleáris iparban betöltött szerepük miatt, azonban, ahogy azt az USA Magyarországra küldött ügyvivője, Robert Palladino is kifejezte korábban, az amerikaiak is nagyon szívesen hoznának Európába reguláris, valamint újabb technológiával készült, kisebb moduláris atomreaktorokat (SMR), amelyekkel kapcsolatban néhány napja Szijjártó Péter magyar külügyminiszter is szándéknyilatkozatot írt alá.

Egy-egy ilyen SMR felhúzása alapvetően körülbelül pont 3 évbe telhet, és kivitelezőktől függően néhány milliárd eurónál nem kerül többe, utána azonban rendkívül megbízható és költséghatékony energiaforrást jelentenek egy olyan kontinensen, ahol az ipar versenyképességének egyik legnagyobb kerékkötője az orosz függéssel és az általuk indított háborúval összeköthető energiaárak.

Ezenfelül, ha az EU ténylegesen be akar lépni az AI-piacra, ahhoz hatalmas energiakapacitás-fejlesztésekre lesz szüksége, így az unió jelenlegi szükségletei gyorsan ugrásszerű növekedésnek indulhatnak. Innentől pedig kreativitás kérdése, hogy eladható-e Trumpnak évente néhány SMR-megrendelés – ami alapvetően beruházásnak számítana – közvetlen energiavásárlásnak, ezzel is közelebb kerülve a beígért vállalásokhoz.

"Könnyűjárat"

Az energiánál talán még plasztikusabb a beruházásokra tett, nagyságrendileg 600 milliárd dolláros ígéret, amely kifejezetten hasonlít az USA és Japán közt köttetett ígéretre. Itt megint csak az a helyzet, hogy az EU intézményei maximum ösztönözheti a szereplőket arra, hogy valóban közvetlen beruházásokat (FDI-okat) vigyenek az USA-ba

Ezeket nagyjából éves szinten meg kéne másfélszerezni ahhoz, hogy Trump követelményei teljesülhessenek, mivel ő a jelenlegi szint feletti befolyó tőkéről beszélt. Azonban nem sokkal a megállapodás után, Japán arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy valójában

az általuk vállalt 550 milliárd dolláros vállalás maximum néhány százaléka jön majd aktuális FDI-ból, a többi leginkább hitel, és hitelfedezet formájában valósulhat meg.

Ezek után a 40 milliárdos uniós csipvásárlás, és az ukrán helyzet miatt fontos fegyverbeszerzések növelése néhány éves távon nem csak kivitelezhető, hanem praktikus is, amíg jobban fel nem futnak az EU termelői és fejlesztői kapacitásai.

A majdani részletek és a háttéregyeztetések ismerete nélkül természetesen nehéz volna megjósolni, mennyire reálisak ezek a megoldások, de Trump elnök újbóli színre lépése óta nem volt kérdés, hogy az uniónak a függetlenedés útjára kell lépni, amíg azonban sávot vált, mindenképpen az USA jó oldalán kell maradnia.

Biztosítékok és egyensúlyozás

Amellett persze, hogy az EU-nak meg kell tanulni mindezt jól tálalni az amerikai elnöknek, még paradox módon segíthet is a sok belülről érkező kritikus hang, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a Bizottság tálcán kínálta Amerikának a kontinenst, ezzel feltehetően még inkább simogatva Donald Trump egóját.

Bár az mindettől függetlenül kétségtelen, hogy még ha 2028-ban új kormányt is választ az USA, mennyire lehet majd előnyösebb feltételekkel újratárgyalni egy vámalkut a jelenlegi kiindulási pontból, Ursula von der Leyen és António Costa tanácselnök már végiglátogatta a globális Dél fontosabb szereplőit, hogy alternatív piacokat és együttműködéseket szerezzen arra az esetre, ha teljes mértékben le kéne váltani az Egyesült Államokkal kiépített gazdasági kapcsolatainkat.

Ez persze minden előzetes mérés szerint lehetetlen, azonban még mindig ott van a belső piac megreformálása, a határok közti szabályozási akadályok valódi eltörlésével, amelyen nagyban dolgozik a Bizottság.

Ezekkel a kilátásokkal, kihívásokkal és lehetőségekkel lehet nagy vonalakban szembenézni a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján. A július végén megköttetett alkunál tehát az lehetett a szempont, hogy megszabaduljanak Trump EU-ra irányuló figyelmétől. Ezzel most:

• időt nyernek soraik rendezésére,

• elviekben nyugodtabb körülmények közt foglalkozhatnak a részletszabályokkal,

• a vámok 15%-os maximalizálásával elérték, hogy azok ne váljanak kezelhetetlenné, és ami a legfontosabb, hogy

• bebiztosíthatták az USA stratégiai szövetségét az elkövetkező időszakra.

Ezeknek az alternatívája lett volna a 100 milliárdos európai büntetőintézkedések, és ezzel nemcsak a kereskedelmi bizonytalanság fokozása, hanem az euroatlanti szövetség még komolyabb kockáztatása is.

Az biztos, hogy ha az EU előrelátóbb tudott volna lenni, hallgatott volna a franciák stratégiai függetlenedést hangsúlyozó – egyébként hazabeszélő – retorikájára, és a németek nem bíztak volna meg olyan sok éven keresztül a másfajta logikák mentén működő orosz vezetésben, akkor jobb kiindulási pontból tudott volna nekimenni a tárgyalásoknak, ahogyan talán a háborús helyzet kialakulását is megakadályozhatta, vagy jobban csitíthatta volna.

Ezek azonban a jelenlegi helyzetben adottságok voltak, és kérdőjeles, mennyivel tárgyalhattak volna jobban ezzel a háttérrel egy Trumphoz hasonló féllel szemben. Mindent összevetve azonban túl sok változó van még az elkövetkező időszakban ahhoz, hogy egyértelmű mérleget lehessen vonni az optikailag mindenképpen előnytelennek tűnő alkuról.

Címlapkép forrása: EU