Sosem volt még ennyi nyugdíjmilliomos - Hogy csinálják?
Gazdaság

Ez a hajó már elment - Hogyan lesz nyugdíjunk?

Németh György
A nyugdíjrendszer reformja kapcsán felmerülő jóléti alapokat nem a létező pénztárak alapjain, hanem azokkal versenyezve kellene létrehozni - mondja Németh György szociológus, közgazdász. A nyugdíjszakértő szerint azonban a bevezetés ideális időszaka, a gyors bérnövekedés és a járulékcsökkentés intenzív periódusa már elmúlt.

A jóléti alapokról

2019. február 27-én a Magyar Nemzeti Bank (MNB) nyilvánosságra hozta 330 pontos versenyképességi programját. És ugyanaznap, néhány órával később került fel a kormány honlapjára a kormány hivatalos dokumentumaként a Pénzügyminisztérium (PM) gondozásában készült, a pénzügyminiszter elnökölte és az innovációs és technológiai miniszter tagságával működő Nemzeti Versenyképességi Tanács érdemi meglátásaira és észrevételeire is figyelemmel született Program a Versenyképesebb Magyarországért. Utóbbi lényegesen rövidebb és kevésbé részletes, de nem ezért merült „tizenöt perc hírnév” után gyors feledésbe. Előbbi kreatív gondolat- és ötletparádé, mely felett még jó ideig nem jár el az idő, még jó ideig nem lesz aktuális az újratervezés.

Az egyik gondolat/ötlet, melyet a jegybanki előadók szeptember végén, október elején két egymást követő konferencián is előadtak: a jóléti alap. Ez az intézmény a 330 pontos program összefoglalójában még csupán választható lehetőségként jelenik meg, melynél fontosabb az „alanyi jogú tagság” – vagyis a kényszerbeléptetés (automatikus tagság) a kilépés lehetőségével. Az alanyi jogú tagság a „meglévő önkéntes rendszerben” – nyugdíjpénztárban és egészségpénztárban –, de inkább „az új jóléti alapokban, amelyek képesek lennének együtt kezelni az egészség és nyugdíjkiegészítő célokat, valamint egyéb jóléti célokat is segíthetnének (pl. lakás, gyermekvállalás, idősgondozás)”. A részletek a 2. fejezet 8. és a 7. fejezet 46. pontjában találhatók. Eszerint a jóléti alapok nyugdíj-, egészség- és önsegélyező pénztárak egyesülésével jönnének létre. A jóléti alapban minden munkavállalónak számlája lenne, a számlán pedig két – nyugdíj és egészség – „zseb” (értsd: alszámla). A számlára a munkavállaló és munkáltatója a bruttó bér egy bizonyos százalékát fizetné, ám az alszámlák közötti megosztásról a munkavállaló dönthetne. A munkavállaló befizetése után visszaigényelhetné a személyi jövedelemadót (szja), a munkáltató pedig (társaságiadó-)alapjából írhatná le. (Az összefoglaló állami támogatásokról is említést tesz, melyen talán csupán ezt értik.)

Az egészség alszámla a hagyományos egészség-jellegű (egészségügyi szolgáltatás, gyógyszer, gyógyászati segédeszköz stb.) felhasználás mellett egyéb jóléti szolgáltatásokra (munkanélküliségi ellátás, tanévkezdési támogatás, idősgondozás, otthoni ápolás, újszülött ápolás stb.) is lehetőséget adna. Ez később annyival egészül ki, hogy bizonyos élethelyzetekben, mint az első lakás vásárlása, gyermek születése, a családfenntartó munkanélkülisége és idős hozzátartozó ápolása – az alszámlák között lehetőség volna átjárni. Mivel a felsoroltak tekintetében az egészség alszámla az illetékes, ez azt jelentené, hogy a nyugdíj alszámláról van átjárás az egészség alszámlára. A „bizonyos élethelyzetek” és az alszámlák közötti átjárhatóság azért fontos – érvel a jegybank –, mert a „jelenleg a rendszerből hiányzó fiatalok körében is ösztönözhetővé válna a nyugdíjcélú és egészségcélú megtakarítási hajlandóság”. Mármint azzal válna ösztönözhetővé, hogy az első lakás vásárlása és gyermek születése esetén is hozzá lehetne férni a nyugdíj alszámlán vezetett megtakarításhoz, nem csupán a kibővített egészség alszámla erejéig.

A jóléti alapok nem a semmiből keletkeznének, hanem a pénztárak utódai lennének:

a teljes pénztári szektor átkonvertálható egy újszerű, közös irányítással működő költséghatékonyabb modellbe.

A javaslat mintájául az idei lengyel nyugdíjreform intézményi megoldására utalnak. A közgazdasági érvelés az ilyenkor szokásos: a hosszú távú új lakossági megtakarítások keresletet támasztanak a hazai részvények iránt, így közvetlenül finanszírozzák a gazdaság növekedését, emelik az ország innovációs képességét stb.

Ennél a konferenciákon elhangzott előadásokból némileg több és más volt megtudható. Így az, hogy a munkavállaló bérarányos befizetésének mértékéről maga dönthet – ami különös liberalizmus a kényszertagság illiberalizmusára tekintettel –, ám nem dönthet a munkáltató. Arra azonban nem utalt az előadó, hogy mi lenne az a minimum, amit a kényszertagság okán a munkavállalónak mindenképpen fizetnie kellene, ami felett egyáltalán értelmezhető a döntési szabadság. És nem esett szó arról, hogy mennyit fizetne a munkáltató, s mi történik akkor, ha veszteséges, ha nincs társasági adóalapja, melyből befizetését leírhatná? Megtudhattuk, hogy a nyugdíj alszámlához nyugdíjcélon kívül csak az első lakás megszerzése és „rettegett betegség diagnosztizálása esetén” lehetne hozzáférni – az átjárhatóság ebben merül ki. És hallhattuk a viselkedés-közgazdaságtant megalapító Nobel-díjas Richard H. Thaler nevét, aki szerint a jó ügyek (konkrétan: nyugdíj és egyéb célú megtakarítás) érdekében van helye az illiberalizmusnak. (Máshonnan közelítve: a libertárius paternalizmusnak.) Még ha van is lehetőség kilépésre, többen maradnak, mint ahányan egy hatékony tagtoborzó kampány hatására belépnének. És még olcsóbb is.

A pénztárakról

A rendszerváltás utáni első ciklusban elfogadott pénztártörvény (az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárakról szóló 1993. évi XCVI. törvény) alapján létrehozott pénztár intézménye (annak mindhárom típusa: a nyugdíjpénztár, az egészségpénztár és az önsegélyező pénztár) születése pillanatában korszerűtlen, elavult intézmény volt – az utóbbi kettő lényegében működésképtelen –, amivel mindenki, aki úgy-ahogy járatos volt a pénzügyi intézmények világában, tisztában volt. Az egyetlen kivételt a pénzügyi kormányzat jelentette, mely a konstrukció kialakításától tudatosan távol tartotta mindazokat, aki közvetlenül a rendszerváltás előtt és után létrehozott pénzügyi intézmények kodifikációjában részt vettek, azokról ismeretekkel rendelkezett. Mert a pénztár – érveltek – minőségileg más. Az ott szerzett ismereteknek itt haszna nincs. Mert ez társadalombiztosítás, csak éppen nem kötelező, hanem önkéntes. Meg nonprofit és bázisdemokratikus. Egyesület-szövetkezet mix. Azért, hogy az üzleti világ ne nyúlhassa le profittermelése céljára. Hát éppen ezért tudták lenyúlni. Nem kicsit.

De minden rosszat meg lehet szokni, ezt is meg lehetett. A pénztárak vezetői, illetve a pro forma tagjai tulajdonában lévő intézmények tényleges tulajdonosai kialakítottak valamiféle modus vivendit a szabályozó pénzügyi kormányzattal és felügyelő hatósággal. Létrehoztak egy – a bank-, a befektetési és a biztosítási szakmával ellentétben – nem létező, mesterségesen és értelmetlenül kreált szakmát. Ez a „pénztárszakma”. A pénztár önkéntes ugyan, de se nem kölcsönös, se nem biztosító, ám terjedelmesebb és bonyolultabb joganyag vonatkozik rá, mint a bankokra vagy a biztosítókra.

A jegybank jólétialap-intézményének kiötlői alighanem tudják, hogy a pénztár inadekvát intézmény, mely felett már létrehozásakor is régen eljárt az idő. Remélem azt is tudják, hogy az ország társadalmi-gazdasági felzárkózása csak a legjobb megoldások és gyakorlatok megtalálásával, illetve a rosszak, elhibázottak, a zsákutcát jelentők kíméletlen leselejtezésével lehetséges. És ezeket nekünk kell megtalálnunk, nincs általános recept – ha volna, az országok többsége kiutat találna a közepes jövedelműek csapdájából. De csak az országok kisebbik része talál.

A pénztár intézményét le kell selejtezni (ahogy a lakástakarék-pénztárakkal is történt), s helyüket csak azért nem kell felszántani és behinteni sóval, hogy legyen mit az utókor okulására a közgazdasági és politológiai tankönyvekben bemutatni annak elrettentő példájaként, hogy mihez vezet a gyakorlatias problémalátást kiszorító ideológiavezéreltség, a bürokratikus tehetetlenség és a politikusi felkészületlenség. És nem utolsó sorban az így kreált érdekcsoportok ellenérdekeltségének politikai artikulálódása. Hogy tanuljon belőle: miként lehet jobb sorsra érdemes ügyeket két-három évtizedre zsákutcába juttatni. Zöldmezősen könnyű volna jóléti alapokat létrehozni, s azokat alighanem osztatlan egyetértés fogadná. Ám a pénztárak leselejtezésével okozandó érdeksérelmek elkerülhetetlenül politikai szintre emelkedő ellenállást váltanak ki, ami nem csupán megnehezítheti, hanem akár lehetetlenné is teheti az ország előtt álló probléma-részt adekvát módon és hatékony megoldani képes intézmény létrehozását.

Elszalasztott lehetőség

Pedig micsoda lehetőség lett volna erre! 2016-ban a kormány megdöbbenve szembesült azzal, hogy a magyar gazdaságban (minőségi) munkaerőhiány alakult ki. A látványos növekedésnek indult gazdaság munkaerőigénye a tömeges uniós munkavállalás miatt egyre nehezebben volt kielégíthető. A kormánynak fel kellett ismernie, hogy nem folytatható az a – a rendszerváltás óta pártkülönbség nélkül követett, s legfeljebb politikai okból figyelmem kívül hagyott (előbb a 2001-2002-es minimálbér-emelés, utóbb a „jóléti rendszerváltás”) – gazdaságpolitikai stratégia, mely az ország gazdasági fejlődését a viszonylag képzett munkaerő alacsony (adminisztratív eszközökkel is alacsonyan tartott) béreire és vállalatai exportképességének fokozására alapozta. (A felzárkózás alapfeltétele – vallották –, hogy a gazdasági növekedés gyümölcseiből a munkavállalók csak a végképp elkerülhetetlen mértékben részesüljenek.) Az „eredeti tőkefelhalmozás” eredményeként létrejövő tőke pedig – vallották – majd modernizálja az országot, s akkor majd a bérek is emelkedni is fognak. De ez előtt a béremelés a majdan modernizációs aranytojást tojó tyúk idő előtti levágása.

Ám az EU-tagsággal a munkapiac nyílttá vált, s a munkavállaló polgárok százezrei a lábukkal mondtak véleményt a magyar gazdaság bérszínvonaláról, meg persze a munkáltatók hozzáállásáról és az általuk biztosított munkakörülményekről. A kormány, miután felismerte, hogy kiürül az ország, ha így folytatja, szinte egyik napról a másikra váltott: bérfelzárkózásról kezdett beszélni (arról addig csak a szakszervezetek és a Jobbik – lásd „bérunió”-kampányát – beszélt), a minimálbér erőteljesebb növelésétől sem idegenedett már, és érdekelni kezdte a bérhányad alakulása, a jövedelemelosztásnak a tőkejövedelmek előnyére és a munkajövedelmek hátrányára történő alakulása. Megtört a piaci fundamentalizmus tabuja, mely szerint a jövedelemelosztásról – akár a tőke és a munka, akár a munkavállalók közöttiről van szó – kizárólagosan a piac jogosult dönteni, ráadásul mindig jól is dönt.

A bérhányad kedvezőtlen alakulása állt György László, a kormány háttérintézményeként működő Századvég főközgazdásza, majd az Innovációs és Technológiai Minisztérium gazdaságstratégiáért és szabályozásért felelős államtitkárának „Egyensúlyteremtés” című könyve középpontjában, a Magyar Nemzeti Bank is foglalkozni kezdett e kérdéssel (első ízben a 2017-es Növekedési jelentésben). 2016. november 22-én pedig a nemzetgazdasági miniszter által letárgyalt hétpontos bérmegállapodás született Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumán. A megállapodás – meghatározott béremelések teljesülése esetén – a munkáltatók által fizetendő, 2016-ig a bruttó bér 27 %-át kitevő szociális hozzájárulási adó (szocho) 2022-ig 15,5 %-os, 11,5 %-ra történő csökkenését írja elő. E munkáltató adóteher-csökkentése az indokolás szerint arra szolgál, hogy bruttó bér-emelés legyen belőle. A 15,5 %-os csökkenésből 2019. július 1-ig 9,5 % valósult meg. 6 % még hátra van.

A kormány tehát abban a reményben döntött a szocho csökkentéséről, hogy az egészében a bruttó bért fogja növelni. Ezzel – ceteris paribus – a munkaerőköltség- változatlan marad, így a bérhányad nem változik. Ám akinek bruttó bére emelkedik, az örül ennek. E béremelkedést nem a munkáltatók, hanem a nyugdíjasok fizetik (akiknek a reálérték-őrző nyugdíja, ha kellően sokáig élnek, relatív elszegényedést fog jelenteni) és az egészségügy fizeti (rosszul fizetett szak- és segédszemélyzet, alulfinanszírozott, lepusztuló intézmények formájában). S bár lehet hinni abban, hogy a szocho csökkentés egészéből bruttó béremelkedés lesz, de ami az országos átlag szerint igaz, az közel sem minden munkavállalóra igaz. Például a közszféra dolgozóinak többségére nem.

A kormány hivatalos álláspontja szerint a szocho csökkentés arra szolgál, hogy bruttó béremelkedés legyen belőle. Ennek ellenére a pénzügyi kormányzat kommunikációjukban utóbbit pusztán a lehetőségek egyikének szokás említeni, mert a másik lehetőség a munkáltatóknál maradó, addig szocho-ként a költségvetésnek fizetett pénzek befektetése, beruházása, fejlesztésre fordítása stb. Ez Mr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete a gazdaságpolitikával: egyik félmondatukban a 2016 utáni, másik félmondatukban a 2016 előtti gazdaságpolitika melletti hitvallás. Ezt pszichiáterek disszociatív identitászavarnak diagnosztizálnák.

Az MNB 330 pontos versenyképességi programjába foglalt, kényszerbeléptetéssel tagságot teremtő, ám a kilépésre jogot adó jóléti alap kiváló gondolat. És már régen létezhetne úgy, hogy minden munkavállaló bruttó bérének 9,5 %-a (hacsak – a személyi jövedelemadó és a munkavállalói járulékok megfizetése után – ki nem lépett) jóléti alapjának egyéni számlájára kerülne. Ehhez a szochot nem csökkenteni, hanem a csökkentésnek megfelelő összeget a munkavállalók jóléti alapban vezetett egyéni számlájára kellett volna utalni – a 2016-os gazdaságpolitikai fordulat szellemében. A béremelés nem nettó bérként munkavállalók bankszámlára, hanem bruttó módon a jóléti alapban vezetett egyéni számlájuk kerülhetett volna. A jóléti alapot zöldmezősen, a pénztárak versenytársaként lehetett volna létrehozni.

Az a gondolat, hogy a szocho csökkentés helyett annak a munkavállaló kezére adása az adekvát megoldás, részemről nem utólagos okosság. 2016. december elején a Portfolión írtam le a következőket: „célszerűbb lett volna olyan megoldást választani, hogy az állam beszedi a járulékot, annak meghatározott részét azonban a munkavállaló nevén az államkincstárban vezetett nyugdíj-előtakarékossági számlán jóváírja, s a számlatulajdonos kérésére, ha ennek nem érzi szükségét, a munkavállaló az így összegyűlt összeget időről-időre folyószámlájára vagy piaci nyugdíjkonstrukcióba átutalja. E megoldással egyszerre növelhetők a nyugdíjcélú megtakarítások és csökkenthető az államadósság, miközben kizárjuk azt, hogy a munkaadók a járulékcsökkentés hasznát megtarthassák maguknak.” 

A jóléti alap, elismerem, három évvel ezelőtti javaslatomnál ambiciózusabb, jobb.

Ám ez a hajó, mint mondani szokás, elment.

Németh György, közgazdász

Elon musk tesla
STA_1550
parlament országgyűlés
BÉT
Népszerű
Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
Esti szeminárium
Keressük hosszú távra a legjobb befektetést.
A legjobb karácsonyi ajándék
Az alapoktól a trendkövető kereskedési stratégiákig kísér a könyv.
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó modern irodaházak

Az iroda ma már több, mint egy munkahely. Találják meg most cégük új otthonát.

Infostart.hu
2019. december 4.
Agrárszektor Konferencia 2019
2020. április 7.
Portfolio-MAGE Járműipar 2020
parlament országgyűlés