Áldás vagy átok a gyémántvagyon?

A nyersanyag-átok szerepe Afrika fejlődésében

Botswana története összekapcsolódik a gyémántkitermeléssel. A ritka drágakő segítségével a szegény, vidékies, tanulatlan, segélyfüggő ország egy generáció alatt Afrika egyik éltanulója lett. 

Pedig megszokhattuk, hogy a nyersanyagban gazdag fejlődő országok nem mindig tudnak élni a lehetőségeikkel: a sierra leone-i és libériai „véres gyémántok”, az angolai olaj vagy a kongói koltán jelentős szerepet játszottak a helyi polgárháborúk kirobbanásában  és elhúzódásában. A nyersanyag-export a helyi gazdaságra is negatív hatást gyakorolhat: a megnövekedett bevételek és beáramló tőke a helyi valuta felértékelődését eredményezheti. A tartós felértékelődés pedig versenyképtelenné teheti az exportszektort, kiszoríthatja a feldolgozóipart (ez az ún. holland kór). Hogy ez mennyire általános probléma a fejlődő országokban? A szubszaharai (Szaharától délre található) afrikai országok nagy része statisztikailag a nyersanyagfüggő/nyersanyagban gazdag kategóriába sorolható, mivel a gazdaság más szektorai a kitermelőiparhoz képest kevésbé jelentős szerepet töltenek be, illetve az exportpalettát nyersanyagok dominálják. Természetesen nem minden nyersanyagban gazdag országot sújt a nyersanyag-átok vagy a holland kór. Az azonban tény, hogy a potenciális felértékelődés miatt a nem nyersanyagokra alapozó exportszektorok, többek között a feldolgozóipar versenyhátrányba kerülhet, és ez akadályozhatja az iparosodást a nyersanyagban gazdag országokban. 

A napjainkban fejlettnek tekinthető európai és ázsiai országok fejlődési útja úgy alakult, hogy  a termelési tényezők a mezőgazdasági szektor felől az ipari tevékenységek felé mozdultak el, és az egyéni technikai, szervezeti és intézményi innovációk elértek egy kritikus tömeget. Ekkor a gazdaság egészét érintő strukturális transzformáció következett be, amelyet iparosodásnak nevezhetünk. Ehhez képest szubszaharai Afrika fejlődési útja alapvetően más: a transzformáció úgy következett be, hogy a feldolgozóipar helyett az informális szolgáltató szektor irányába áramlott a munkaerő, illetve csak kismértékű termelékenységnövekedés történt a mezőgazdaságban. Elmaradt az iparosodás. Dél-Afrika és Mauritius kivételével az afrikai országoknak nincs világszinten is versenyképes feldolgozóipara:

2014-ben a kontinens GDP-jének átlagban mintegy 10 %-a származott a feldolgozóipari kapacitásokból.

A szolgáltatóiparra és mezőgazdaság termelékenységnövekedésére alapozott “afrikai fejlődési út”  nem képes kiváltani a klasszikus munkaerő-intenzív ágazatok pozitív hatását. Szubszaharai Afrikában évi 18 millió új munkahelyre lenne szükség a munkaerőpiacra frissen belépők foglalkoztatása érdekében. Ehhez képest mindössze évi hárommillió formális munkalehetőség nyílik.  A szolgáltatások és a mezőgazdasági szektor nem képes felszívni az afrikai munkaerő-többletet. Emiatt a kedvező GDP-növekedési mutatók ellenére “munkahelyteremtés nélküli” növekedésről beszélhetünk Afrika-szerte, amely a szegénységcsökkentés, emberi és szociális fejlődés terén kiábrándító eredményeket produkált.

Tekintsük át most Botswana példáján keresztül, hogy milyen tényezők hátráltathatják az iparosodást egy nyersanyagban gazdag fejlődő országban. 

Mi történik, ha kimerül a gyémántvagyon?

Botswana a kitermelt mennyiség és érték alapján is a világ második legjelentősebb gyémánt-exportőre, a világ kínálatának mintegy 15%-át állítja elő. Ellentétben a legtöbb szubszaharai afrikai országgal, amelyek a nyersanyag-átok számos aspektusával küzdenek, a gyémántkitermelés növekedési csodát okozott Botswanában. Gyémántvagyonának köszönheti, hogy egy generáció alatt felső közepes jövedelművé vált. A korrupció mértéke és a szociális feszültségek afrikai viszonylatban kiemelkedően alacsonyak, az államszervezet és a fejlesztő intézmények pedig stabilak és erősek.

Az éremnek azonban másik oldala is van: az alacsony, 2,2 milliós népességszám ellenére tartósan magas a munkanélküliség, világszinten is jelentősek a vagyoni különbségek, a gazdaság versenyképességi problémákkal küzd, és egyoldalú az exportstruktúra:  exportbevételek 85%-a továbbra is gyémántból származik. Ez a helyzet pedig növekvő problémát okoz, mivel a gyémántkitermelés tartós és gyors hanyatlása már 2025-től várható, és az előrejelzések szerint tíz évvel a bányák kimerülése után a botswanai GDP várhatóan 47%-kal(!) alacsonyabb lesz, mint amilyen folyamatos kitermelés mellett lenne.

Az egyoldalú függőséget oldó politikák

Botswana döntéshozói számos mikro- és makroszintű támogató intézkedéssel igyekeztek ellensúlyozni a gyémántkitermelési boom által okozott versenyképességi problémákat. 

Makroszinten óvatos árfolyampolitika jellemezte az országot, amely megakadályozta a tartós és jelentős felértékelődést. A kormányzati kiadások szintje folyamatosan elmaradt a bevételnövekedés mértékétől, és a “többletet” szuverén vagyonalapokon keresztül nagyrészt külföldön fektették be.

A gyémántkitermelés kezdete óta elérhetőek különböző mezőgazdasági és feldolgozóipari vállalkozásokat támogató programok és foglalkoztatottság növelését elősegítő alapok. Egységes és előremutató iparpolitikai programokat fogadtak el 1984-ben, 1998-ban és 2014-ben, és a mindenkori kormány különös figyelmet fordított a feldolgozóipar fejlesztésére, amelyen keresztül a gazdaság gyémántfüggőségét és a munkahelyteremtési problémákat szerette volna megoldani. 

Az évtizedeken keresztül következetesen célzott politika bizonyos értelemben sikeres volt: a GDP sokkal több forrásból származik ma, mint korábban. A De Beers csoport (Botswana gyémántkitermeléséért felelős legjelentősebb nemzetközi vállalatcsoportja) 2012-ben Londonból Botswana fővárosába, Gaboronéba költöztette a gyémántszortírozó és gyűjtő központját, kötelezettséget vállalva arra is, hogy nagy arányban helyi munkásokat alkalmaz, illetve kiképezi őket a gyémánt értékelésének, feldolgozásának bonyolult folyamatára. Ez a hozzáadott-érték termelés szempontjából óriási előrelépés, és Botswanát a gyémánt-értékláncban egy szinttel feljebb pozicionálta. A feldolgozóipari szektornak ennek ellenére sem sikerült a GDP-n belül növelnie részarányát és nem vált a strukturális transzformáció motorjává. 

Miért nem sikerül(t)?

A gyémántfüggőséget oldani kívánó és a strukturális transzformációt célzó politikák csak mérsékelt sikereket értek el. Tekintsük át ennek okait!

• Botswana a Dél-Afrikai Vámunió (SACU) tagországa, amelynek további tagjai Lesotho, Namíbia, Szváziföld és Dél-Afrika. A régió “ipari nagyágyúja”, Dél-Afrika a SACU GDP-jének és feldolgozóipari termékeinek több mint kilencven százalékát állítja elő - iparosítással összefüggő érdekeit agresszívan képviseli a vámunión belül (is). Ez tükröződik a vámunió jövedelemelosztási formulájában is: a vámbevételek meghatározott része Dél-Afrikáé, a maradékot pedig a SACU-n belüli import arányában osztják fel egymás között a tagok . Botswanának elhanyagolható kereskedelmi kapcsolatai vannak más, kisebb tagországokkal, nagyrészt Dél-Afrikából importál. Minél többet importál más vámuniós tagországoktól, annál nagyobb arányban részesül a SACU vámbevételeiből. A vámuniós bevételek a gyémántkitermelésből származó bevételeket is meghaladják, az országban tehát súlyos vámbevétel-függőség alakult ki. Nyilvánvaló, hogy a saját ipari kapacitás kiépítése ebből a szempontból hátrány lenne, hiszen csökkentené az importot. A jövedelemelosztási formula tehát az iparosodás ellen hat.
• A holland kór elméletéből ismert feldolgozóipart kiszorító hatás jelen van Botswanában. A gyémánt világpiaci árának és az országpáronként meghatározott pula (BWP)-árfolyam kointegrációjának vizsgálata segítségével arra a következtetésre jutottunk, hogy 2006 és 2018 között a Namíbiával és Dél-Afrikával folytatott kereskedelemben (Botswana importja 74%-ban e két országból érkezik!)  érvényesült a holland kór, és akadályozta a gazdaság diverzifikációjára tett erőfeszítéseket. Ezt részleges holland kórnak neveztük el, mivel csak bizonyos kereskedelmi relációkban mutatkozik. 
• Botswana versenyképességi problémájának egyik fő oka, hogy magas a munkaerő-költség. A kitermelőiparban fizetett magas bérek átterjedtek a teljes kormányzati szektorra: ez szándékos  gazdaságpolitikai lépés volt a kormány részéről annak érdekében, hogy az enklávé jelleggel működő bányászatból származó javak inkluzív növekedést eredményezzenek. Azonban a kormányzati szférában alkalmazott bérek számos esetben meghaladták a magánszektorban fizetett béreket, és így ugyanolyan ipar-kiszorító hatást eredményeztek, mint a klasszikus holland kór. Különösen kedvezőtlen az ipari termelés fellendítése szempontjából a munkaerőköltség és a munka termelékenységének kedvezőtlen aránya. 
• A gyémánt-értékláncon belüli feljebb lépés szintén nagyban hozzájárulhatott volna a rendelkezésre álló munkaerő felszívásához és a strukturális transzformáció beindulásához. Ezt a De Beers vállalatcsoport és a mindenkori vezetés összefonódó érdekei akadályozták. A korrupciós szempontból Afrika mintaállamának kikiáltott Botswanát függetlenség óta kormányzó Botswana Democratic Party jelentős támogatási összegeket kapott a De Beers-től annak leányvállalatain keresztül.  A De Beers - offshore cégein keresztül - Masire botswanai elnök (1980-1998) üzleti érdekeltségeinek is többször juttatott tőkeinjekciót. A De Beers világpiaci monopóliumának meggyengülése révén a botswanai vezetés alkupozíciója a kétezres évek elejétől fokozatosan javult, így 2013-ra a De Beers már a botswanai állami tulajdonban álló Okavango Diamond Company-nek adta el a kitermelt gyémántok 10-15%-át, majd 2012-ben a De Beers kereskedő és szortírozó részlege Londonból Gaboronéba költözött. Nem szerencsés, hogy ezek a helyi feldolgozásra irányuló erőfeszítések a De Beers és a kormány hatalmi összefonódásai révén a kitermelés kezdete után negyven(!) évvel realizálódtak, mivel a gyémántkitermelés leszálló ágban van, s jelentőségének visszaszorulásával Botswana néhány éven belül elvesztheti a De Beers csoporttól kialkudott helyi feldolgozást. 

Botswanát sokáig Afrika fejlődésgazdaságtani sikertörténetének tekintették, hiszen stabil gazdasági növekedést produkál már ötven éve, és demokratikusan választott vezetői a gyémántból származó jövedelem jelentős részét az ország fejlesztésére fordították. Én ezen sikertörténet árnyoldalát mutattam be: habár Botswana vezetői kezdetektől tudatos iparpolitikát folytattak és jelenleg is számos strukturális transzformációt elősegítő intézkedés van érvényben, az ország gazdaságának nem sikerült érdemben elmozdulni a gyémánt-kitermeléstől a magasabb hozzáadott értékű, magasabb munkaintenzitású szektorok felé. 

A sikeres iparpolitika kulcsa a nemzetközi támogatás

Botswana példája jól mutatja, hogy a strukturális transzformáció megvalósításához többre van szükség következetes iparpolitikánál. 

Az egységes, hosszú távú belföldi iparpolitikai koncepció sikerességét számos olyan tényező nehezíti, amelyekre a kormányoknak nincs befolyása. A nyersanyag-exportőr országok árfolyamára és exportképességére komoly hatást gyakorol az exportált nyersanyag(ok) világpiaci árának ingadozása, és az iparpolitikának ezt folyamatosan figyelembe kell vennie. A versenyképességi hátrányokat fokozhatja, amennyiben a kitermelőiparban alkalmazott magas bérek gyakorlata átgyűrűzik a kormányzati és magánszektorba.

Ugyanakkor az iparpolitika sikerességéhez szükség van a regionális nagyhatalmak, illetve a helyi szinten jelentős multinacionális cégek implicit támogatására is.

A világ- és regionális kereskedelemre befolyással bíró országoknak és cégeknek fel kellene ismerniük, hogy a fejlődő országok iparpolitikai törekvéseinek támogatása a rendszer minden szereplőjének elemi érdeke. Amennyiben a munkaerő-intenzív ágazatok felszívják a folyamatosan bővülő munkaképes korú lakosságot, a gazdasági növekedés jótékony hatásai egyenletesebben oszlanak majd el, és az afrikai kontinens népességmegtartó képessége is javul.

A szerző a blogbejegyzés megírásakor felhasználta Barczikay Tamással és Szalai Lászlóval közös kutatómunkájának eredményét. A kutatásról részletesebben olvashat a Resources Policy 2020. augusztusi számában “An investigation of a partial Dutch disease in Botswana” címen. A szerző részvételét a kutatásban részben a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal “A fejlesztő államoktól az új protekcionizmusig: a fejlesztés-orientált beavatkozások átalakuló repertoárja a formálódó új világrendben” című projektje (2017-2021) támogatta.

Címlapkép: Getty Images