Először nézzük meg röviden, hogy van-e bizonyítékunk arra, hogy a bizonytalanság tényleg megváltoztatja-e a kockázathoz való hozzáállásunkat. Laboratóriumi kísérletek azt mutatják, hogy a válasz egyértelműen igen. Például, Mengel és szerzőtársai (2016) véletlenszerűen három csoportra (A,B és C) osztották a kísérleti alanyokat. A véletlen besorolás lényeges, mert így három ugyanolyan csoportot kaptak az egyéni jellemzőket illetően. Mindhárom csoport tagjai egyenként 32 döntést hoztak. A 17-32 döntések megegyeztek mindhárom csoportban. Ezen döntések során a résztvevőknek választaniuk kellett egy biztos nyeremény (ami 6 és 8 euró között mozgott) és egy bizonytalan kimenetelű szerencsejáték között, amely egy alacsony vagy egy magas összeget adott különböző valószínűséggel (például 60 százalék eséllyel 4 eurót, 40 százalék eséllyel pedig 14 eurót).
A választás után aztán számítógép segítségével meghatározták a szerencsejáték kimenetelét és minden kör végén megmondták a résztvevőknek a nyereményüket. A kísérlet végén minden játékos egy véletlenszerűen kiválasztott körben hozott döntése alapján kapott valóban pénzt, a kísérletben való részvételért járó összegen felül. A csoportok közötti különbség az 1-16 döntésekben volt. Az A csoportba tartozóknak itt is nagyon hasonló döntéseket kellett hozni, mint a későbbi körökben, azzal a különbséggel, hogy a szerencsejátékhoz több kifizetés (és így valószínűség) tartozott. A B csoport tagjainak is egy biztos nyeremény és egy szerencsejáték között kellett választaniuk, de nekik nem mondták meg, hogy a különböző kifizetésekhez milyen valószínűségek tartoznak. Érezhetően az A csoporthoz képest itt nagyobb a bizonytalanság. A C csoport tagjai voltak a legbizonytalanabb helyzetben, ugyanis nekik a szerencsejáték kifizetései közül sem árultak el mindent (azaz azt sem tudták, hogy az adott választás milyen következménnyel jár) és továbbra is titokban tartották előttük a kifizetésekhez tartozó valószínűségeket.
A tanulmány fő eredménye az, hogy a kísérlet második felében a B, illetve a C csoportba tartozó résztvevők kisebb valószínűséggel választották a kockázatos kimenetelű szerencsejátékot a biztos nyeremény helyett, mint az A csoportba tartozó résztvevők.
Összehasonlítva a B és a C csoport tagjainak döntését, hasonló eredményt látunk. Mindez arra utal, hogy nagyobb korábbi bizonytalanság erőteljesen kihat a későbbi kockázatvállalásra és a csoportok véletlenszerű kialakítása miatt azt is tudjuk, hogy itt az 1-16 döntések közötti különbségek (azaz a bizonytalanság különböző mértéke) okozta a különböző mértékű kockázatvállalást a kísérlet második felében.
A kísérletek szépsége az, hogy egyértelműen kimutatható a segítségükkel az oksági kapcsolat, azonban a művi laboratóriumi környezet sokszor kérdésessé teszi az eredmények értelmezését. Például, a fenti hatások mennyire hosszú távúak? Ha a kísérlet második felére egy nappal később kerül sor, akkor is találnánk számottevő különbséget a csoportok között? A hatások hosszú távú természetére (vagy annak hiányára) empirikus tanulmányok alapján következtethetünk. Számos tanulmány azt találja, hogy a hatások hosszú távúak. Például, Kim és Lee (2014) megmutatják, hogy azon dél-koreaiak, akik a koreai háború idején voltak gyerekek, öt évtizeddel később is kisebb kockázatvállalási hajlandósággal rendelkeztek (amit a korábban bemutatott biztos nyeremény vs. bizonytalan nyeremény közötti választással mértek), mint akik már nagyobbak voltak vagy még meg sem születtek. Sőt, az érintettek körén belül azok vállaltak kevesebb kockázatot, akik a háborútól jobban sújtott területen éltek. A traumák élethosszig tartó hatását kimutatták más esetekben is. Például Malmendier és szerzőtársai (2011) azt találják, hogy azon egyesült államokbeli vállalatvezetők, akik a nagy gazdasági világválság alatt voltak gyerekek („depression babies”), inkább a vállalat belső forrásaira támaszkodtak a (kockázatosabbnak vélt) külső adósság helyett.
Más esetekben azonban azt látjuk, hogy a negatív sokkok hatása az idő múlásával alábbhagy. Malmendier és Nagel (2011) azt vizsgálják, hogy az egyének pénzügyi kockázatvállalására miként hatnak az életük során tapasztalt hozamok. Kevésbé fektetnek-e részvénybe azok, akik alacsony hozamokkal találkoztak? A tanulmány érdekessége az, hogy igyekszik meghatározni, hogy a korábbi tapasztalatok milyen súllyal határozzák meg a kockázatvállalást.
Azt találják, hogy az időben közelebbi tapasztalatok súlya nagyobb, míg a régebbieké egyre kisebb, azonban az utóbbiaknak is van még hatása a kockázatvállalást.
Lássuk a hatást a szerzők által bemutatott példán! A S&P 500 részvényindex 2008-as reálhozama -36% volt, és ez az abban az évben 30 éves befektető súlyozott megélt hozamát kétszer jobban csökkentette, mint egy 60 éves befektetőét. Azaz a rövidebb élettapasztalattal (és kevesebb megélt hozammal) rendelkező fiatalok kockázatvállalására jobban hat egy ilyen negatív esemény. Mindezek következtében a 30 éves befektetők részvényvásárlási hajlandósága körülbelül kétszer annyival csökken, mint a 60 éves befektetőké. Az idő múlásával azonban ezen negatív sokk súlya csökken és egyre kevésbé határozza majd meg a befektetők döntéseit.
Mindezek tükrében mit mondhatunk arról, hogy milyen hatása lesz a COVID-19 járványnak az emberek kockázatvállalására? A rövid távú hatásokról tudunk mondani konkrétumokat három adatfelvétel segítségével. A TÁRKI közreműködésével 2017 januárjában, 2020 júniusában és 2020 novemberében a magyar felnőtt lakosság nemre, korra, végzettségre és településtípusra reprezentatív 1000 fős mintáján lemértük a kockázatvállalást a korábban bemutatott tanulmányokban használt (hipotetikus) kérdéssel. A válaszadók mintánként eltértek (kivéve egy csoportot az utolsó két felvételnél, akiket csak a 2020 júniusi adatoknál veszünk figyelembe). A kérdés arra vonatkozott, hogy a válaszadó 10000 Ft-ból mennyit tenne fel egy olyan szerencsejátékban, melyben ha eltalálja, hogy fej vagy írás lesz, akkor megduplázzuk a feltett összeget, ellenkező esetben elveszíti azt. Fontos megjegyezni, hogy 2017 és 2020 között sok minden történt, így a két év közötti különbséget nem lehet egy az egyben a COVID-19-nek tulajdonítani. Azonban talán nem túlzás kijelenteni, hogy a járvány kitörése egy olyan jelentős sokk volt, ami – a korábban bemutatott tanulmányok tükrében - valószínűleg hatással volt az emberek kockázatvállalására.
Az ábrán láthatóak a három felmérés eredményei a teljes mintát tekintve, illetve nő-férfi, 30 évnél fiatalabb vagy idősebb, illetve végzettség szerinti megbontásban.
Egyértelműen látszik, hogy bármely megbontásban nézzük is, a válaszadók kockázatvállalási hajlandósága minden csoportban csökkent.
A nemzetközi irodalomhoz illeszkedve Magyarországon is nagyobb a férfiak kockázatvállalási hajlandósága, de látható, hogy a férfiak esetében a csökkenés nagyobb volt, mint a nőknél. Összhangban a korábban bemutatott tanulmánnyal, a fiatalabbakra egy ilyen sokk jobban hat, náluk jobban csökkent a kockázatvállalás, mint az idősebbeknél. Az is látható, hogy míg békeidőkben a diplomások kockázatvállalóbbnak tűnnek, mint az érettségivel nem rendelkezők, addig 2020 végén pont az ellenkezőjét látjuk.
Felmerül, hogy a COVID-19 által érintettek kockázatvállalási hajlandósága kisebb-e, mint azoké, akiket nem érintett negatívan a járvány? A válaszadók ötfokú skálán megadták, hogy a saját, illetve közvetlen rokonaik egészségét hogyan érintett a járvány és arról is beszámoltak, hogy az anyagi helyzetükre hogyan hatott a COVID-19. Nem látunk meggyőző bizonyítékot amellett, hogy a járvány által érintettek kockázatvállalása nagyon eltérő lenne másokétól, ami azt sugallja, hogy nem a konkrét járványügyi érintettség, hanem az általános bizonytalanság lehet a meghatározóbb a kockázatvállalásra ható tényezők közül.
Úgy látszik az ábra alapján, hogy a járvány csökkentette a kockázatvállalási hajlandóságot. Idővel majd elválik, hogy ez egy rövid távú hatás, azaz - a címhez kapcsolódva - csak egy karcolás, vagy egy maradandó sebhely lesz.
A szerző a KRTK Közgazdaság-tudományi Intézetének kutatója és a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója.
Címlapkép: Getty Images
A cikkben idézett hivatkozások:
Kim, Y. I., & Lee, J. (2014). The long-run impact of a traumatic experience on risk aversion.Journal of Economic Behavior & Organization,108, 174-186. https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0167268114002479
Malmendier, U., & Nagel, S. (2011). Depression babies: do macroeconomic experiences affect risk taking?.The Quarterly Journal of Economics,126(1), 373-416. https://www.nber.org/papers/w14813
Malmendier, U., Tate, G., & Yan, J. (2011). Overconfidence and early‐life experiences: the effect of managerial traits on corporate financial policies.The Journal of Finance,66(5), 1687-1733. https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=1749068
Mengel, F., Tsakas, E., & Vostroknutov, A. (2016). Past experience of uncertainty affects risk aversion.Experimental Economics,19(1), 151-176. https://link.springer.com/article/10.1007/s10683-015-9431-6
