Menekültválság és eurókrízis: megmenthető-e Európa?

Látszólag minden rendben

Pedig milyen jól indult minden, a 2000-es évek első felében a gazdasági prosperitástól elbódulva hirdethettük a közös piac, a közös pénz, a határok nélküli Európa diadalát. Az euró már készpénzként is funkcionálva szolgálta az árak összehasonlíthatóságát, az egységes pénz- és tőkepiac fejlődését - no és a gazdasági növekedést. A hozzá tartozó intézmények, a maastrichti egyezmény, az Európai Központi Bank, a gazdaságpolitikák összehangolását célzó szabályok és eljárások válságtünetek nélkül működtek.

Eközben a schengeni övezet egyre csak nőtt. A külső határok egyre messzebb tolódtak, és azokat igazából különösebb veszély nem fenyegette, látványos kihívások nem érték. Élveztük a határőrség és útlevél nélküli világot, aminek persze előnyei nemcsak a növekvő kényelemben, hanem az áruk szabad mozgásában és a gazdasági kooperációt ösztönző környezetben is megnyilvánultak.

Mert becsuktuk a szemünket

Valójában persze már ekkor sem volt minden rendben. Az intézményeink zöme alibi volt, amit mutogatni lehetett ugyan, de éles helyzetben sosem lettek tesztelve. Az "apró bosszúságokra" csak úgy tekintettünk mint maguktól megjavuló gyerekbetegségekre. Így aztán nem volt érdekes, hogy a görögök körbehazudozzák a fél világot arról, hogy ők bizony euró-érettek, de nem zavarta Európát az sem, hogy a gyorsan fejlődő országokban ingatlanlufit fújt a közös monetáris politika. Az államadósságokra és a fizetési mérleg hiányokra pedig - dacára, hogy közös költségvetés és közös adósságpiac nem létezik - egyenesen úgy tekintettünk, mint az euróval egy csapásra megoldódó problémákra.

Azzal is csak nemzetállami maszatolás szintjén történt valami, hogy nagyüzemi szinten ment az áfacsalás a nem létező határokon keresztüli fiktív áru-utaztatással. A migrációról pedig jószerével tudomást sem vettünk. Éveken keresztül mentek át a menekültek Görögországon láthatatlanul, hogy aztán Magyarországon regisztrálják őket (vagy még itt sem), és már Németországban adják be a menedékkérelmüket. Néha az osztrákok leállítottak egy-egy vonatot, ha már nagyon feltűnő volt a dolog, de igazából senki nem próbálta rendezni a helyzetet.

Aztán eljött az igazság pillanata

A globális pénzügyi válság kirobbanása óriási sokként érte az eurózónát. Kiderült, hogy a görögök tönkrementek, az ingatlanlufik kipukkadtak, a nemzeti fizetési mérleg korlátok léteznek, a bankrendszer súlyos helyzetben van, a reformok elmaradása miatt az eurózóna pedig egyszerűen nem lett optimális valutaövezet. A megrázkódtatás hatalmas veszteségeket okozott elsősorban a periféria országainak, de a divergencia közvetetten a teljes Európa-projekt kudarcának bizonyítéka.

A schengeni képződmény szintén az első nagyobb sokkra omlott össze. A menekültek áradata megoldhatatlan feladat elé állította az egységes külső határokat. Görögországot a tehetetlensége folytán egyszerűen kiírták belőle, de a többi országot is felkészületlenül érte az áradat. A kezelhetetlen migráció társadalmi feszültségeket szít, és többek között biztonságpolitikai kérdéseket vet fel. A biztonságos és befogadó Európa mítosza a múlté.

Levizsgáztunk: bukás mindenütt

A válságok okozta károk éppen azért nagyok, mert az uniós intézmények rosszul működnek. A közös költségvetés hiánya, az EKB korlátozott mandátuma, a pénzügyi szabályozó rendszer tökéletlenségei, az amerikainál lényegesen mélyebb és elhúzódóbb válságot hozott Európának.

Ugyanez fenyeget a menekültválságban is. A dublini egyezmény életszerűtlen és alkalmazhatatlan, a fizikai infrastruktúra kezdetleges, a kvótarendszer egyelőre csak kósza (és kétséges sikerű, de legalábbis biztosan nem végleges megoldást hozó) ötlet, a bevándorlásnak még az elfogadottságáról sincs konszenzus, nemhogy a kezeléséről. Totális a felkészületlenség.

Keressük a megoldást

Amikor a közösség nem képes hatékony válaszokat szülni, akkor jön az egyénieskedés. Mivel nincs artikulált közösségi érdek, a politikai képviselet pedig kizárólag nemzetállami sikerben/kudarcban méretődik meg, ezért az EU hirtelen önálló országokra "szakad szét". Például az EKB a német befolyástól vezérelve konzervatív, leginkább csak a magországoknak kedvező politikát folytat, és csak olyankor enged, amikor már nagyon nyilvánvaló az eurózóna instabilitása. A nemzeti költségvetések világában pedig nemzetállami szempontok döntenek arról is, hogy ki viselje egy-egy ország csődjének pénzügyi és gazdasági veszteségeit.

Nincs ez másként most sem. A menekültválságban Németország csak mazsolázná és szétterítené a migránsokat, Magyarország pedig csak arrébb tolná őket, nehogy ide toloncolják vissza Európa közepéről az ott nemkívánatos tömegeket. A kvótarendszert minden ország egyéni érdekei és hiedelmei alapján támogatja vagy utasítja el, a schengeni övezeten belül pedig újraépülnek a nemzetállamok egyedi biztonságát szolgáló határok.

Kvantumugrás vagy szétesés

Ami az euróválság kapcsán már világosan kiderült, azt a schengeni krízis is szépen igazolja. Félig, vagy félig sem működő európai intézményekkel nem lehet irányítani Európát, és nem lehet közösségi szinten felelni a kihívásokra. Vagy csinálunk rendes gazdaságpolitikai uniót, vagy a következő válság már tényleg kiráz néhány országot a valutaövezetből. Vagy csinálunk egységes menekültpolitikát, schengeni infrastruktúrát, konszenzusos befogadási szabályokat, egységes szempontokat az eljárásokhoz stb., vagy egyesével próbál meg minden ország optimalizálni - rövid távon nyilvánvalóan nagyobb politikai haszonnal, hosszabb távon nagyobb társadalmi költségekkel.

Félig üres, félig tele

Az utóbbi évek válságainak létezik egy optimista és egy pesszimista olvasata. A derűlátóbb narratíva szerint természetes lehet, hogy az integráció a válságokra reagálva tökéletesíti az intézményrendszerét, így ezek a fejlődés elengedhetetlen részei. Fájdalmasan, de megtanuljuk, hogyan működhet sikeresen az Európai Unió mint gazdasági és politikai egység.

A másik értelmezés szerint a válságok már önmagukban annak a bizonyítékai, hogy az unió egy helyben topog. Érdemi továbblépés csak akkor lesz, ha megérik a helyzet a politikai unióra, és a politikai felelősség európai szintre emelkedik. Addig csak kármentés zajlik, kisebb toldozgatás, foltozgatás az intézményeken, de az új kihívásokra folyton válságtüneteket fog mutatni az integráció, mivel az önfejlesztő képessége zéróhoz közeli.

Számomra nem egyértelmű, hogy melyik felfogás áll közelebb a valósághoz. Talán a menekültkrízisre adott uniós szintű, intézményi reakció egyértelműbbé teszi a helyzetet. Vagy majd a következő válság.

• Címkék:
• eurózóna,
• Európai Unió,
• makrogazdaság,
• madár istván,
• vélemény,
• válságkezelés,
• menekültügy