Bánfi Tamás a devizaalapú hitelekről: Csak a tényeket!

A tényeket nézzük, csak a tényeket! (A devizaalapú hitelezésről hét pontban)

1. Legyünk pontosak, a félreértést és a félremagyarázást ne támogassuk. A tragikus helyzetbe került adósok, de még az önmagukat szakértőknek vallók közül is többen azt hajtogatják, nem devizahitelt vettek fel, mert sem a hitel folyósításakor, sem a törlesztéskor és kamatfizetéskor devizával nem, csak forinttal találkoztak. Valóban nem devizahitelt vettek fel, mert a folyósítás, a törlesztés és a kamatfizetés nem devizában történt, hanem devizaalapú hitelt, ahol a bank először a devizát forintra, majd a forintot folyamatosan devizára váltotta át. Az adósnak azonban devizaadóssága volt, amit a bank devizával fedezett. A devizaalapú hitelt a forinthitel helyett az adós választotta, ezzel együtt a szerződés szerint az átváltásból adódó árfolyamkockázatot viseli. Az adósra hárított forintköltségeknél árfolyamkockázat nincs, a vételi vagy az eladási árfolyam használata vitatható.

2. A svájci frank alapú hitelezés Ausztriából szivárgott be. Azok az osztrák lakosok, akik Svájcban dolgoztak és bérüket svájci frankban kapták, az eurónál alacsonyabb kamatozású svájci frank hitelt anélkül vállalhatták, hogy nyitott pozíciójuk keletkezett volna. Az adós tartozása svájci frank, a bérét svájci frankban kapja, így anélkül élvezi a kamatkülönbségből adódó előnyt, hogy árfolyamkockázata lenne. Ezt követően a védett ügyfelektől kiindulva a kamatkülönbözetből eredő előnyt azok a banki ügyfelek is igényelték, akiknek a bére nem svájci frank, hanem "csak" euró, a nyitott pozícióból eredő árfolyamkockázatot nem ismerték fel, vagy csak "átnéztek" rajta. Az osztrák tulajdonú magyarországi leánybankokon keresztül az országhatáron átnyúló, a magyarországi bankokra és a magyar hiteligénylőkre átterjedő "fertőzés" már nem meglepő.

3. Az OTP Bank Nyrt. kényszerhelyzetbe került. Ha meg akarta akadályozni a drasztikus piacvesztését a jelzáloggal fedezett lakáshiteleknél, a svájci frank alapú hitelezést el kellett fogadnia. A következő táblázatból látható, hogy így is piacot vesztett, a svájci frank alapú hitel állománya messze elmaradt a hitelintézeti átlagtól (20% körül stabilizálódott), míg a forinthitel folyósítása lényegesen nem csökkent.

4. Tény, hogy a jegybanknak és a pénzügyi felügyeletnek szabályozási jogosítványa nem volt, eszközeik korlátozottak voltak, és tény az is, hogy az árfolyamkockázat széles körben ismert volt, de - és ez a lényeg - az árfolyamkockázatból eredő lehetséges veszteséget mindenki drasztikus mértékben alulbecsülte. Elterjedt vélemény volt, hogy legfeljebb a subprime válság oldalszele érinthet bennünket. Király Júlia véleménye szerint is a Magyar Nemzeti Bankon belül "akkoriban az általános vélemény az volt, hogy mivel megindult a költségvetési konszolidáció, az ország kockázata csökkent, így a devizahitelek volumene sem akkora veszély már".

5. Tény az is, hogy 2007-ig a Pénzügyminisztérium és az MNB között - finoman szólva - nem volt harmonikus összhang, amely ugyan átmenetileg javult, de a jegybank a devizaalapú hitelezés alapvető okát, a magas kamatszintet mindvégig mereven őrizte.

6. 2011 tavaszán a piacok kissé megnyugodtak. 2011. április 7-11. környékén a svájci frank gyengült, árfolyama megközelítette a 200 forintot. Kevés szakértő és politikus gondolhatta ekkor, hogy a svájci frank számottevő mértékben tovább fog gyengülni, annál inkább láthatóak voltak azok a kockázatok, amelyek ismételt, még erőteljesebb svájci frank erősödést válthattak ki. Ide sorolható volt a görög államadósság finanszírozhatósága, az ír, a portugál, a spanyol és az olasz gazdaság ismételt nehézségei, az USA államadóssága és annak finanszírozása. Ha a kockázatok felismerhetők voltak, a jegybank a svájci frank újabb erősödéséből adódó árfolyamveszteséget nemzetgazdasági szinten lefedezhette volna. A magyar állam tulajdonában lévő és a jegybank által kezelt devizatartalék devizanem-szerkezetét úgy lehetett és kellett volna átalakítani, hogy az euró mellett a svájci frank tartalék mértéke a svájci frank adósságállományához igazodjon. Ebben az esetben a magyar állam devizatartaléka megközelítően olyan mértékben felértékelődött volna, mint amilyen mértékben a svájci frank erősödése a devizaadósok tőke- és kamatfizetési kötelezettségét megnövelte. E lehetőség felvetése nem utólagos bölcselkedésem eredménye. A menekülést felkínáló áprilisi héten közeli ismerőseimnek a svájci frank alapú adósságaik visszafizetését javasoltam, amit köszönettel meg is tettek.

7. A jövő érdekében célszerű mindannyiunknak elgondolkozni, mi lehet az oka, hogy szomszédainkhoz képest a lehető legrosszabbul teljesítettünk:

• Csehországban és Szlovákiában svájci frank alapú hitelezés nem volt.
• A négy érintett ország (Lengyelország, Magyarország, Románia, Litvánia) közül magasan hazánkban lett a legnagyobb a svájci frank alapú hitelállomány, annak ellenére, hogy Lengyelországban és Romániában a nagyobb arányú külföldön munkát vállalók devizautalásai részben fedezetet nyújtottak. Lengyelországban szigorították a kilakoltatást, és bevezették a magáncsőd intézményét.
• Miért a magyar nem hitelképes ügyfelekből sikerült az egyetlen nyertes csoportnak, a hitelközvetítőknek a legnagyobb arányban banki adósokat toborozni?
• Miért csak Magyarországon nem voltak hajlandók az érintett intézmények az össztársadalmi érdek szerint cselekedni, miközben mindenki a felelősségét utólag elhárítja?

És a megválaszolatlan kérdések folytathatók.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára.

• Címkék:
• hitel,
• devizahitel,
• bankok,
• finanszírozás,
• csányi sándor