A földhasználat változásának hatása a fenntarthatóságra

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

A túlzott fogyasztásnak földhasználati vonatkozásai is vannak. Nem mindegy, hogy a termőföldet hogyan hasznosítjuk, hiszen például a biokapacitás (az ökoszisztémának az a képessége, amellyel a gazdaság és társadalom számára alapanyagot és élelmiszert állít elő) döntéseink függvényében változhat. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) koordinálásával készülő és az európai országok jelentős részét lefedő Corine Land Cover (CLC) felszínborítási adatbázis lehetővé teszi a hazánkban bekövetkezett földhasználati változások térbeli és időbeli értékelését. A 2000-es és a 2018-as adatok összehasonlítását a Földhasználati Fenntarthatósági Index, valamint az ökoszisztéma szolgáltatások potenciális kapacitását kifejező indikátorok elemzésével végeztük el.

A Földhasználati Fenntarthatósági Index (Land Use Sustainability Index – a továbbiakban: LUSI) (Gardi et al, ) – a környezeti fenntarthatóság vizsgálatára bevezetett összetett mutató, amely a CLC adatbázisra és állattenyésztési adatokra támaszkodva olyan tényezőket tesz együttesen mérhetővé, mint a táj és az élőhelyek szerkezete, a tájak ökológiai diverzitása, az antropogén hatás mértéke, vagy a mezőgazdasági termelés intenzitása. A LUSI értéke egy dimenzió nélküli pontérték, amely minél magasabb, annál alacsonyabb szinten áll az adott terület földhasználati fenntarthatósága. Az 1. ábra a 2018-as évre vonatkoztatva mutatja be Magyarország Földhasználati Fenntarthatósági Indexét, települési szintre lebontva.

Budapest és környéke jellemezhető a legmagasabb pontértékekkel, amelynek hátterében a nagy fokú beépítés, a táj jelentős átalakítása és a természetközeli felszínek és azok változatosságának hiánya állnak. A fővároson kívül elsősorban nagyobb városaink (Szolnok, Nyíregyháza, Pécs, Kaposvár, Zalaegerszeg, Győr stb.), illetve az Északi-középhegység déli előtere és Békés megye jelentős része mutat magas értéket. Békés megye, Mezőföld és a Kisalföld esetében az intenzív, nagytáblás mezőgazdasági művelés, míg az északi területeknél a mátraalji és bükkalji szőlőtermesztő vidékek eredményezik az alacsonyabb Fenntarthatósági Indexet. A nagytáblás szántóföldi gazdálkodás a tájökológiai diverzitást és ezáltal az állat- és növényfajok sokféleségét, azaz a biodiverzitást csökkenti. Hasonló következményei vannak a szőlő- és gyümölcstermesztésnek, hiszen mint intenzív művelésű kultúrák a vegyszeres növényvédelem és tápanyag-utánpótlás, valamint a gyakori emberi jelenlét révén szintén nem ideális területei a környezeti szempontú fenntarthatóságnak.

Ezzel szemben jobb helyzetben vannak azok a térségek, ahol a mezőgazdasági művelés mozaikossága jellemző, mint pl. a Duna-Tisza közi Homokhátságon, vagy a Nyírség homokos talajú területein.

Kedvező értékeket mutatnak azok az alföldi gyepterületek is, amelyek természetvédelmi kezelésben vannak, és kaszálóként vagy a külterjes állattartás utolsó tereiként hasznosítják őket (Hortobágy, Felső-Kiskunság). A középhegységeink és dombságaink erdőségekkel borított, sok esetben szintén természetvédelmi oltalom alatt álló vidékei is hazánk fenntartható(bb) tájai közé tartoznak (Északi- és Dunántúli-középhegység, Somogy, Zala és Vas megyék).

A LUSI index értékeinek időbeli változása alapján (2. ábra) azt mondhatjuk, hogy a főváros környéke, valamint legnagyobb városaink, megyeszékhelyeink és elővárosi zónáik azok a területek, ahol az ezredforduló óta eltelt időben a tájhasználat fenntarthatósága jelentősen romlott. E települések több esetben 10% feletti értékei szembetűnők és azt jelzik, hogy a mesterséges felszínek (lakó, ipari és kereskedelmi területek) növekedése negatív következményekkel jár. Ez azért is tanulságos, mert a Föld lakosságának már jelenleg is kb. 55 %-a városokban él, míg Magyarországon ez az arány 72% körül alakul, így a népesség egyre nagyobb hányada kerül távolabb az élhetőbb és egyben fenntarthatóbb környezettől.

A városi lakosságszám növekedését messze meghaladja a beépített terület növekedése, sőt, ez utóbbi bővülése még azokban a várostérségekben is megfigyelhető, ahol amúgy a teljes népesség csökken!

A város eleve egy „heterotróf” létező: messze nagyobb terület erőforrásait használja fel, mint saját területe, az ökológiai lábnyoma sokszorosa a vidéki településekének. A kibocsátott üvegházhatású gázok döntő többsége városi környezetből származik. A rapid szuburbanizációs (s gyakran dezurbanizációs) folyamatok miatt a városkörnyéki terek beépítése egyre gyorsul. Ennek a következménye az a paradoxon, hogy a gyors városodási folyamattal és az egyre sűrűbb beépítéssel párhuzamosan a várostérségek népsűrűsége szinte mindenhol radikálisan csökken, egyre nagyobb lesz az egy lakosra jutó beépített terület. Ezt a városi szétszórt terjeszkedést nevezzük „urban sprawl”-nak. Mindennek számos káros hatása van: a közlekedésben, a beépített és a művelésből kivont területek növekedésében, a biodiverzitás csökkenésében.

A beépítések mellett az erdőgazdálkodási tevékenységek (erdőkivágások), valamint az agrártermelés intenzifikációja (szőlő és gyümölcsösök telepítése, gyepek beszántása) tekinthető átmenetileg, vagy hosszútávon kedvezőtlen folyamatnak. A természetközeli területek esetében – bár ebben a települési léptékben nem látható – jelentős veszélyt jelent a vizenyős területek kiszáradása és eltűnése, mely a klímaváltozás és az emberi beavatkozások következményeként egyre gyorsuló ütemben történik meg hazánkban az elmúlt évtizedek során. 

Az ország legnagyobb területén a két vizsgált időpont között a Fenntarthatósági Index stagnált, míg vannak olyan területek, amelyek kisebb, vagy nagyobb javulást könyvelhetnek el. Ide tartozik Nógrád megye, Bács-Kiskun megye északi része, Csanád-Csongrád megye nyugati pereme, illetve Somogy megye dél-keleti területe. E térségekben az elmúlt időszakban az országos átlagot meghaladó arányú erdősítés, a védett területek bővülése, vagy a kedvezőtlen adottságok miatt a szántóterületek felhagyása volt a jellemző.

Ökoszisztéma szolgáltatásoknak nevezzük mindazt a hasznot, amelyet az emberiség kap az élővilágtól. Ennek négy fő csoportját különböztetik meg: a fenntartó (pl. elsődleges produkció), szabályozó (beporzás, biológiai védekezés), ellátó (pl. élelmiszerek) és a kulturális (pl. kirándulás) szolgáltatásokat. Fontos megjegyezni, hogy a konkrét – a csoportokon belüli – szolgáltatások vonatkozásában többféle elképzelés is létezik, ugyanakkor ennél nagyobb gondot jelent, hogy ezek állapotának mérése nagy földrajzi területekre nem megoldott. Elfogadott módszer a probléma megkerülésére, hogy szakértői becslés alapján az egyes felszínborítási, földhasználati kategóriákhoz pontértékeket rendelünk, mely azok potenciális szolgáltatási kapacitását fejezi ki, tehát azt mutatja meg, hogy elviekben egy-egy terület milyen lehetőségeket rejt magában, ami a természet által biztosított javakat illeti (Burkhard et al.). A 3. ábra az ökoszisztéma szolgáltatások potenciális kapacitását mutatja be a 2018-as évre települési szinten (a magasabb érték a jobb).

Az ország túlnyomó részén – elsősorban az alföldi, mezőgazdaság által uralt területeken – az ökoszisztéma szolgáltatások potenciális értéke alacsony. A legintenzívebben művelt területek kedvezőtlen értékei összecsengenek a Földhasználati Fenntarthatósági Index eredményeivel, tehát a kevésbé fenntarthatónak tekinthető területeken az ökoszisztéma szolgáltatások potenciális kapacitása is alacsonyabb. Szintén kedvezőtlen az érték a fővárosban és környékén, amely térség a leginkább eltávolodott a valamikori természetes állapotoktól. Ez alól kivételt a Pilissel, Budai-hegységgel érintkező észak-nyugati környék jelent.

A hegyvidéki-dombvidéki területeink az ökoszisztéma szolgáltatások potenciális kapacitásának magas értékeivel jellemezhetők, elsősorban az Északi-középhegységben, de az Őrség, a Bakony, a Zalai, Somogyi és Baranyai dombság is jobb értékekkel rendelkezik a síkvidéki területeknél. Ennek magyarázata leginkább a magas erdősültségben keresendő. Az erdősültség mértéke mellett megemlítendő, hogy az erdőállományok ezeken a területeken természetközelinek tekinthetők, szemben az Alföld túlnyomó részét uraló telepített, homogén fajokból álló erdőkkel. Az értékelés sajátossága, hogy az alföldi természetközeli gyepterületeink (Felső-Kiskunság, Hortobágy) nem jelennek meg magasabb potenciális kapacitással, pedig ökológiai szerepük (és biodiverzitásuk) a magyar viszonyok között összevethető az erdőkével. Ennek módszertani oka, hogy az értékelés eredetileg a német viszonyokra készült.

A legjelentősebb negatív változást a potenciális kapacitásban Pest megyében, a főváros környékén láthatjuk (lásd 4. ábra).

Ez a térség a városi szétterjedés („urban sprawl”) kitüntetett területe, ahol a beköltözés és a fővárosból kiköltözés egyaránt jelentős, valamint az ipari és infrastrukturális létesítmények szintén átlag feletti bővülést mutatnak.

Romló tendenciákat ugyanakkor olyan területeken is látunk, ahol alapvetően átlag feletti az ökoszisztéma szolgáltatások potenciális kapacitásának értéke. Ide a Dunántúli-dombság, ezen belül elsősorban Belső-Somogy sorolható, amelynek homokos felszíne meglehetősen sérülékeny, érzékeny a klímaváltozás negatív hatásaival szemben, így a termelők többféle földhasznosítási stratégiát követtek eddig is, melyek fenntarthatósága azok intenzitásának mértékétől függ (a szőlő- és gyümölcsültetvények esetében rosszabb, míg a gyep és erdő haszonvételű területeké jobb).

Nagyobb arányú javulás a Duna-Tisza közi Homokhátság területén következett be az elmúlt két évtizedben. A CLC adatok alapján ezen a területen csökkent a komplex hasznosítású (különböző mezőgazdasági és kisebb arányban természetközeli felszínek váltakozása) és a szőlő területek aránya, melyek ökoszisztéma szolgáltatási potenciálja az egyik legalacsonyabb a földhasználati módok között. Az ezeket váltó felszínborítások, mint például az erdők, szántók és a gyepek így a potenciális kapacitás javulását vonták maguk után. Az erődtelepítések kapcsán azonban meg kell jegyeznünk, hogy a területre jellemző szárazodási folyamat miatt azok környezeti hatásai nem egyértelműek, e kérdésben további kutatásokra van szükség.

A két módszer eredményeit együttesen értékelve a következő megállapításokat tehetjük:

• a hazai várostérségekben a városi szétterülés folyamata jelentősen negatív irányban befolyásolja a földhasználat fenntarthatóságát,
• a mezőgazdasági dominanciájú és kedvező termőhelyi adottságokkal rendelkező területeken a földhasználat stabil, ebből következően a vizsgált indikátorok változatlansága figyelhető meg,
• az agrártermelés szempontjából kedvezőtlen adottságú síkvidéki és dombsági területeink fenntarthatósága a vizsgált időszakban az erdőtelepítéseknek és az intenzív kultúrák felhagyásának köszönhetően kedvező irányba változott,
• középhegységeink földhasználatát alapvetően az erdőgazdálkodás határozza meg, így mindkét módszer szerint a legkedvezőbb értékelést kapták.

A földhasználat fenntarthatósága szempontjából tehát a beépített területek növekedésének kordában tartása, az agrártermelés környezeti terhelésének csökkentése, a hazai erdőállomány állapotának megőrzése, és a környezeti viszonyokhoz igazodó okszerű tájhasználat kialakítása a legfontosabb kérdések.

Végezetül szeretnénk olvasóink figyelmét felhívni az ELKH Ökológiai Kutatóközpont „Legyen ökoszisztéma-miniszter!” című szimulációs játékára, melyben a résztvevők megpróbálhatják megfordítani a hazánkat jellemző kedvezőtlen ökológiai folyamatokat

A témával kapcsolatos kutatás a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) által támogatott, NKFI-6-K-128703 azonosítószámú pályázat keretében valósult meg.

Címlapkép: Getty Images