Bérfelzárkózás: illúziók és realitások
Prof

Bérfelzárkózás: illúziók és realitások

Az elmúlt két év gyors bérnövekedése számos közgazdászt tölt el optimizmussal. Vannak, akik egyenesen úgy vélik, hogy a reálbérek akár 10 éven belül megduplázódhatnak, míg az óvatosabbak szerint az irány jó, azonban tovább kell dolgozni a sikerért. A szerző ezzel szemben úgy véli, hogy nincs túl sok okunk az optimizmusra. A bérek tartós növekedését meghatározó makrogazdasági fundamentumok - mind korábbi önmagunkhoz, mind régiós versenytársainkhoz képest - nemcsak rosszak, hanem kifejezetten ijesztőek. A tények tulajdonképpen azt üzenik, hogy a 2010 óta folytatott gazdaságpolitika a bérfelzárkózás tekintetében teljes zsákutca. A tartós bérnövekedés és gazdasági felzárkózás feltételeinek megteremtését illetően gyökeres gazdaságpolitikai fordulatra lenne szükség.
Általánosan elfogadott makrogazdasági összefüggés, hogy a reálbérek növekedését hosszabb távon kizárólag a termelékenység emelkedése határozza meg, amit kifejezhet például az egy foglalkoztatottra, vagy az egy munkaórára jutó GDP növekedése. A bérfelzárkózás szempontjából ezért a GDP alakulását, a gazdasági növekedés ütemét mindig kiemelt figyelem övezi, hiszen az egyúttal - változatlan foglalkoztatási ráta és zéró népességnövekedés mellett - a termelékenység és az egy munkavállalóra jutó jövedelmek változását is tükrözi.

Rövid távon azonban a bérek alakulását a termelékenység változásától számos tényező eltérítheti. Ezt akár a gazdaság ciklikus ingadozása - amely befolyásolja a dolgozók alkupozícióját -, vagy akár bizonyos kormányzati lépések is kiválthatják. Ám hosszabb távon a béreknek mindenképpen igazodniuk kell a termelékenység változásához. Ha például a bérek gyorsabban nőnek a termelékenységnél, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy a munkavállalók részesedése a nemzeti jövedelemből nő, más gazdasági szereplők (tőketulajdonosok) részesedése pedig csökken. Az ilyen arányváltozásnak nyilván korlátai vannak, nem lehetnek akármekkorák.

Igaz, az utóbbi 3-4 évtizedben mind a fejlett, mind a közepesen fejlett országokban nem a bérek termelékenységet meghaladó növekedése, hanem annak éppen az ellenkezője - vagyis a bérhányad csökkenése - figyelhető meg. Ezt a jelenséget többek között Thomas Piketty 2013-ban megjelent sikerkönyve állította a közgazdasági kutatások fókuszába. Bár a bérhányad 1980-as évek óta bekövetkezett 10 százalék körüli csökkenése nem jelentéktelen, ám hatása hosszabb távon - különösen egy gazdaságilag felzárkózó országban - eltörpül ahhoz a hatáshoz képest, amit a termelékenység változása gyakorol a bérek alakulására. Példának okáért a bérhányadban harminc év alatt bekövetkező 10%-os csökkenés mindössze évi 0,3%-kal téríti el e bérek változását a termelékenység változásától.

Rövidre fogva: a bérfelzárkózás szempontjából a termelékenység alakulásának, az egy foglalkoztatottra jutó GDP növekedésének perdöntő jelentősége van. Ehhez képest minden más tényező csak sokadrangú hatást képes gyakorolni a reálbérek változására.

Mindezt szem előtt tartva először is érdemes egy pillantást vetni arra, hogyan is alakult a magyar gazdaság termelékenysége az ezredfordulótól egészen napjainkig!

Bérfelzárkózás: illúziók és realitások
Az ábráról rögtön látható, hogy a globális pénzpiaci válság kitörése előtti közel egy évtizedben a termelékenység meglehetősen stabilan - kereken évi 4%-os ütemben - növekedett, ahogyan az egy felzárkózó országtól el is várható. A válság kitörése természetesen nem csak az évtizedes trend megtörését, hanem - Arthur Okun törvényéből következően - a termelékenység csökkenését is kiváltotta. Az igazán meglepő azonban az, hogy a válságból történő kilábalás hosszú éveit nem a termelékenység folyamatos növekedése, hanem egy elhúzódó, tulajdonképpen stagnáló periódus követi.

Vagyis azzal a megdöbbentő helyzettel kell szembenéznünk, hogy a bérfelzárkózás szempontjából kulcsfontosságú termelékenység a válság kitörését követő közel egy évtized elteltével alig nagyobb, mint a válság kitörése előtt volt. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy a magyar gazdaság elmúlt 3-4 évben felgyorsult növekedését nem a termelékenység növekedése, hanem a foglalkoztatás bővülése - a foglalkoztatási ráta emelkedése - hajtotta.

Persze, a hazai helyzet ismeretében rögtön megfordulhat a fejünkben, hogy a foglalkoztatás növekedésében lényeges szerepet betöltő külföldi munkavállalás, valamint a 200 ezer fő közelébe tornászott közfoglalkoztatottak miatt a termelékenység változása valójában lényegesen kedvezőbb annál, mint amit a fenti ábra sugall.

Ezek racionális felvetések, azonban az AMECO adatbázisa az egy foglalkoztatottra jutó GDP tekintetében a foglalkoztatottaknak az ún. hazai (domestic) kategóriáját használja, tehát a termelékenység alakulása szempontjából nem veszi figyelembe a külföldön foglalkoztatott hazai munkavállalókat. (Ebből következően az AMECO adatok az elmúlt nyolc évet tekintve természetesen lényegesen kisebb foglalkoztatottság bővülést jeleznek, mint a hazai statisztikák.)

A közfoglalkoztatottak tekintetében némileg más a helyzet, ugyanis a termelékenység alakulását az alacsony hatékonyságú közmunka - az összetételhatás következtében - a valóságosnál kedvezőtlenebbnek tünteti fel. Ez a torzítás azonban - figyelembe véve a munkaerőpiac egészének méretét, valamint azt, hogy a foglalkoztatás bővülése túlnyomó részben az elsődleges munkaerőpiacon ment végbe - nem jelentős, így az eddig leszűrt konklúziókon érdemben semmit nem változtat:

az elmúlt nyolc évben a bérfelzárkózás fundamentumát képező termelékenység növekedés rendkívül gyenge volt a magyar gazdaságban.

Az elmondottakkal kapcsolatosan természetesen lényeges kérdés, hogy eközben hogyan alakult a termelékenység közvetlen régiós versenytársainknál.

Bérfelzárkózás: illúziók és realitások
A termelékenység eddig bemutatott helyzetén a környező országokkal történő összehasonlítás nem sokat javít, sőt tulajdonképpen tovább rontja azt. Az elmúlt nyolc évben Magyarország egyértelműen régiós sereghajtóvá vált. Nemcsak Romániához - mely ország dinamikus termelékenység-növekedése külön kategóriának tekinthető -, de Bulgáriához, Szlovákiához, Lengyelországhoz képest is jelentősen leszakadtunk. Mindez történt úgy, hogy a fenti országok közül az ominózus időszakban a gazdaság felzárkózását szolgáló EU-s pénzek tekintetében (GDP arányosan) messze a legtöbb fejlesztési forrást kaptuk.

Kicsit markánsabban fogalmazva: az elmúlt években sikerült olyan sajátos - ha úgy tetszik unortodox - gazdasági modellt létrehozni, amely a legtöbb EU-s forrás mellett a leggyengébb gazdasági teljesítményt tudja felmutatni.

A fentieken túlmenően ugyanakkor rendkívül tanulságos megnézni azt is, hogy hogyan teljesítenek a régió országai a válság előtti önmagukhoz képest.

Bérfelzárkózás: illúziók és realitások
Az ábra legfontosabb üzenete, hogy a válság előtti önmagukhoz képest valamennyi régiós ország rosszabbul teljesített a kilábalás éveiben. Sőt, a válság előtti növekedési pályára még az utóbbi 2-3 évben sem sikerült egyiküknek sem visszaállnia. Bulgáriában és Lengyelországban a termelékenység növekedési üteme a válság előttinek hozzávetőlegesen 70%-ára, Romániában és Csehországban a felére, míg Szlovákiában a harmadára esett vissza 2010 óta.

A legnagyobb visszaesés azonban nálunk történt, ahol a termelékenység növekedése a korábbi növekedési ütem egy hetedére lassult, azaz a termelékenység alakulásában nem csak a régiós országokhoz képest szakadtunk le, hanem saját korábbi önmagunkhoz képest is a legsúlyosabb visszaesést szenvedtük el.

Mindennek tükrében a hazai reálbérek elmúlt 2-3 évben végbement rendkívül gyors növekedése különösen meglepőnek tűnik, mint azt a következő ábra mutatja.

Bérfelzárkózás: illúziók és realitások
Az ábrából láthatjuk, hogy a reálbérek az elmúlt három évben markánsan elszakadtak a termelékenység alakulásától. Mi több, ilyen mértékű elszakadásra az ezredfordulót követő bő másfél évtizedben sohasem volt példa. A reálbérek teljesítménytől történő jelentős eltérése sokak számára mindig kiváló lehetőséget teremt arra, hogy alapvető makrogazdasági összefüggéseket hagyjanak figyelmen kívül, ezért érdemes röviden összefoglalni, hogy milyen tényezők idézhették elő a bérnövekedés és a termelékenység közötti rés ilyen mértékű szétnyílását.
  • Az elmúlt két évben a bérek utáni munkáltatói terhek (szociális hozzájárulási adó) 27%-ról 19,5%-ra csökkentek. A szochonak ez a csökkenése önmagában 6%-os bérnövekedést tett lehetővé anélkül, hogy a vállalkozások számára költségoldali nyomást okozna, azaz a profitrés összehúzódásával fenyegetne. Persze a reálbérek ilyen forrásból táplálkozó növekedésének mindig ára van, a piacgazdaságban nincs ingyen ebéd. A szocho csökkentésével egyidejűleg csökkennek a közösség feladatok ellátására (egészségügy, oktatás, nyugdíjak) rendelkezésre álló források, így az állami juttatásokból vagy kevesebbet, vagy rosszabb minőséget kapunk, illetve számos szolgáltatás igénybevétele (egészségügy) a korábbi állami finanszírozás helyett a piaci szféra felé terelődik át.
  • A minimálbér és a garantált bérminimum 2014 óta 36%-kal, illetve 53%-kal növekedett. A minimálbérek emelése a feketegazdaságban keletkező jövedelmek egy részét mindig felszínre hozza, így a kimutatások a valóságosnál lényegesen nagyobb reálbérnövekedést jeleznek. Persze a minimálbérek növelésének is megvannak a korlátai, a minimálbérek átlagbérhez viszonyított nagysága nem lehet akármekkora, hiszen bérfeszültséget idéz elő, leértékeli a munkavállalói kvalifikáltságot és a felhalmozott humán tőke értékét, melynek a XXI. század tudásalapú gazdaságaiban különösen kedvezőtlen következményei vannak.
  • A reálbérek a teljes foglalkoztatáshoz való visszazárás folyamán a vállalati profitok rovására is növekedhetnek, mivel a feszesebbé váló munkaerőpiac egyre nagyobb nyomást gyakorol a korábban megszokottnál kisebb profitrés irányába, ami a reálbérek emelkedését szintén a termelékenység növekedése fölé hajtja.

Rövidre fogva: a reálbérek növekedését számos tényező térítheti el a termelékenység változásától, s ehhez az elmúlt évek gazdaságpolitikai intézkedései is bőven hozzájárultak. Az ilyen jellegű lépések hatása azonban viszonylag hamar kifullad, lendületét veszti, s a reálbérek alakulása előbb-utóbb visszatér majd ahhoz az értékhez, amelyet a gazdaság fundamentumai diktálnak. A munkáltatói terhek további csökkentésére aligha van mód, a minimálbérek átlagbérekhez viszonyított aránya megfelel a régiós átlagnak, és a vállalati profitrés sem csökkenhet akármeddig. A béreket a gazdasági teljesítmény fölé tornászni igyekvő gazdaságpolitikának mára aligha maradt túl sok tartaléka.

Mindent összevetve e cikk szerzője messzemenően egyetért Virovácz Péter közelmúltban megjelent véleményével, mely szerint az aranyévek véget értek, a bérek nem száguldhatnak úgy, mint eddig. Azonban a helyzet valójában ennél sokkal súlyosabb. A bérek növekedését meghatározó makrogazdasági fundamentumok - akár nemzetközi összehasonlításban, akár korábbi önmagunkhoz képest nézzük - elkeserítően rossz képet mutatnak.

Gyökeres gazdaságpolitikai fordulat nélkül a bérfelzárkózás ügye az elkövetkezendő években is az marad, mint ami az elmúlt nyolc évben mindvégig volt: semmivel sem több, mint puszta illúzió.
A szerző közgazdász.
olajvezetek
skot valasztasok 210508
Benko Tibor honvedelmi torvenyjavaslat150
koronavirus vilag
Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
2021-06-01
HR Revolution 2021
2021-06-03
Financial and Corporate IT 2021
2021-06-08
FM & Hybrid Office 2021
2021-06-09
Hitelezés 2021
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Eladó új építésű lakások

Válogass több ezer új lakóparki lakás közül Budán, Pesten, az agglomerációban, vagy vidéken.

Infostart.hu

Üzleti modellező

Üzleti modellező

Hitelkockázati modellező

Hitelkockázati modellező
Online kurzus
Akár 100 000 Ft-tal elkezdhető, hosszú távú megtakarítási módszer.
Online előadás
Vételi, eladási zónák azonosítása, piaci aktualitások
lepukkant tetoter