Amikor egy héten csak három napot kellett dolgozni

Fel-felmerül a hazai közbeszédben a rövidebb munkahét ötlete, tőlünk nyugatabbra pedig volt, hogy már komolyabban is fontolóra vették, sőt, itt-ott ki is próbálták. Noha az egyik leghíresebb „kísérlet” valójában nem olyan megfontolásokból született, mint ahogy ma gondolkodunk róla. Azt a kényszer szülte.

Ami 1974-ben történt az Egyesült Királyságban, rendkívül tanulságos a téma közgazdasági megítélése szempontjából. Elvégre is egy országos szintű, viszonylag hosszan tartó időszakról van szó, aminek a makrogazdaság hatásait tökéletesen szemmel követhetjük a statisztikákon.

Az eset történelmi háttere

Az események kiindulópontja az 1973-74-es olajválság, amely súlyos csapást jelentett az amúgy sem éppen stabil lábakon álló Egyesült Királyságra. Ez volt az első nagy globális olajársokk, ami egy politikai olajembargó okozott néhány nyugati országgal szemben, akik az arabok szerint Izraelt támogatták a jom kippuri háborúban. Az olajárak durván megháromszorozódottak, ami aztán számos tovagyűrűző gazdasági és politikai hatással járt.

Az angoloknál komoly csapást gyakorolt a közlekedési szektorra, illetve jó nagy pofont adott az inflációnak. Az ország azzal a megoldással próbált a pénzromlás ellen harcolni, hogy korlátozta az állami dolgozók fizetésemelését, sőt, még a privát szféra számára is ezt propagálta. De ebben az igen rossz gazdasági környezetben volt egy réteg, akik nem igazán tűrték el, hogy a fizetésük elinflálódjon: a bányászok.

Kiemelt szerepük ebben a történetben annak köszönhető, hogy az Egyesült Királyság áramellátását 70%-ban szénerőművekkel biztosították. Ha pedig a bányászok nem termeltek ki elég szenet az erőművek számára, akkor azzal az energiaellátást tudták veszélyeztetni.

Élve a kritikus szerepükkel és erős szakszervezeti hátterükkel, jelentős béremelésért indultak harcba. Az akkori brit konzervatív vezetés viszont ezt eleinte lerázta magáról, úgy gondolva, hogy kitartanak majd a tartalékaik, a bányászok pedig csak felhagynak a sztrájkokkal. Nem így lett. Sőt, a politikai vezetés meglehetősen elszámolta magát, a vita pedig durván elfajult. A kezdetben felkínált ajánlatot a bányászok nem fogadták el, az átfogó sztrájkjaik pedig már kezdtek komoly veszélyt jelenteni az ország energiaellátására.

A szorult helyzetre válaszul, Edward Heath konzervatív miniszterelnök számos intézkedést vezetett be 1973 decemberében, hogy visszafogja az ország elektromos áramfogyasztást. Az egyik ilyen kiemelt válságintézkedése pedig az volt, hogy az üzleti célú létesítményekben is korlátozta az áramfogyasztást, és ezzel egyidejűleg bevezette a háromnapos munkahetet.

Három nap munka, négy nap pihenés?

Az intézkedés 1973 December 31-én éjfélkor lépett életbe. A rákövetkező évben a munkahelyek már csak három egymást követő napon működhettek (de persze voltak, akik ez alól kibújtak saját áramgenerátorok bevetésével). A gazdaságpolitika legfőbb célja az volt, hogy még éppen biztosítsák az üzleti élet folytonosságát, de eközben elkerüljék, hogy kifogyjanak a tartalékokból és így különösen káros, véletlenszerű, nagy leállások következzenek be az erőművek kifulladása miatt.

1974 januárjában 16,5 százalékos béremelést ígértek a bányászoknak, de ők ezt nem fogadták el és a sztrájkok folytatódtak. A dolog odáig fajult, hogy már az is bekerült a közbeszédbe, hogy talán a hadsereget kell berendelni a bányákba, hogy vegyék át a munkát.

Az események végül kormányválságba és új választásokba torkolltak, de a dolog ezzel sem oldódott meg azonnal. A választási eredmények ugyanis patthelyzethez vezettek, és végül a konzervatívok nem tudtak többséget szerezni. Harold Wilson (Labour Party) vitte tovább az országot, akik szinte azonnal egy 35 százalékos béremelésben állapodtak meg a bányászokkal.

A rend helyreállásával a normál ötnapos munkahetet is visszaállították március 8-án. Így lényegében egy közel egy negyedéves, átfogó társadalmi kísérlet ment végbe az Egyesült Királyságban a rövidített munkahét kapcsán.

Közel sem volt akkora visszaesés

A háromnapos munkahét és a kapcsolódó intézkedések a második világháború óta a legsúlyosabb megszorítást és állami beavatkozást jelentették a brit gazdaságban. Szinte minden közgazdász végtelenül borúlátó volt a hatásokat illetően. Ez nem is véletlen, hiszen mégis mit lehetne várni egy általános 40%-os munkaidőcsökkentéstől? (Szektorális kivételek persze azért voltak, így a munka tényleges visszafogása kisebb volt.)

Mindenki meglepetésére a brit gazdaság szinte csodát művelt: az ipari termelés ténylegesen kevesebb mint 20 százalékkal esett csak vissza. A fogyasztási kiadások pedig mindössze 1,5 százalékkal csökkentek, ami egészen meglepő. Ez utóbbiban feltehetően segített, hogy sokakat garantált bérek, illetve munkanélküliségi segély tartott a felszínen ebben az időszakban.

A vállalati jövedelmek természetesen visszaestek, de közel sem annyival mint várták. A kiskereskedelem pedig januárt leszámítva szinten tudta magát tartani februárban és márciusban.

Összességében a brit reál GDP 1974 első negyedévében végül csak 2,7 százalékkal esett. Ez egy igazán szolid recessziónak tekinthető, különösen a durva munkapiaci beavatkozás fényében.

Hogy lehetséges ez?

Sokakban felmerül a kérdés, hogy ha ennyire visszafogták a munkanapok számát, akkor mégis hogy sikerülhetett ilyen szolid visszaesést elérni? A New York Times korabeli cikkében idézett üzletvezetők szerint a hatékonyság drámai emelkedése állhatott a háttérben. Vagyis az, hogy az emberek ezen a három munkanapon, jóval több mint háromnapnyi teljesítményt tettek le az asztalra.

Jó kérdés persze, hogy minek volt köszönhető ez a rendkívül kiemelkedő munkakedv. Nyilván, ha csak három napot kell dolgoznia az embernek, és a többi időt pedig pihenéssel és feltöltődéssel töltheti, akkor az jót tehet a hatékonyságnak. De ebben az esetben azért nagyon valószínű, hogy ennél többről volt szó.

A bizonytalan gazdasági körülmények közepette szinte mindenki veszélyben érezhette magát és jogosan tarthatott attól, hogy elveszti a munkáját. Ez a nyugtalanító helyzet pedig tömegeket sarkallhatott arra, hogy adjanak bele apai és anyait. Egyszóval a kiemelkedő teljesítmény mögött a korabeli jelentések szerint a félelem álhatott, vagyis nem éppen egy egészséges és fenntartható hajtóerő.

Mindebből mégis az az egyértelmű tanulság, hogy az emberek kevesebb idő alatt is képesek lehetnek sokkal többet elvégezni, ha a helyzet úgy kívánja. Egyszóval nagyon is megfontolandó lehet például az a hipotézis, hogy mondjuk egy négynapos munkanap nem járna akkora teljesítménykieséssel.

Nyilván a hatások tényleges feltárásához ismerni kéne a változatlan forgatókönyvet is, vagyis hogy mi lett volna, ha nem csökken a munkanapok száma. Ilyesfajta kísérletet viszont nagyon nehéz - ha nem lehetetlen - országos szinten elvégezni.

A munkanapok csökkentéséről szóló vitában egyelőre be kell érnünk ezzel az 1974-es esettel, néhány amerikai állami példával, illetve egyes vállalatok kísérleti eseteivel. A téma egészen biztos, hogy fel fog még merülni a közbeszédben, elvégre jogos a kérdés, hogy ha már annyira sokat fejlődött az emberiség: miért ne dolgozhatnánk egy vagy két nappal kevesebbet?