Miért hagyott le minket annyira Lengyelország? Leginkább az oktatásban kell keresni az okokat
A közgazdaságtan tele van olyan tételmondatokkal, amelyeket szinte mantraszerűen ismételgetünk, mert tömören ragadják meg a szakma alapigazságait. Az egyik legismertebb ilyen mantra így szól: „Az államnak az oktatásba és humán tőkébe kell fektetnie, ha hosszú távú gazdasági növekedést akar.” Ezt minden közgazdász kívülről fújja – és nem véletlenül. A gond csak az, hogy hiába hangzik el újra és újra ez az alapvetés a hazai közgazdasági vitákban, a döntéshozók mintha teljesen immunisak lennének rá. A figyelmeztetések – miszerint a magyar gazdaság egyik legsúlyosabb strukturális gyengesége az alacsony szintű humántőke-beruházás – már évtizedek óta visszhangzanak, mégsem követi őket valódi változás. Ebben a visszhangtalan közegben a közgazdászoknak egyre frusztrálóbb folyton előrángatni a humán tőkét, mint választ, hiszen úgy tűnhet, mintha beragadt volna egy régi lemez, és semmi eredetit nem tudnánk mondani.
