Miért hagyott le minket annyira Lengyelország? Leginkább az oktatásban kell keresni az okokat

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

Írásomban azt szeretném alátámasztani, hogy miért érdemes mégis csak ragaszkodni ehhez a mantrához – még akkor is, ha unalmasnak tűnik. Ennek megvilágítása érdekében egy rövid, nem teljeskörű összehasonlítást végeztem el Lengyelország és Magyarország között.

A lengyel növekedési többlet titka

A hosszú távú gazdasági teljesítményt tekintve Lengyelország lekörözte Magyarországot.

A 2000 és 2024 közötti 25 évből 17-ben gyorsabban nőtt a lengyel gazdaság, mint a magyar.

• Az Eurostat adatai szerint ebben az időszakban a magyar reál GDP-növekedés évi átlagban 2,42% volt, míg a lengyeleké 3,64% – ez évente átlagosan 1,2 százalékpontos előnyt jelent.
• A különbség 2010 után is fennállt: az elmúlt 15 évből 11-ben szintén Lengyelország produkált magasabb növekedést, az átlagos különbség pedig épp 1 százalékpont volt évente a lengyelek javára.

De mi lehet ennek a többletnek az oka? A főáramú közgazdaságtan válasza erre viszonylag egyértelmű: a termelékenység. A Solow–Swan-féle növekedési modell szerint hosszú távon nem a tőke vagy a munka mennyisége hajtja a növekedést, hanem az, hogy mennyire hatékonyan termelünk – ezt nevezzük termelékenységnek. Az egyik legegyszerűbb mutatója a munkatermelékenység, a GDP és a foglalkoztatottak számának aránya. A munkatermelékenység esetén a lengyel növekedési többlet még nagyobb, mint a GDP-növekedés tekintetében. 2010 és 2023 között a magyar munkatermelékenység átlagosan 1,3%-kal nőtt, míg a lengyel 2,6%-kal. Ebből következően a lengyel munkatermelékenységi többlet átlagosan 1,3 százalékpont volt (1. ábra).

Persze jogosan merülhet fel a kérdés: nem tautologikus-e a GDP-növekedést a termelékenység javulásával magyarázni? Hiszen ezzel tulajdonképpen csak áttoljuk a hangsúlyt egy újabb kérdésre: mi okozza a munkatermelékenység közötti különbségeket? Ez a kritika nem új – már a Solow–Swan-féle növekedési modell idején is megfogalmazódott. Solow válasza erre az volt, hogy a különbségek a technológiai fejlődésben rejlenek. Csakhogy ezzel ismét egy új kérdésig jutottunk: vajon miből fakadnak a különbségek a technológiai fejlődés ütemében?

Solow munkássága után a főáramú közgazdaságtan két fontos választ adott a technológiai fejlődés forrásának kérdésére, amelyeket többek között két Nobel-díjas közgazdász, Paul Romer és Robert Lucas nevéhez köthetünk. Az egyik válasz az innováció és a kutatás-fejlesztés új ötleteket generáló szerepére épül, míg a másik az oktatásra és a humán tőkére helyezi a hangsúlyt. A következőkben ezt a két, a növekedési többletért felelőssé tehető „gyanúsítottat” vizsgáljuk meg közelebbről.

Az innováció, mint lehetséges tettes

A főáramú növekedési modellek alapján az innováció és a K+F szektor teljesítménye az egyik tényező lehet a lengyel növekedési többlet magyarázatában. Ennek a faktornak a mérésére három különböző mutatót alkalmazunk.

Elsőként érdemes az Európai Bizottság által kidolgozott innovációs kompozitmutatót (EIS) megvizsgálni, amely 32 almutató alapján nyújt átfogó képet az uniós országok innovációs teljesítményéről (2. ábra). A mutató értékei 0 és 1 között szóródnak, ahol az 1 a legerősebb innovációs teljesítményt jelzi. A 2017-től elérhető adatok alapján jól látható, hogy mind Magyarország, mind Lengyelország tartósan az EU27 átlaga alatt teljesít, vagyis egyik ország sem számít innovációs élharcosnak.

Ugyanakkor fontos különbség, hogy Magyarország minden évben Lengyelország előtt állt az innovációs rangsorban. Ennek köszönhetően Magyarország 2024-re bekerült az uniós „mérsékelt innovátorok” csoportjába, míg Lengyelország továbbra is a „feltörekvő innovátorok” között szerepel. Bár az index módszertani változásai miatt hosszabb idősor megjelenítése nem lenne pontos, az évente publikált adatok alapján 2004 és 2017 között is stabilan meg volt ez a különbség a két ország között (lásd: EIS 2017; EIS 2016; EIS 2008).

A második vizsgált mutató az egymillió főre jutó szabadalmak száma az Európai Szabadalmi Hivatalnál (EPO) benyújtott bejegyzések alapján (3. ábra). Ebben a mutatóban Lengyelország és Magyarország gyakorlatilag fej-fej mellett állnak. Míg 2004 és 2013 között Magyarország vezette a szabadalmi versenyt, addig 2014-től kezdve Lengyelország szinte minden évben megelőzte hazánkat. A különbség azonban minimális, és önmagában nem tűnik meghatározónak. Különösen akkor, ha az adatokat az EU27 átlagával vetjük össze: 2023-ban Lengyelországban egymillió főre 18, Magyarországon pedig 11 szabadalom jutott, míg az uniós átlag 153 volt. Mindkét ország komoly lemaradásban van a nyugat-európai innovációs szinthez viszonyítva.

A harmadik vizsgált mutató a kutatás-fejlesztési (K+F) kiadások GDP-hez viszonyított aránya, amely szintén fontos jelzője az innovációs aktivitásnak (4. ábra). 2004 és 2021 között Magyarország ebben a mérőszámban előnyt mutatott Lengyelországhoz képest, vagyis a magyar állam és vállalati szféra arányosan többet költött K+F-re. Ugyanakkor mindkét ország jelentősen elmaradt az EU27 átlagtól. 2022-től azonban fordult a kocka – ekkor Lengyelország átvette a vezetést, és GDP-arányosan már náluk volt magasabb a kutatás-fejlesztésre fordított összeg. Lengyelország hosszú távú innovációs többletét ugyanakkor ez az eredmény sem igazolja.

Összességében úgy tűnik, hogy

a lengyel gazdaság növekedési előnye nem magyarázható az innováció különbségével, hiszen a vizsgált mutatók alapján Lengyelország innovációs teljesítménye nem jobb hazánkénál.

Humán tőke: itt dőlt el igazán a verseny

Az innováció alibijét megvizsgálva a bemutatott adatok alapján nem ez a terület állhat a növekedési többlet mögött. Itt lép színre a második „gyanúsított”: a humán tőke.

A humán tőke mérésére több módszer is létezik, de három különösen beszédes mutatóval közelíthetjük meg a kérdést. Az első: a társadalom oktatottsági szintje. Ennek legegyszerűbb indikátora, hogy a munkaképes korú népesség (15–64 évesek) hány százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Az Eurostat adatai alapján 2004-ben, az EU-csatlakozás környékén Magyarország és Lengyelország hasonló szinten állt.

A 2008-as válság után azonban Lengyelország elindult a felzárkózás útján, és az oktatási mutatói látványosan javulni kezdtek. 2023-ra a lengyel felsőfokú végzettségűek aránya elérte a 33%-ot, megelőzve ezzel az EU-s átlagot is (5. ábra). Ezzel szemben Magyarországon 2020 után megtorpant a növekedés, és az arány 26%-on stagnál, az EU-átlag alatt.

A 2010–2023 közötti időszakban a lengyel mutató átlagosan 4,3 százalékponttal magasabb volt, mint a magyar. A különbség még élesebb, ha a 25–34 évesek körét nézzük:

2010 és 2023 között Magyarországon a fiatal felnőttek átlagosan 30,7%-a rendelkezett diplomával, míg Lengyelországban 42,4%-uk. Ez 11,7 százalékpontos különbség, ami már önmagában is versenyképességi kérdés.

A második kulcsmutató a PISA-teszt (szövegértés, matematika és természettudomány) átlagos eredménye. Ebben a 2006 és 2022 között a lengyel tanulók minden évben jobban teljesítettek, mint a magyarok – nemcsak hazai viszonylatban, de az OECD-átlagot is tartósan felülmúlták. Ezzel szemben Magyarország 2009 után az OECD-átlag alatt maradt (6. ábra).

A kiemelkedő lengyel eredmények mögött tudatos oktatáspolitikai reformok állnak. 1999-ben Lengyelország egy átfogó, rendszer- és szemléletváltással járó oktatási reformot hajtott végre,

• amely nemcsak a tanulmányi eredményeket javította,
• hanem csökkentette az iskolák közötti különbségeket.
• A reform konkrét munkaerőpiaci előnyökkel is járt. A kutatások szerint 3,1–3,3 százalékponttal növelte a foglalkoztatás valószínűségét, és 3,6–5,1%-kal emelte a béreket.

Az 1999-es lengyel oktatási reform öt pontja alapjaiban változtatta meg az oktatás szerkezetét és működését – és hosszú távon döntő szerepet játszott a lengyel humán tőke fejlődésében.

1. Iskolaszerkezet átalakítása – A reform célja az volt, hogy a diákok hosszabb ideig maradjanak az általános képzés rendszerében, és csak később specializálódjanak, így szélesebb tudásalappal léphetnek tovább.
2. Új nemzeti alaptanterv – A tanárok nagyobb szabadságot kaptak a tananyag megválasztásában, ami növelte az iskolák rugalmasságát és a pedagógusok szakmai autonómiáját.
3. Tanárképzés és karrierút reformja – Megújult a tanárképzés rendszere, és bevezettek egy új szakmai előmeneteli rendszert, amely anyagi és szakmai ösztönzőkkel támogatta a tanári fejlődést.
4. Tesztelés és felvételi rendszer átalakítása – A reform egységesített tesztrendszert vezetett be minden oktatási szakasz végén, és a továbbtanulásnál ezek eredménye vált meghatározóvá, nem a hagyományos felvételik.
5. Finanszírozási reform – Az iskolák túlnyomó többsége önkormányzati fenntartásba került, és bevezették a fejkvóta alapú normatív finanszírozást, amely biztosította, hogy a támogatás a tanulók számához igazodjon.

A harmadik mérőszám, amely a humán tőke alakulását jelzi, a foglalkoztatási szerkezet változása (7. ábra). Bár ez csak közelítő mérőszám – hiszen magas képzettségű munkaerőt is alkalmazhatnak alulértékelt pozícióban –, iránytűként jól használható annak megértésére, hogyan hasznosul a tudás a gazdaságban. Ebben az elemzésben két kategóriát vizsgáltam meg 2004 és 2023 között:

• azokat a munkaköröket, amelyek felsőfokú végzettség önálló alkalmazását igénylik, illetve
• azokat, amelyek nem igényelnek szakképzettséget.

2004-ben mindkét ország hasonló, 15% alatti aránnyal indult a felsőfokú végzettséget igénylő állások terén. Azóta azonban Lengyelország fokozatosan és tartósan megelőzte Magyarországot. A másik oldalon, a szakképzettséget nem igénylő állások arányában Magyarország vezet. Lengyelországban ezen a téren folyamatos csökkenés látható. A lengyel foglalkoztatási struktúrában tehát tartósan nagyobb a magas képzettségű foglalkozások aránya és tartósan kisebb az alacsonyan képzett foglalkozások aránya a magyar adatokhoz képest.

Összességében a vizsgált mutatók egyértelműen azt jelzik, hogy a lengyel humán tőke fejlettebb, mint a magyar. Mindezek fényében

Lengyelország gazdasági növekedési többletének egyik kulcsa nem az innovációs előnyben, hanem a humán tőkében rejlő különbségben keresendő.

Kulcsszerepben az oktatási reform

Ideje tehát összegezni, mire jutottunk. Lengyelország az elmúlt évtizedekben tartós gazdasági növekedési többlettel rendelkezik Magyarországhoz képest – és ez a különbség nemcsak a GDP-ben, hanem a munkatermelékenységben is egyértelműen megjelenik. A vizsgálat alapján ez a növekedési előny nem magyarázható az innováció és a kutatás-fejlesztés területén mutatott teljesítménnyel, hiszen Lengyelország ebben nem nyújt meggyőzőbben jobb eredményeket, mint Magyarország.

Ezzel szemben a humán tőke területén markáns lengyel fölényt látunk. Az 1999-es lengyel oktatási reform nemcsak a PISA-eredményeket javította, hanem évtizedes távlatban erősítette a munkaerő képzettségi szintjét és alkalmazhatóságát is. Ez a tudatos oktatáspolitika hosszú távon hozzájárult a lengyel gazdaság dinamizmusához és versenyképességéhez.

Magyarországon ezzel szemben nem történt hasonló léptékű oktatási reform az elmúlt két évtizedben – és ennek káros hatásait ma már nemcsak a közoktatásban, hanem a gazdaság egészében is érezhetjük.

Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a lengyel növekedési többletet nem kizárólag a humán tőkében rejlő előny magyarázza. Szerepet játszhatnak más fontos tényezők is, amelyek gyakran kimaradnak a hagyományos növekedési modellekből: ilyenek például az intézményi minőség, a geopolitikai helyzet, a gazdaság mérete, szerkezete vagy a gazdaságpolitikai irányvonalak. Ezek a tényezők azonban nem cáfolják, hanem csak kiegészítik a humán tőke fontosságát. Eredményeink tehát arra mutatnak, hogy a magyar közgazdászoknak érdemes továbbra is ragaszkodniuk a „humán tőke beruházás” sokszor unalmasnak tűnő mantrájához.

A cikk hosszabb verziója a Világpolitika és Közgazdaságtan folyóirat 2025/3 számában jelent meg.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Címlapkép forrása: Shutterstock