Magyar bérek: szerintünk meg ezért keresel kevesebbet egy osztráknál

Az írás a hazai bérek színvonaláról kialakult vitához szól hozzá. Az előzmények (Madár István elemzőnk, és Pogátsa Zoltán, illetve egy olvasónk "tollából") itt olvashatók.

Néhány rövid pontban vázoljuk fel a vita lényegét!

Első írásunkban a következőket állítottuk:

• Egy gazdaság (ország) bérszintje szoros összefüggésben áll a termelékenységgel. Általánosságban azért alacsonyabb a kereseti szintünk, mert kevésbé hatékonyan termelünk, mint a fejlettebb országok.
• Éppen ezért nagyon gyakran ugyanakkora fizikai és szellemi erőfeszítés is nagyobb teljesítményt eredményez egy fejlettebb országban, a magasabb technológiai szint, tőkeállomány és egyéb, termelékenységet befolyásoló tényezők miatt.
• Gyakran még a termelékenységnek sem kell nagyobbnak lenni. Egy felszolgáló és egy fodrász munkája egy gazdagabb országban egyszerűen többet ér. Vagyis a magasabb nemzeti jövedelemből azoknak is nagyobb rész jut, akiknek a termelékenysége nem magasabb, mint a fejletlenebb országban.
• A külföldi tőke kockázatosabb országban egyszerűen magasabb megtérülést vár el a befektetései után.

Pogátsa Zoltán írásában az állítja, hogy a bérkülönbségekért jórészt a kizsákmányolás felelős.

• A profit és a bérek részesedése a megtermelt hozzáadott értékből nyers bérharc során dől el.
• Ahol az óriási tagsággal rendelkező szakszervezetek és a cégek béralkuiban határozódik meg a bér, ott a bérek magasabbak lesznek.
• A magas kollektív lefedettségű nyugat-európai országok többségében magasabbak a bérek, mint ami a termelékenységből következne, a kelet-európaiakban pedig alacsonyabb.
• Az alacsony bérszinttel, alacsony minimálbérekkel és magas bérkülönségekkel tulajdonképpen magunkra húzzuk az európai alacsony bérezésű termelést.
• Az, hogy a makrogazdasági szinten mért nemzeti jövedelem határozza meg a béreket, tautológia: "rendben lévő, hogy alacsonyak a béreink, mert alacsonyak a béreink."

Rövidebben a két vélemény közötti különbség: Szerintema nemzetgazdasági bérek összességében az ország termelékenységéhez kötődnek, de a szigorúan értelmezett egyedi munkatermelékenységtől eltérhetnek. Egyrészt azért, mert bizonyos esetekben nincs is értelme munkatermelékenységről beszélni (mennyire hatékony egy éttermi felszolgálás), másrészt pedig bizonyos (nem feltétlenül domináns) körben a tőke ki tudja használni a munkaerőpiac tökéletlenségeit.

Az általam felsorolt érvek közül Pogátsa Zoltán ez utóbbira reagál. Pontosabban azt állítja, hogy amikor a tőke és a munkaerő az előállított értéken osztozkodik (profit, osztalék vs. bérek), akkor a nem megfelelő képviselet miatt a bérek lényegesen elmaradnak attól, amit megérdemelnénk. Szerinte ezt kizsákmányolásnak kell nevezni, és a munkavállalók egységes fellépésével lehetne kezelni. Érvelésének egyik eleme, hogy Magyarország a kelet-európai és az angolszász országokhoz hasonlóan rendkívül alacsony kollektív megállapodási rátával a rendkívül magas bérkülönbségeket felmutató országok közé tartozik.

Ezzel kapcsolatban azonban érdemes megjegyezni, hogy

ettől még az angolszász bérszint sokkal magasabb a magyarénál, tehát aligha tekinthető a bérkülönbségek elsődleges okának az érdemi szakszervezetek hiánya. Vagyis egy ország bérszintjét elsődlegesen mégis csak a "fejlettsége" határozza meg. A vita legfeljebb arról szól, hogy a tőke és munkaerő jövedelmen történő osztozkodását kis mértékben módosítani tudja-e a hatékony érdekképviselet.

Ezt azért érdemes rögzíteni, mert Pogátsa (bár a fenti érveléséhez igazából nem kötődik) az írása végén mégis azt a következtetést vonja le, hogy a fejlettség és a bérszint közötti összefüggés csak egy tautológia, mert annyit állít, hogy "rendben lévő, hogy alacsonyak a béreink, mert alacsonyak a béreink". Szerintem ez félreértés. Egyrészt nincs benne olyan normatív állítás, hogy "rendben lévő". Másrészt az összefüggést lehet ugyan tautológiának nevezni, de nem a szó hétköznapi, pejoratív értelmében, hanem úgy, hogy az összefüggés mögött egy közgazdasági azonosság áll. Ez azonban részemről nem bizonyítási eljárás, csak azt kívántam illusztrálni, hogy a közgazdasági azonosság tapasztalati szinten is azonosítható.

Éppen ezért a fenti ábrát nem is szeretném túlhangúlyozni - mégis még kétszer fogom itt alább szerepeltetni. Ennek oka pedig az, hogy Pogátsa Zoltán az ábrát félreértette. Úgy érvel, hogy a "fekete regressziós egyenes mentén is látszik, hogy a magas kollektív feledettségű nyugat-európai országok többségében magasabbak a bérek, mint ami a termelékenységből következne, a kelet-európaiakban pedig alacsonyabb". Szerinte ez a vonal egy torzításon alapul: sokkal meredekebbé teszi az, hogy a gyenge szakszervezetekkel, alacsony kollektív megállapodásokkal jellemezhető kelet-európaiak lehúzzák az alsó végét. Éppen ezért az ábrát újraszerkesztette úgy, hogy ha csak a széles lefedettségű kollektív megállapodásokkal bértárgyaló nyugat- és észak-európai országokra húzunk regressziós egyenest. Így a minimális szakszervezetekkel működő kelet-európai munkapiacok bérei rendkívül elmaradnak a termelékenységükből adódó trendtől - írja.

Ugye milyen meggyőző? Sajnos nem az. Már azért is gyanús lehet, mert Pogátsa tautológiának nevezi az ábrát, márpedig ha az, akkor hogyan lehetne megcáfolni a benne megmutatkozó összefüggést (azonosságot)? Igaz, ha az ábra mögött valóban meghúzódik egy közgazdasági azonosság, akkor illene magyarázatot adnom arra, hogy miért lehetett felhúzni a piros vonalat, és (látszólag) a kizsákmányolást igazolni vele. (Túl azon, hogy kisebb csoportokat képezve rengeteg különböző meredekségű vonalat lehet még húzni.) Erre egy sokkal egyszerűbb megoldásom van annál, mint hogy a fejletlenebb és angolszász országokat vegyük ki a mintából. Egyszerűen vegyük ki azokat az országokat, amelyeket minden fejlettségbeli vizsgálatnál szívesen kihagynak a kutatók. Szerintem az olvasók is sejtik, melyek ezek: Norvégia és Luxemburg. Ezek ugyanis olyan sajátos gazdaságszerkezettel rendelkeznek, hogy belátható módon extrém eredményeket adnak. (Nincs itt hely ennek a kifejtésére, de gondoljunk csak a hatalmas olajalapra, vagy éppen az off-sore struktúrákra.)

Ez alapján az alábbi ábra (jobb oldala) még pontosabb illeszkedést mutat, és nyoma sincs rajta annak az összefüggésnek, mely szerint az erős szakszervezetekkel jellemezhető országok különösképpen egyedi csoportot képeznének.

Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy a "nyers bérharc" különböző intézményi formái nem lehetnek eltérő hatékonyságúak. Ám ezt a hipotézist Pogátsa érvelése nem igazolja, a hatékonyságkülönbség hatásaival kapcsolatban pedig egyáltalán nem ad fogódzót. Mennyire tudja a hatékony kollektív érdekképviselet megváltoztani a tárgyalási erőviszonyokat? Ennek hatására mekkora részesedésről hajlandó lemondani a tőke a munkaerő javára? Nem tudjuk, de figyelve a tőke (a globalizáció hatására még tovább növekvő) mobilitását, erős lehet a gyanúnk, hogy nagyon durván nem írja újra az elosztást. Ha ugyanis ez a feszítés nagyon erős lenne, akkor a tőke keresne (mint ahogyan keres is) olyan helyet, ahol alacsonyabb bérszint mellett is tud működni.

Annyit tudunk, hogy a külföldi működőtőkének (ami a hazai nemzeti tőkeállomány kisebb része) valamivel nagyobb megtérülési elvárásai vannak a hazaihoz képest - ennek okaira feljebb és a korábbi írásomban utaltam. Ugyanakkor Oblath Gábor korábban idézett írásai valóban pontosan vizsgálják a termelékenység és a jövedelem közötti összefüggést, és nem talált kiugró eltéréseket.

A termelékenység és az árszintkülönbségek Oblath Gábor legutóbb az ÉS-ben írt erről a témáról, módszertanilag korrekten az árszínvonalak különbségét is figyelembe veszi , és látványos eredményre jut. (Mivel az első írásom célja az volt, hogy a "láthatatlan termelékenységi előnyökre" mutassak rá, ezért ezt a vonalat - a könnyebb érthetőség kedvéért - próbáltam annyira kihagyni a tárgyalásból, amennyire csak lehetett.) Oblath módszere azonban számszerűen is rámutat, hogy a nemzeti szintű kizsákmányolás tézise nem helytálló: "A hazai bruttó bérköltség átlagos szintje euróban kifejezve a nyugat-európai szint mintegy 30 százalékának felelt meg 2012-ben. Ez önmagában megint csak keveset jelent: figyelembe kell venni, hogy a GDP árszintje a nyugat-európai átlag 54 százalékán állt. A termelői reálbérek így számított, mintegy 55 százalékos felzárkózottsága (30/54=0,55) csaknem pontosan megfelel az ország 53 százalékos relatív termelékenységi szintjének."

Pogátsa írása tartalmaz még egy meghökkentő következtetést. A relatíve alacsony béreink tulajdonképpen magukra húzzák az európai alacsony bérezésű termelést. Ezúttal nem írja, de több helyen is levonta ebből azt a következtetést, hogy a bérek emelése szerkezetátalakulást kényszerítene ki, ami révén a munkaerő magasabb termelékenységű ágazatok megszületését, felfutását eredményezné. Sajnos ez a fentiekhez hasonlóan egy nem alátámasztott hipotézis, amit azért a közgazdasági reflexek alapján inkább elutasítanék. Nincs előttem ugyanis az a kép, ahogy a munkásokat kizsákmányoló multik és hazai foglalkoztatók az országhatáron a testükkel akadályozzák meg a tudásigényes tőke betörését. Sőt, az a kép is nagyon halvány, ahogy ez a tőke fintorogva nézegeti a magyar befektetési lehetőségeket azt mondogatva, hogy talán majd ha egy kicsit nagyobb lesz a bérszínvonal, akkor hajlandó lesz idehozni némi termelői kapacitást.

Kétségtelen, a felzárkózás egyetlen ismert útja a világban az, hogy egyre magasabb hozzáadott értékekkel tudunk becsatlakozni a globális termelési láncba. Ha ez olyan könnyen menne, hogy csak meg kell előlegezni a magasabb bért, feltehetően sok ország megtalálta volna már a siker kulcsát.

• Címkék:
• makrogazdaság,
• madár istván,
• vélemény,
• jövedelemkülönbség,
• pogátsa zoltán