Az amerikai hegemónia a szemünk láttára omlik össze

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Nyolc évtizeden át ez a stratégiai keretrendszer fontosabb volt, mint a nyers katonai erő, mert az USA egyetlen riválisa sem tudta felvenni vele a versenyt. Több mint 50 szerződéses szövetségesével és hivatalos biztonsági partnerével az Egyesült Államok létrehozta a történelem első valóban globális biztonsági rendszerét. Kínának vannak kereskedelmi partnerei, de csak egy katonai szövetségese (Észak-Korea), Oroszország öt szövetségesét pedig a függőség és kényszerítés köteléke tartja egyben. Egyedül az Egyesült Államok vezet egy olyan globális koalíciót, amelyek országai generációkon át önként döntöttek úgy, hogy biztonságukat az USA-hoz kötik.

Természetesen több amerikai elnök, különösen Donald Trump, hangot adott aggodalmainak a szövetségi rendszer költségeivel kapcsolatban. De amit ők tehernek tekintenek, az többször is lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy koalíciókat hozzon létre, amikor válságok törtek ki. 1991-ben például az USA hatalmas többnemzetiségű haderőt állított össze az iraki csapatok Kuvaitból való kiűzésére. NATO-szövetségesek, arab partnerek és ázsiai államok katonai erőt, anyagi forrást és logisztikai támogatást biztosítottak.

A 2000-es években még a sokkal megosztóbb iraki háború során is képes volt az Egyesült Államok partnereket maga mellé állítani. Négy ország vett részt a kezdeti invázióban, és közel 40 állam küldött csapatokat a háború valamelyik szakaszában. Sok hozzájárulás csekély volt, néhány csak pár száz katonából vagy speciális támogató egységekből állt. A politikai és katonai valóság azonban változatlan maradt: még vitatott háborúk esetén is az amerikai hatalom koalíciókon keresztül működött, nem pedig egyoldalú módon.

A jelenlegi helyzethez képest a kontraszt szembetűnő. Miközben az Irán körüli feszültségek fokozódnak, és az olajárak az egekbe szöknek, a Trump-kormányzat arra kérte szövetségeseit, hogy segítsenek biztosítani a hajózást a Hormuzi-szoroson, a világgazdaság egyik legfontosabb vízi útján. A világ olaj- és LNG-kereskedelmének közel egyötöde halad át a Perzsa-öblöt a nemzetközi piacokkal összekötő keskeny szoroson, így a szövetségeseknek közvetlen érdeke fűződik ahhoz, hogy az nyitva maradjon.

Az amerikai biztonsági partnerek reakciója azonban visszafogott, habozó vagy elutasító volt. Több jelentős szövetséges – köztük Spanyolország, Olaszország és Németország – elutasította a részvételt. Ausztrália kijelentette, hogy nem küld hajókat, míg Kanada kizárta a támadó műveletekben való részvételt. Franciaország, Japán és Dél-Korea nem vállalt kötelezettséget arra, hogy hadihajókat küldjön az USA vezette misszióba. Nagy-Britannia pedig azt közölte, hogy egyeztet a lehetőségekről a partnereivel, de még nem jelentett be bevetést.

A helyzet egyértelmű:

azok a szövetségesek, akik egykor az USA oldalán felléptek, most egyre inkább vonakodnak attól, hogy amerikai vezetés alatt biztonsági kockázatokat vállaljanak.

Ez a vonakodás részben annak a több évnyi folyamatnak a következménye, amely során Trump és MAGA-hívei nyíltan bírálták a szövetségeseket, megkérdőjelezték a biztonsági kötelezettségvállalásokat, és a szövetségi rendszert tehernek tekintették, nem pedig Amerika legértékesebb stratégiai eszközének.

A szövetségeken belüli nézeteltérések nem új keletűek. A NATO már túlélt megosztó válságokat, az 1956-os szuezi konfliktustól kezdve az iraki háborún át az első Trump-kormányzat iráni atomalkuból való kilépéséig. Ezúttal azonban a történet nem korlátozódik a szövetségesek vonakodására. Egy mélyebb változás van folyamatban. A hírek szerint olyan kulcsfontosságú partnerek, mint Franciaország és Olaszország, megkezdték az Iránnal folytatandó közvetlen tárgyalások lehetőségének kipuhatolózását, hogy biztosítsák saját kereskedelmi hajóik biztonságos áthaladását a Hormuzi-szoroson. Bár ezek a tárgyalások még kezdeti szakaszban vannak, már az a tény történelmi jelentőségű, hogy egyáltalán zajlanak.

Az energiapiacok segítenek megmagyarázni, miért súlyos a helyzet. A hordónkénti olajárak 100 dollár fölé emelkedtek, az európai gázárak pedig a szállítások összeomlásával meredeken emelkedtek. Az európai kormányok attól tartanak, hogy a Hormuzi-szoros hosszabb ideig tartó lezárása tovább mélyítheti a gazdaságukat már amúgy is terhelő gazdasági nehézségeket.

De ahelyett, hogy a szövetségi rendszeren keresztül koordinálnák a közös válaszlépéseket, több szövetséges is önállóan megállapodásra törekszik éppen azzal az állammal, amely ellen az usa háborút indított.

Évtizedeken át az amerikai vezető szerep éppen ezt a magatartást igyekezett visszaszorítani, mert abból a felismerésből indult ki, hogy az ellenségekkel kötött különalkuk aláássák a szövetséghez szükséges kohéziót. A szövetségek a kollektív biztonságon alapulnak, a tagok közösen szállnak szembe a fenyegetésekkel. Amint a kormányok elkezdenek saját megállapodásokra törekedni az ellenségekkel, a szövetség megszűnik összehangolt biztonsági hálózatként működni, és a nemzeti stratégiák laza összességévé válik.

A szövetségek ritkán omlanak össze hirtelen. Gyakoribb eset, hogy fokozatosan erodálódnak, ahogy a tagok a szövetségi rendszeren kívül kezdenek biztonságukról gondoskodni.

Ha az európai államoknak sikerül külön garanciákat kialkudniuk Iránnal ahelyett, hogy a szövetségi rendszeren keresztül lépnének fel, annak következményei messze túlmutatnak majd a Perzsa-öböl térségén.

Egy ilyen forgatókönyv az amerikai hatalom lényegét érintené, és az USA-központú globális biztonsági architektúra szélesebb körű összeomlásának kezdetét jelenthetné.

Ez az architektúra generációk alatt épült ki. A biztonsági széttöredezettség azonban sokkal gyorsabban szétzúzhatja azt. És ne tévedjünk: ha az USA elveszíti a hatalmát erősítő szövetségi rendszert, nem csupán egy kevésbé barátságos világgal kell majd szembenéznie, hanem egy ismeretlen világgal is, amelyet már nem az a hegemón hatalom alakít, amelyet a ma élő amerikaiak többsége mindig is magától értetődőnek tartott.

Szerzői jog: Project Syndicate, 2026.

www.project-syndicate.org

Carla Norrlöf
A politikatudomány professzora a Torontói Egyetemen.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images