A tányérunk geopolitikája: az „európai stratégiai autonómia” a mezőgazdaságban

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Enni vagy nem enni

Amióta világ a világ az élelmezés-biztonság a stratégiai kalkulációk egyik alaptényzője: a saját lakosságot etetni kell, az ellenfelet pedig kiéheztetni, ha lehet. Az ukrajnai háború maga is egyfajta emlékeztető, hogy a mezőgazdaság és az élelmezés-szuverenitás továbbra is elsőrendű szempont, akár a gabonaexport körüli huzavonáról legyen szó, melynek globális (különösen Afrikát és a Közel-Keletet érintő) lecsapódása egészen távoli országokat is érdekeltté tesz a konfliktus alakulásában, akár Mariopul és Herszon ostrománál a lakosságot sújtó élelmiszerhiányról, akár a francia külügyminiszter nemrég tett megjegyzéséről, miszerint „ha Ukrajna veszít, azzal Moszkva a világ gabonatermelésének 30 százalékát az ellenőrzése alatt tarthatja, a nemzetközi piacokon a francia búza helyzetét is veszélybe sodorva ezáltal”.

Már a második világháborúban a náci Németország részéről a Szovjetunió lerohanását célzó Barbarossa-terv is részben a térség kiemelkedő gabonatermelő kapacitásait célozta. A hidegháború során az erőszakos kollektivista gazdasági modell alatt viszont megroggyantak szovjet mezőgazdasági pozíciók, s ezt Amerika a maga stratégiai javára fordította. A kommunizmus további terjedését megakadályozni hivatott úgynevezett feltartóztatási politika egyik kulcseleme volt a külön stratégiai eszközzé előlépő élelmiszer-segélyezés. A Business Week 1975. decemberi számának egyik cikke egyenesen ezt a címet viselte: „Az USA élemiszertermelő ereje: a mindent eldöntő világpolitikai fegyver”. Annál is inkább, mert addigra már nem hogy exportálni nem tudott Moszkva, de ő maga is rászorult az amerikai gabona behozatalára. A másik nagy ellenség, Irán, a függőségtől tartva megalapította a „Mezőgazdasági Dzsihád Minisztériumát”.

Az élelmiszer-politika nemzetközi szinten a finom befolyásolásnak és a nyers nyomásgyakorlásnak egyaránt kiváló eszköze. Nem véletlen, hogy még a mezőgazdasági nagyhatalmak szövetségesei is kiszolgáltatottságuk mérséklésére törekszenek. Így tett például Szaúd-Arábia vagy Marokkó a hatvanas-hetvenes években, és részben ez állt az európai Közös Mezőgazdasági Politikának is az eredőjében. A szovjet katonai fenyegetés árnyékában élő, védelmét az USA-tól remélő Európa és Washington között ez nem kevés ütközéshez vezetett: a hidegháború csúcspontján az Egyesült Államok egyenesen csapatai kivonását helyezte kilátásba, ha az európaiak nem engedik be piacukra az amerikai „csirkéket”. A közös mezőgazdasági politikának köszönhetően viszont Európa a nyolcvanas évekre komoly vetélytárssá nőtte ki magát. Az USA ekkor azon igyekezett, hogy a világkereskedelmi tárgyalásokon lebontsa az állami beavatkozásoknak teret adó „mezőgazdasági kivételt”.

Azóta jócskán változott a helyzet. Valóban bekerült a globális szabadkereskedelem véráramába a mezőgazdaság, ám a geopolitikai vetélkedés fokozódásával párhuzamosan a nagyhatalmak ismét jobban az ellenőrzésük alá vonnák. Ki-ki saját adottságai szerint. Kína számára például komoly fejtörést okoz, hogy a termőföldek zsugorodása miatt egyre több élelmiszerimportra szorul. Az ezzel járó stratégiai sebezhetőséget minimalizálandó kezdett területek bérlésébe-felvásárlásába szerte a világon. India versenyt fut az idővel, hogy mezőgazdasági függetlenségét garantálni tudja: 1,4 milliárd főre gyarapodott lakosságának szinte teljes ellátását igyekszik biztosítani a fél évszázad alatt megnégyszereződött termelőkapacitásával. Mindeközben az EU más utat választ. A legnagyobb európai mezőgazdasági ország, Franciaország Szenátusának jelentése szerint:

az Unió – példa nélkül álló módon – a gazdasági szuverenitást garantáló eszközök tárházában a többi mögé sorolta a mezőgazdaságot, sőt, az európai mezőgazdasági termelés hanyatlását célzó stratégiákat választott.

Tükröm, tükröm

Védőpajzs avagy a globalizáció trójai falova? A politikai vitákban hagyományosan ez a két kép ütközik az EU szerepére vonatkozóan. Előbbit használta például Martin Bangemann német biztos, amikor a Bizottságnak a Boeinggel szemben az Airbus melletti kiállásáról szólt, és főleg ez áll a Közös Mezőgazdasági Politika létrehozása mögött, melyet Franciaország csak a „préférence communautaire” (az európai Közösség saját termelői számára biztosított prioritás) alapelvként elfogadtatása után támogatott. Nem utolsó sorban stratégiai önellátási okokból. A kilencvenes évek folyamán azonban valamennyi területen felgyorsult a másik funkció: a korlátlebontási lázban – amit ma már többek között Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és Bruno Le Maire francia gazdasági miniszter is egyértelmű hibaként értékel – végül élen járt az Európai Unió.

Ekkortájt azonban úgy tűnt, hogy a stratégiainak ítélt ágazatok számára lesz kiskapu. A Világkereskedelmi Szervezeten belül mindig is elfogadott, a nagyhatalmak által előszeretettel alkalmazott „nemzetbiztonsági kivétel” mellett új lehetőség körvonalazódott. A környezetvédelmi szempont beépítése a kereskedelmi politikákba elméletileg az európai mezőgazdaság számára (is) lehetővé tenné, hogy kiegyensúlyozottabb játéktérben versenyezzen a világ másik felén sokkal olcsóbban, ám szennyezőbben, termelt árukkal. Ám ennek pont az ellenkezője zajlik. Miközben ugyanis az EU az európai gazdáknál maradéktalanul betartatja a „zöld” előírásokat, a végletekig ellenőrizve, hogy mit, mikor s hogyan alkalmaznak, addig az Unión kívülről akadálytalanul beengedi a közös piacra a belső szabályozásoknak gyakran még csak megfelelni sem próbáló árukat. Ennek pedig a verseny – saját rovásunkra – torzításán túl súlyos stratégiai következménye is van.

Hiába exportál több mezőgazdasági terméket az EU, mint amennyit behoz, élelmezés-biztonsága a fentiek miatt mégis egyre bizonytalanabbul alakul. Decemberben a spanyol elnökség egy munkaanyaga összesen 323 terméket sorolt fel, melyek terén az Unió külső szereplőktől „függőségben van”, legnagyobb arányban, 37 százalékkal, a mezőgazdaságban. Ráadásul az egyébként sok tekintetben üdvözlendő Zöld Paktum (Green Deal) és Termőföldtől a Tányérig (Farm to Fork) program a Bizottság saját elemzése szerint is jelentős termelés-visszaeséshez vezet majd.

Mindez igencsak rosszkor, a globális geopolitikai vetélkedés eldurvulásával egyidejűleg gyengítené az Uniót.

A gazdák – és az ügyüket felkaroló politikusok – követeléseinek élén nem véletlenül szerepel két dolog: egyrészt „tükörzáradékok” illesztése a szabadkereskedelmi megállapodásokba (csak olyan termék érkezzen vámmentesen, amely megfelel az uniós gazdák felé támasztott elvárásoknak), másrészt a „zöld” EU-politikák feszes ütemének szuverenitási szempontokkal tompítása.

Stratégiai autonómia?

Az ukrán mezőgazdasági termékek korlátlan beengedése az EU-ba az utolsó csepp volt a pohárban. Az uniós gazdák szemében az abszurdum netovábbja, hogy az ukrajnai mega-gazdaságokban termelt áruk akadálytalanul szoríthatják őket ki saját piacukról, mivel azokra nem vonatkoznak a költségeket sokszorozó európai adminisztrációs és környezetvédelmi előírások. Ugyanaz történik tehát, mint amit a világ számos részével kötött szabadkereskedelmi megállapodásokban is kifogásolnak – csak itt azonnal, a szomszédból, és a „háborús támogatás” jelszavával. A helyzet visszássága oly szembetűnő, hogy még a Bizottságon belül is parázs viták folynak. A mezőgazdasági biztos azt nyilatkozza, hogy az uniós termékeket védő záradékok biztosítását tekinti fő feladatának, miközben a brüsszeli testület elnöke és a kereskedelmi biztos minden akadály lebontása mellett száll síkra – hol a szabadkereskedelmi elvek szent és sérthetetlenségére, hol a Kijev melletti kiállásra mint geopolitikai megfontolásra hivatkozva.

Mindez kiválóan példázza a magát „geopolitikai”-ként fémjelző Bizottság, és rajta keresztül a közös uniós fellépés előtt álló legkomolyabb akadályt. Az elmúlt pár év felemás próbálkozásai és szónoki bravúrjai dacára továbbra is idegen tőle, az integráció DNS-ével megy szembe a valódi stratégiai – erőviszonyokban, hosszú távon, hatalmi logikában – gondolkodás. Pechjére, pechünkre viszont a nemzetközi rendszer többi szereplője az utóbbi időben már nyíltan is erre állt át. Az EU tehát tessék-lássék alkalmazkodni próbál: ennek jegyében immár úton-útfélen hangoztatja a francia ihletésű „stratégiai autonómia” jelszavát. Ami eredetileg a politikai döntési és cselekvési szabadság feltételeinek megteremtését jelenti: az ilyen-olyan külső nyomásgyakorlásnak való kiszolgáltatottság felszámolását.

Párizs először a katonai téren igyekezett volna ezt becsempészni az uniós gondolkodásba, ám ott a NATO-hoz/amerikai védőernyőhöz való ragaszkodás miatt túl nagy volt az ellenállás. A globális nagyhatalmi feszültségek kereskedelmi, technológiai folyományaiból azonban az Unió sem vonhatta ki magát. Az utóbbi pár évben tehát hozott jó pár, korábban „protekcionista” bélyeggel félresöpört intézkedést – a maga felemás, „elmondhatom, hogy stratégiailag felelősebben gondolkozom, de a nyitottság bajnoka címről sem kell lemondanom” módján. Akárhogy is, a Bizottság figyelmének a homlokterébe került immár a kritikus nyersanyagokhoz való hozzáférés, a külföldi befektetések ellenőrzése, a kényes technológiák exportjának korlátozása, a mikrochipgyártás, s úgy általában az új varázsigévé avanzsáló „gazdasági biztonság”.

A mezőgazdaság viszont a körvonalazódni látszó – vagy legalábbis akként hirdetett – szemléletváltás elhanyagolt mostohagyereke.

Pedig a szektor stratégiai szerepe a XXI. században pont olyan nyilvánvaló, mint korábban volt. Emmanuel Macron francia elnök például 2022-ben egyenesen átnevezte a vonatkozó tárcát, mely azután Mezőgazdasági és Élelmezés-szuverenitási Minisztérium lett. Csakhogy a lényegi döntések nem ott, nem tagállami szinten, hanem „Brüsszelben” születnek. A francia államfő most a tüntető traktorok árnyékában váltig állította: ráeszmélt a rendszer anomáliáira. Fogadkozik, hogy nem engedi feláldozni a mezőgazdasági szuverenitást az EU szabadkereskedelmi hevületének és „zöld” túlbuzgóságának oltárán. Csupán az nem világos, hogy pontosan miként fogna hozzá.

EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait avelemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép forrása: Adri Salido/Getty Images