Csak a halál biztos? - Munkahelyi balesetek Magyarországon

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

Míg az előbbi adatnak hitelt adhatunk – egy halálos baleset nehezen tagadható – a nem végzetes balesetekre vonatkozó adatok felettébb bizonytalanok. Az, hogy egy balesetet bejelentenek-e, függ a munkavállalók és munkáltatók közötti erőviszonytól, továbbá attól, hogy a társadalombiztosítás hogyan kompenzálja az áldozatokat. A sok nem halálos sérülést regisztráló országokban az érintettek jelentős kompenzációra számíthatnak a munkahelyi balesetekre vonatkozó speciális biztosítás terhére, míg másutt (Közép-Kelet Európában szinte mindenütt) a balesetet szenvedők az általános társadalombiztosítási rendszer ügykörébe tartoznak, kártérítést a munkáltatótól követelhetnek, ami erőteljesen csökkenti a vállalatok bejelentési hajlandóságát. Ezzel függhet össze, hogy a listavezető Romániában több mint tízszer, Bulgáriában kilencszer gyakrabban fordulnak elő halálos munkahelyi balesetek, mint a legbiztonságosabbnak tűnő Máltán,

ugyanakkor a súlyos, de nem halálos balesetek valószínűsége az unión belül éppen Romániában és Bulgáriában a legalacsonyabb, alig két-három százaléka (!) a listavezető Franciaországban mért értéknek.

Nincs ez másképp az egyes országokon belül sem. Magyarországon az építőipar felel a halálos balesetek több mint egynegyedéért, az összes balesetben való részesedése azonban még a négy százalékot sem éri el! Hasonló aránytalanságot figyelhetünk meg a mezőgazdaságban, kisebb mértékben a szállításban, és éppen ellentéteset a feldolgozóiparban, ahol az összes bejelentett súlyos baleset közel negyven százaléka, a halálos baleseteknek azonban csak a tizenöt százaléka történt 2011-2017-ben. Hasonlóképpen, míg a tíz fősnél kisebb vállalatok részesedése a halálos balesetekből több mint negyven százalékos, az összes bejelentett balesetnek csupán a kilenc százalékáért felelnek. (Saját számítás az ESAW - European Statistics on Accidents at Work mikro-adatai alapján). Nyilvánvaló, hogy ha nem akarjuk becsapni magunkat, akkor csak a baleseti halálozás adatai alapján vizsgálhatjuk a gazdaság szektorai közötti különbségeket.

Az ESAW csak magukról a balesetekről tudósít, arról nem, hogy egy főre vagy egy munkaórára mennyi eset jut. Ezért az MTA Admin3 adatbázisból kiszámítottuk a ledolgozott munkanapok számát foglalkozás-ágazat-vállalatméret cellákra, és ehhez viszonyítottuk az adott cellában bekövetkezett halálos munkabalesetek számát. Az ágazatok és vállalaméret szerinti különbségeket a két alábbi ábra mutatja.

Ami a halálos balesetet szenvedők összetételét illeti, 95 százalékuk férfi, 41 százalékuk ötven évesnél idősebb, miközben a foglalkoztatottaknak alig több mint egynegyede tartozik ebbe a kortartományba. Az áldozatok 69 százalékát a munkavégzés ideiglenes helyszínén (nem a megszokott munkahelyi környezetben) érte a baleset, negyven százalékukat pedig úton (de ezen belül csak 11 százalékot közúton). Ez utóbbi adatok arra utalnak, hogy az ismeretlen, változékony környezet fontos rizikófaktornak számít.

A bejelentett balesetek miatt kieső munkaidőnek csak nagyon durva és nyilvánvalóan alábecsült értékét tudjuk kiszámolni a “boríték hátán”. Feltételezve, hogy a tavaly kezdődött kieséseknek ugyanakkora hányada nyúlik át idénre, mint amekkora hányada az idei kieséseknek jövőre, tehát egyfajta állandósult állapotban vagyunk, a számítás 2016. évi adatokkal a következőképpen végezhető el. Feltételezzük, hogy minden baleset január 1-én következik be. Ismert a halálos balesetek száma, esetükben 365 napos kieséssel számolunk. A hat hónapnál hosszabb kiesések esetén alsó becslésként hat hónapos, felső becslésként 12 hónapos értéket tételezünk fel, az ismeretlen hosszúságú kieséseknél pedig az ismert hosszúságúak átlagértékét vesszük alapul. Az összes biztosított napok számát 4.2 milliószor 365 napnak tekintjük. Az így végzett kalkuláció szerint a munkabalesetek miatt kieső munkanapok aránya valahová 0.12 és 0.16 százalék közé eshet, egy százaléknál a látenciát figyelembe véve is bizonyosan kisebb. A munkahelyi balesetek szomorú jelentőségét nem a közvetlen gazdasági veszteség, hanem az áldozatokat és családtagjaikat érő trauma és az esetleges (de ismeretlen mértékű) hosszabb távú egészségkárosodás adja. Ez azonban épp elég ahhoz, hogy aggodalommal szemléljük a munkavégzés egészségi kockázatát.    

Vajon miért maradnak fenn a nagyon kockázatos gazdasági tevékenységek? Számíthatunk-e arra, hogy a piaci mechanizmus kiszorítja ezeket? Vagy nem lehetne-e állami beavatkozással, nagyon szigorú biztonsági előírások bevezetésével elejét venni, hogy emberek haljanak meg a munkahelyeken?

Az első kérdésre egyértelmű nem a válasz, a másodikra az, hogy attól függ.

Miért nem működik – pontosabban miért nem így működik – a piaci mechanizmus? Legtöbbünkre igaz, hogy egész vagyonunkat feláldoznánk a szinte biztosnak tűnő halál elkerülésére. Sok pénzt vagy időt költenénk egy nagyon nagy eséllyel bekövetkező baleset elhárítására is. A mindennapi döntéseinkben azonban, amikor ezek a kockázatok kisebbek és távolinak tűnnek, hajlamosak vagyunk olyan veszélyek vállalására, amelyeket anyagi áldozatok árán mérsékelhetnénk vagy teljesen elháríthatnánk. Amikor így teszünk – anyagi áldozatot hozunk az egészség megtartására, illetve, anyagi előnyöket fogadunk el kisebb-nagyobb egészségi vagy halálozási kockázatért cserébe –, akkor implicit módon „beárazzuk” az életünket vagy az egészségünket, akár bevalljuk ezt magunknak, akár nem.

Egy tiszta versenygazdaságban a baleseti kockázat és a bérek között sajátos egyensúly alakul ki. Az egyének különböznek a kockázat és a bér értékelésében, a vállalatok pedig abban, hogy milyen költségek árán tudják mérsékelni a baleseti kockázatot. Ahol ezek a költségek magasak, ott a vállalat jobban jár, ha magas kockázatú, de jól fizető állásokat kínál, ahol viszont alacsonyak, ott a kevésbé kockázatos, de rosszabbul fizető cégek ajánlatai lesznek versenyképesek. Az egyensúlyban a kockázatkerülő munkavállaló számára a rosszabbul fizető, de kevésbé veszélyes ajánlat a vonzó, és ezt olyan cég nyújtja, amelyik a kockázatot olcsón tudja mérsékelni. A kevésbé kockázatkerülő dolgozó a jól fizető, de balesetveszélyes ajánlatot részesíti előnyben, és ezt olyan cég kínálja, amelyik csak drágán tudná mérsékelni a kockázatot. Ideális esetben kialakul egy olyan „bér–kockázat egyensúlyi árgörbe”, amely mentén a munkáltatók és a munkavállalók számára egyaránt kedvező és megvalósítható bérajánlatok sorakoznak.

Ezeknek az összefüggéseknek az empirikus elemzése nehéz feladat: biztosítani kell, hogy mindenben hasonló, csakis a baleseti kockázat mértékében különböző munkahelyeket hasonlítsunk össze, és hogy általánosan hátrányosnak vagy előnyösnek tekintett munkahelyi jellemzők kereseti hatását vizsgáljuk.  Ezért e területen komoly kutatások csak a huszadik század vége felé indultak, amikor mód nyílt nagy és gazdag adatbázisok felhasználására. A munkahelyi baleseti kockázat és a bérek közötti átváltásra vonatkozó, gondosan elvégzett számítások azóta Magyarországon is készültek. Kaderják Péter, Ábrahám Árpád és Pál Gabriella tanulmánya például  azt találta, hogy egy ezrelékkel magasabb halálozási kockázat durván egy évi, egy ezrelékkel magasabb nem halálos baleseti kockázat pedig egy havi életkereseti többlettel járt együtt.

Az állami beavatkozás javíthat, de nem feltétlenül javít a helyzeten. A túlságos szigor visszaüt, megakadályozza, hogy egymásra találjanak a kockázattól kevéssé idegenkedő munkavállalók és a kockázatot csak nagyon nagy költségek árán mérsékelni képes munkáltatók. Ez csökkenti a társadalmi jólétet, mint azt kimerítően tárgyalják a munkagazdaságtan bevett tankönyvei.

Az írás a 2020. decemberében megjelent Munkaerőpiaci tükör Baleseti kockázatok és bérek - elméleti megfontolások című fejezete alapján készült.

Címlapkép: Getty Images