Költekezhet-e a magyar kormány az adófizetők terhelése nélkül?

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

Az állam spórolhat többet, ha többet költ

„Minél többet költ, annál többet spórol!” – hallhatjuk időnként a hangzatos szlogent reklámokban. Noha egy fogyasztó szintjén közgazdasági nonszensz az állítás a gazdasági környezetének adottsága mellett, egy kormányzat, mint a gazdasági környezet egyik alakítója számára lehet értelme. Képzeljük el, hogy elkezd a kormány többet költeni termékekre és szolgáltatásokra, és kezdetben hitelfelvétellel teremti elő az ehhez szükséges forrásokat. A vállalatok növelik a termelésüket a többletkereslet kielégítése érdekében, ezáltal megnő a gazdaság GDP-je, a megkeresett többletbevételből pedig több jövedelmet fizetnek az alkalmazottjaiknak és a tulajdonosaiknak.

Tételezzük fel, hogy a gazdaság rövid távú élénkülése tartósan magasabb szintre löki a hosszú távon fenntartható növekedési pályáját is. Ez a hatás hiszterézisként ismert a közgazdasági szakirodalomban, és bekövetkezhet például azáltal, hogy tartósan bevonz addig inaktív egyéneket a gazdaság rövid távú fellendülése a munkaerőpiacra, vagy azáltal, hogy többet költhetnek a vállalatok kutatás-fejlesztésre a rövid távú többletbevételeiknek köszönhetően, és ez tartósan megemeli a technológiai színvonalat a gazdaságban.

A tartósan élénkülő gazdasági aktivitás hosszú távon megemelheti a kormányzat adóbevételeit, a többletbevétel pedig automatikusan fedezheti a kezdeti többletköltekezés finanszírozására felvett hitel kamatterheit, sőt, akár további bevételeket is generálhat a költségvetés számára. Ezáltal önfinanszírozóvá válhat a kormányzat költekezése, másképp fogalmazva fiskális ingyen ebédre nyílhat lehetőség: költségmentesen költhet többet a kormány.

Az USA spórolt azzal, hogy többet költött a válság idején

Hogy valóban finanszírozza-e önmagát a kormányzati többletköltekezés, az attól függ, hogy elegendő többlet-adóbevételt generál-e a kezdetben kibocsátott államkötvények kamatterheinek fedezéséhez. J. Bradford DeLong, a UC Berkeley professzora és Lawrence Summers, az USA volt pénzügyminisztere, valamint Barack Obama elnök gazdasági tanácsadó testületének egykori vezetője azzal érveltek egy 2012-es tanulmányukban az amerikai kormány határozottabb költségvetési beavatkozása mellett a fennálló recesszió idején, hogy fiskális ingyen ebédre volt lehetőség. Három érvvel támasztották alá az álláspontjukat:

• Nagyobb hatást gyakorolt egydollárnyi kormányzati többletköltekezés a GDP-re a recesszió alatt, mint fellendülések idején. Ez összefüggésben állt a pénzügyi nehézségekkel küzdő háztartások magas arányával: ők nem takarították meg, hanem fogyasztásra költötték a keresletélénkítés által generált többletjövedelem nagy részét, tovább élénkítve a keresletet. A termelőkapacitások alacsony kihasználtsága miatt a vállalatok könnyen alkalmazkodtak a többletkereslethez, és nem kellett tartani attól sem, hogy a jegybank semlegesíti a keresletélénkítés hatásait egy esetleges kamatemeléssel, negatív tartományban volt ugyanis az alapkamat kívánt szintje, miközben nem lehetett nulla alá vinni a tényleges szintjét.
• Recessziók idején erősebb a hiszterézis: nagy gazdasági visszaesések jellemzően tartósan alacsonyabb szintre taszítják a gazdaság hosszú távon fenntartható növekedési pályáját, arra viszont kevesebb bizonyíték utal, hogy nagy fellendülések tartósan magasabb szintre löknék.
• Kivételesen alacsony kamatláb mellett adósodhatott el az amerikai kormány összefüggésben azzal, hogy a jegybanki alapkamat a nulla alsó korlátjába ütközött. Alacsonyabb jövőbeli kamatkiadást könnyebben fedez a kormányzati keresletélénkítés és a hiszterézis által megképzett jövőbeli többlet-adóbevétel.

Nehezebben spórolunk többletköltekezéssel, mint az USA

Vonatkoztatható volt-e vajon DeLong és Summers érvelése a magyar állam költekezéseire is bizonyos időszakokban? Amellett érvelek a közelmúltban megjelent tanulmányomban, hogy nem feltétlenül. Tekintsük át a DeLong és Summers által említett három kulcstényező alakulását Magyarországon 1999 és 2019 között. (A koronavírus-járvány kitörése óta eltelt időszakkal nem foglalkoztam annak rövidsége és a gazdaságot azóta ért különféle sokkok zavaró hatásai miatt.)

A magyar egy kis nyitott gazdaság, és ilyenekben jellemzően kevésbé hatásos a költségvetési politika, mint az USA-éhoz hasonló, nagyobb és zártabb gazdaságokban.

Ennek fő oka az importlék-hatás: annál nagyobb hányadát költik a háztartások importra a kormányzati keresletélénkítés nyomán megképződött többletjövedelmüknek, minél nyitottabb a gazdaság – és ez a hányad külföldön generál további keresletet, belföldön nem.

Statisztikai módszerekkel megbecsültem, hogy hány forinttal növelte átlagosan a magyar kormány egyforintnyi többletköltekezése a GDP-t három különböző időszakban:

• a pénzügyi válság előtt (1999 elejétől 2008 harmadik negyedévéig),
• a válság és az azt követő recesszió folyamán (2008 negyedik negyedévétől 2012 végéig),
• valamint a 2010-es évek fellendülése idején (2013 elejétől 2019 végéig).

Az alábbi ábrán látható oszlopok mutatják a becsléseim eredményeit. Az oszlopok csúcsai köré felmért pontok pedig az alkalmazott statisztikai hibahatárt szemléltetik, ami a becslés bizonytalanságát ragadja meg.

A pénzügyi válságot megelőző időszakban és a 2010-es évek konjunktúrája idején szinte hatástalan volt a magyar költségvetési politika: 1 forintnyi kormányzati többletköltekezés átlagosan csupán 0,1 forinttal növelte a magyar GDP-t mindkét említett időszakban. Ez lényegesen alacsonyabb az USA-ra jellemzően becsült 0,5-1,5 körüli értékeknél, ráadásul statisztikai hibahatáron belüli a 0-hoz képest.

A pénzügyi válság és az azt követő recesszió időszakában viszont jelentősen hatásosabbá válhatott a magyar költségvetési politika: 1 forintnyi kormányzati többletköltekezés átlagosan 2,5 forinttal növelte a magyar GDP-t a becslésem szerint ezekben az években. Ez magyarázható azzal, hogy bár a Magyar Nemzeti Bank (MNB) az amerikai jegybankkal ellentétben nem ütközött bele a jegybanki alapkamat nulla alsó korlátjába, az USA-hoz hasonlóan Magyarországon is számos háztartás küzdött súlyos pénzügyi nehézségekkel (különösen a devizaadósok közül), és itt is alacsony volt a termelőkapacitások kihasználtsága. A becslés bizonytalansága azonban jelentős a recessziós időszak rövidsége miatt: nagy megbízhatósággal csak annyi állítható, hogy ekkoriban valószínűleg 0,7 és 5,2 forint között volt 1 forintnyi kormányzati többletköltekezés átlagosa hatása a GDP-re.

A pénzügyi válság által okozott hosszú távok károk hasonlóan jelentkeztek a magyar gazdaságban, mint az amerikaiban. Ennek a hiszterézis hatásnak a mértékét szemlélteti az alábbi ábra, amelyen az látható, hogy hány százalékkal változtatta meg a magyar GDP hosszú távon fenntartható növekedési pályájának szintjét egy attól való egyszázalékos eltérés a becsléseim szerint a három vizsgált időszakban. A hosszú távon fenntartható növekedési pálya becslését az MNB 2024. júniusi Inflációs Jelentéséből kölcsönöztem. A becsült adatsor 2002 elején indul, ezért rövidült meg a válság előtti időszak.

Látható, hogy a két konjunkturális időszakban hibahatáron belüli volt a hiszterézis mértéke a nullához képest, a recessziós időszakban viszont szignifikáns volt: ha 1 százalékkal a hosszú távon fenntartható növekedési pályája alá került a GDP egy negyedévben, az átlagosan 0,25 százalékkal alacsonyabb szintre lökte az említett trendpályát, a rövid távú gazdasági visszaesés tehát hosszú távú gazdasági veszteséghez vezetett. Az eredmények hasonlítanak a nemzetközi szakirodalomban található, USA-ra vonatkozó eredményekhez.

A magyar gazdaságban éppen ellentétesen változott a kamatkörnyezet a pénzügyi válság idején, mint az USA-ban. Az MNB nem ütközött bele a jegybanki alapkamat nulla alsó korlátjába, hanem kamatemelésre kényszerült a megrendült befektetői bizalom helyreállítása érdekében. 2008 végén 10% fölé emelkedett az alapkamat, és nem volt olyan szakasza a 2012 végéig tartó időszaknak, amelyben 4% alá csökkent volna. A tízéves magyar államkötvények várható reálhozama a 3-4% körüli tartományból 7% közelébe ugrott 2008 végén, a recessziós időszakban 4-7% között mozgott, majd a 2010-es évek második felében süllyedt csak 0% környékére vagy akár az alá. (A várható reálhozam számításához szükséges tízéves inflációs várakozást az MNB historikus inflációs előrejelzései alapján közelítettem.)

Összegezve megállapítható, hogy a fiskális ingyen ebéd lehetőségét meghatározó három tényező közül a hiszterézis hatás erőssége az USA-hoz hasonló alakult Magyarországon; a költségvetési politika általában kevésbé hatásos, mint az USA-ban, de a recesszió alatt hasonlóan hatásossá válhatott; a magyar állam viszont tipikusan magasabb kamatkörnyezettel szembesül, mint az amerikai. Az egymás ellen ható erők eredőjének megállapítása lehetséges a DeLong és Summers hivatkozott tanulmányában leírt módszerrel.

Finanszírozták volna magukat a hazai kiadások?

Elsőként meg kell jegyezni, hogy a kormányzat kiadásai akár már rövid távon (1,5-2 éves időhorizonton) is finanszírozhatják önmagukat, ha annyira hatásosan élénkítik a gazdasági teljesítményt, hogy a megképződő többlet-adóbevétel szükségtelenné teszi hosszú lejáratú hitel felvételét a fedezésükre.

Akkor lehet realitása ennek a forgatókönyvnek, ha elég nagymértékben javítja a költségvetés egyenlegét a GDP egyforintnyi növekedése. 0,40-0,45 forint körüli az a javulás, amit egy ekkora GDP-növekedés általában előidéz a magyar állami költségvetés egyenlegében az OECD és az Európai Bizottság becslései szerint. Ebből kiszámítható DeLong és Summers módszere alapján, hogy legalább 2,2-2,4 forintnak megfelelő javulást kell előidéznie egyforintnyi kormányzati többletköltekezésnek a magyar GDP-ben ahhoz, hogy már rövid távon önfinanszírozó lehessen.

Láttuk, hogy gazdasági fellendülések során csak 0,1 forint körülire becsülhető ez a javulás,

a két konjunkturális időszakban tehát nem volt elérhető fiskális ingyen ebéd a magyar kormány számára rövid távon.

A pénzügyi válság és az azt követő recesszió idején viszont 2,5 forint körüli is lehetett a GDP-re gyakorolt hatás, ezért nem zárható ki, hogy akár már rövid távon is finanszírozták önmagukat a magyar kormány kiadásai.

Ki kell azonban emelni, hogy ez egy rendkívül törékeny eredmény. Jelentős bizonytalansággal becsültem ugyanis egyforintnyi kormányzati többletköltekezés GDP-re gyakorolt hatását a recesszió idején: ha csak 0,3 forinttal is túlbecsültem (ami lehetséges a korábban bemutatott statisztikai hibahatár terjedelme alapján), azonnal megbukik a fiskális ingyen ebéd rövid távú elérhetőségére vonatkozó eredmény.

Hosszú távon azonban még ekkor is előfordulhat, hogy finanszírozzák önmagukat a kormányzat kiadásai. Ennek feltétele DeLong és Summers szerint az, hogy a kormányzat számára releváns hosszú távú reálkamatláb ne haladjon meg egy bizonyos küszöbértéket. Akkor lesz magasabban a küszöbérték, vagyis akkor teljesül könnyebben a hosszú távú fiskális ingyen ebéd feltétele, ha

• 1) hatásosabban élénkíti a gazdaságot a kormányzati költekezés,
• 2) jobban javítja a költségvetés egyenlegét a GDP egyforintnyi növekedése,
• 3) erősebb a hiszterézis hatás, vagy
• 4) magasabb a gazdaság hosszú távú trendnövekedési üteme.

Utóbbi azért fontos, mert azt releváns vizsgálni, hogy GDP-arányosan növekszik-e hosszú távon az államadósság a kormányzati költekezés következtében, és ha gyorsabban nő a GDP a trendpályája mentén, akkor kisebb ennek a valószínűsége.

Az alábbi ábra segítségével állapítható meg, hogy lehetett-e számítani az 1999-2019 közötti időszak egyes negyedéveiben arra, hogy finanszírozni fogják magukat az adott negyedévben végrehajtott kormányzati kiadások hosszú távon. A tízéves magyar államkötvény egyes negyedévekben várt reálkamatlábai láthatók rajta, amelyek értékeinek számításához az MNB Inflációs Jelentéseiben közölt historikus inflációs előrejelzések alapján közelítettem a tízéves inflációs várakozásokat. Feltüntettem az ábrán a reálkamatláb küszöbértékének két lehetséges idősorát is, amelyek értékeinek számításához a Nemzetközi Valutaalap „World Economic Outlook” kiadványaiban közölt historikus növekedési előrejelzések alapján közelítettem az egyes negyedéveket követő tízéves időszakokra várt átlagos éves GDP-növekedési rátákat.

A második ábra pedig annak megállapításában segít, hogy ténylegesen, az egyes negyedévekben kibocsátott tízéves államkötvények lejártakor önfinanszírozónak bizonyult-e a kormányzat egyes negyedévekbeli költekezése. Az ezen az ábrán feltüntetett reálkamatláb-értékek és küszöbértékek számításához az egyes negyedéveket követő tízéves időszakok tényleges, éves átlagos inflációs rátáit és GDP-növekedési rátáit használtam. 2014 első negyedévében lezárulnak a számított adatsorok, ugyanis a számítások elvégzésekor (2014 nyarán) még nem telt el tíz év a későbbi negyedévek óta.

Látható az első ábrán, hogy

a pénzügyi válságot megelőző konjunkturális időszakban alaposan kimerítette a magyar kormány a hosszú távú fiskális ingyen ebéd lehetőségeit,

ugyanis a küszöbértéke környékén mozgott a várható reálkamatláb. Ezt alátámasztják az időszakra jellemző magas költségvetési deficitek is. Voltak ugyanakkor olyan negyedévek, amelyekben nem lehetett kizárni, hogy önfinanszírozó lesz a kormányzat költekezése: ezt az erős hosszú távú növekedési várakozások indokolták. Utólag azonban a küszöbértéke alá került a tényleges reálkamatláb (lásd a második ábrát), vagyis ténylegesen nem bizonyultak önfinanszírozónak a válság előtti időszak kormányzati kiadásai a magyar gazdaság várakozásoktól elmaradó hosszú távú növekedési teljesítménye miatt.

A pénzügyi válság és az azt követő recesszió időszaka alatt hiába kényszerült a magyar állam magasabb reálkamatláb mellett kötvényeket kibocsátani, így sem zárhatjuk ki, hogy önmagukat finanszírozták a kiadásai hosszú távon. Ennek oka egyszerűen az, hogy már rövid távon sem volt kizárható a fiskális ingyen ebéd elérhetősége, ami ilyenkor hosszú távon is automatikusan elérhető marad: ezért emelkedett a reálkamatláb küszöbértéke a végtelenbe. Ez az eredmény sem tekinthető azonban robusztusnak.

Feltüntettem az ábrákon egy-egy pesszimista küszöbérték-adatsort is, amelyek számításához azt feltételeztem, hogy annyival gyengébb egy költségvetési élénkítés hatásossága és a hiszterézis hatás a becsült értékeiknél, amennyi a becslésekkel kapcsolatos tévedés statisztikailag várható értéke. Azt kellett ehhez feltennem, hogy egyforintnyi kormányzati többletköltekezés nem 2,5, hanem csak 0,7 forinttal növelte a GDP-t a recesszió idején. A GDP-nek a hosszú távon fenntartható növekedési pályája alá való 1 százalékos bezuhanása pedig nem 0,25 százalékkal, hanem csak 0,18 százalékkal tolta alacsonyabb szintre a trendpályát.

A feltételezett értékek továbbra is realisztikusok a becslési bizonytalanság mértékét figyelembe véve, de csökkentik a fiskális ingyen ebéd elérhetőségének valószínűségét. Ezek mellett elbukik a kormányzati kiadások rövid távon önfinanszírozó voltára vonatkozó eredmény, ezért a hosszú távú elemzésben is végessé válik a reálkamatláb küszöbértéke.

Látható az ábrákon, hogy a küszöbérték fölé kerül a reálkamatláb, vagyis

a pesszimista – de továbbra is realisztikus – feltevések mellett nem állítható, hogy önfinanszírozó lett volna a magyar kormány költekezése a recesszió idején.

Az előbbi megállapítások érvényesek a hosszú távú fiskális ingyen ebéd elérhetőségének előzetes és utólagos megítélése esetén is.

Végül határozottan kijelenthető, hogy a 2010-es évek közepének és második felének gazdasági fellendülése idején a küszöbértéke alá került a várható reálkamatláb: arra lehetett tehát számítani, hogy finanszírozni fogják önmagukat a kormányzat kiadásai hosszú távon. Ennek oka az, hogy ekkorra kivételesen alacsony kamatkörnyezet alakult ki Magyarországon is, miközben javultak a növekedési kilátások. Az eredmény összhangban áll a GDP-arányos államadósság 2010-es évek folyamán tapasztalt stabilizálódásával. Nem telt még el elég idő ahhoz, hogy megítélhessük, valóban önfinanszírozónak bizonyultak-e a kormányzat ekkori költekezései tízéves időtávon. Az látszik csak az utolsó ábrán, hogy a küszöbértéke alá került a 2013-ban kibocsátott tízéves államkötvények reálkamatlába, ami hosszú távon fiskális ingyen ebéd megvalósulására utal.

Spórolhat-e napjainkban a kormány, ha többet költ?

Összegzésképpen megállapítható tehát, hogy nem zárható ki Magyarországon sem olyan gazdasági környezet kialakulása, amelyben az adók és az államadósság növelése nélkül is költhet többet a kormány. Ennek azonban lényegesen kisebb a valószínűsége, mint az USA-éhoz hasonló, hazánkénál fejlettebb, nagyobb és zártabb gazdaságokban. A magyar kormányzati kiadások pénzügyi válság alatti önfinanszírozó voltára vonatkozó eredményeim kevésbé robusztusok, mint DeLong és Summers USA-ra vonatkozó eredményei.

Egy fiskális ingyen ebéd elérhetőségéhez kivételesen hatásos költségvetési politikára és erős hiszterézis hatásra (mint a pénzügyi válság és azt követő recesszió időszakában), és/vagy kivételesen alacsony kamatszintekre és kedvező növekedési kilátásokra van szükség (mint a 2010-es évek fellendülése idején). Napjaink Magyarországán nem adott ezeknek a feltételeknek egyike sem, ezért

a kormány 2020 óta tapasztalható túlköltekezésének árát valószínűsíthetően előbb vagy utóbb az adófizetőknek kell megfizetniük.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images