"Hiszek abban, hogy a jótettünk megváltoztat bennünket is" (x)

Négygyermekes családapaként úgy gondolom, hogy erről sokkal többet nem is kell mondanom, habár ez a tevékenység, a jótékonykodás is tanulható, illetve tanulandó. Olyan ez, mint a közlekedési morál. Várandós feleségemmel Madeirán nyaraltam 2006-ban, ahol azt tapasztaltam, az autósok türelmesen megvárják, hogy mi a gyalogos szándéka, átmegy vagy még beszélget. Hazajőve elhatároztam, hogy ezt a szokást átveszem és tudatosan alkalmazom. Nem volt könnyű a beidegződéseket levetkőzni. Amikor nem engedtem át a gyalogost, akkor nagyon elszégyelltem magam. Idővel azonban rutinná vált a folyamat. Véleményem szerint tanulóképesek vagyunk, de érdemes trenírozni is magunkat. Nagyon jóleső érzés, amikor a babakocsit toló kismama mosolyogva megköszöni. 2006. július 16-át követően az iker-babakocsit tolva a feleségemmel mi is egyre gyakrabban mosolyogtunk vissza.

Arra utal ezzel, hogy az udvariasság mintájára a jótékony szándék is kifejleszthető, tanulható?

Pontosan, szerintem ezt is tanulni kell. Nem a kötelező CSR-tevékenység keretében, hanem lélektől motiváltan. Nagyon fontosnak tartom, hogy nem pusztán csak pénzzel lehet segíteni. Nekem éppen ez volt szimpatikus a súlyosan beteg gyerekek álmait valóra váltó Csodalámpa Alapítvány tevékenységében, ahol sokszor a kívánságok teljesítése komoly pénzügyi forrásokat igényel, de van, amikor más is segíthet. Mondok egy példát. Tibi egy balesetben megsérült 18 éves fiú, aki autószerelőnek tanul, a benzingőzt már kiskorában magába szívta. Az volt a kívánsága, hogy versenyautót vezethessen egy versenypályán. Ismertem Michelisz Norbit, aki a WTCC kupában versenyez kiemelkedő eredménnyel. Küldtem neki egy email-t a kívánságról. Két héten belül a Hungaroringen a versenyautójával körbevitte Tibit, sőt a nagyfiú maga is vezethetett. A fiú arcán a boldogság leírhatatlan volt. Ez a kívánságteljesítés alapvetően nem került pénzbe, pusztán arról volt szó, hogy az ember végiggondolta, hogy milyen módon tud ebben részt venni és vette a fáradságot a megszervezéshez.

Nagyon lelkesen beszél ezekről a kívánságteljesítésekről, mit érez, amikor segít a gyerekeknek?

Azt, hogy én is és a környezetem is megváltozott. Például amikor a motoros csapatunk egy leukémiás kislánynak vásárolt egy lovas nyerget, illetve Visegrádon egy lovagi tornát szerveztünk neki. Sokat gondolkodtam azóta, hogy vajon mi teljesítettük-e Tina kívánságát vagy ô teljesítette a miénket, lehetőséget adva arra, hogy jobb emberré válhassunk, kicsit helyretéve a rohanó világunkban némileg félresiklott értékrendünket. Akkor, ott megmutathattuk, hogyan tud egy mikroközösség, a mi esetünkben 60-70 ember egy cél érdekében összefogni. Ezen mikroközösségek tevékenységének kell továbbgyűrűznie magasabb szintekre, ehhez idő kell persze, de ugyanakkor tenni, tenni kell. Vegyük észre, hogy tudunk segíteni, sokszor egy mosoly, néhány kedves szó is csodákra képes.
Köszönjük a beszélgetést!
(x)