A pesszimista magyar közbeszédben fel-felmerül, hogy a különféle gyártók ördögi módszereikkel direkt úgy fejlesztik a termékeiket, hogy azok záros határidőn belül tönkremenjenek. Lejár a garancia és máris kuka. Így aztán a becsapott fogyasztók mehetnek pár évente új izzót, telefont vagy mosógépet venni. A gyártók pedig dörzsölhetik a markukat, hogy évről évre egészséges dinamikát mutatnak az eladásaik.
Én magam mindig is azt gondoltam erről, hogy egy nagy zagyvaság. Elvégre a kapitalista rendszerben pont az a jó, hogy erősen versenyeznek egymással a vállalatok. Ha pedig az egyik terméke pár év után elromlik, miközben a másiké évtizedekig megy, akkor az bizony hamar elterjed. A gyártó is henceghet vele és a vásárlók is előbb-utóbb észreveszik.
Termékélettartam vs. Közgazdaságtan
Nyilván, tényleg van egy olyan közgazdasági érv, hogy amennyiben egy gyártó képes örökké szavatos terméket előállítani, akkor azzal a saját piacát szünteti meg. Elvégre mindenkinek csak egyszer tudna eladni belőle, és így a termékből származó bevétele korlátos lenne. Márpedig a megújuló bevételek számítanak csak igazán vonzónak a vállalatgazdaságtan szerint.
Ugyanakkor az is egy piaci törvényszerűség, hogy ha valaki köztudottan sokkal tartósabb minőségű terméket képes előállítani másoknál, akkor azért megkérheti az árát. Ha egy cég feltalálná az örökké működő lámpaizzót – és erre még visszatérünk! – akkor azt meglehetősen nagy felárral értékesíthetné a piacon. Vagyis a piac beárazná, hogy az mennyit ér nekünk, és hiába esne vissza a jövőben az effajta termékek eladása, akkor is hatalmas profittal kecsegetető üzlet lenne. Már persze, ha csak mi tudunk ilyet csinálni.
Hogy ez a fajta árhatás tényleg működik a piacon, arra most csak egy hétköznapi példát mesélnék el a saját életemből. Nekem az a szokásom, hogy amikor elektronikai dolgok vásárlása előtt állok, akkor mindig megpróbálok utánajárni, hogy mi a "best buy". Így volt ez akkor is, amikor mosógépet vettem – aminek ugye ne feledjük el a társadalmi jelentőségét! – és érdekes dilemmával találtam magam szemben. Volt egy márka – adjunk neki ingyen reklámot: a Miele – amiről mindenhol azt olvastam, hogy rendkívül megbízható és valószínűleg sokkal tovább fog működni, mint bármi más.
Tekintve, hogy nem számítok érdemi technológiai forradalomra a mosógépek világában, és nem különösebben érdekel, ha az Alexámmal is be tudom időzíteni a textilkímélő mosást estére, így csak két szempontom volt: végezze el a dolgát és ne romoljon el egyhamar. Az elsőt talán minden gép megugorja, a második szempont viszont már nagyon bizonytalan. Ez az, amiben ez a márka – az általam fellelt információk szerint legalábbis – sokkal többet nyújtott. Osztottam szoroztam, és a gyártó pechére végül mégsem azt vettem, mert az árazása annyival följebb volt, hogy egyszerűen nem tartottam reálisnak, hogy megérje. Persze lehet, hogy tévedtem.
De vissza a tartósság közgazdaságtanához: ahogy az előbb említett hétköznapi példából is egyértelmű, a megbízhatóság és a szavatosság komoly piaci tényező, amivel egyértelműen ki lehet tűnni a versenyben. Ebből kifolyólag nem valószínű, hogy túl sok gyártó direkt úgy tervezné meg a mosógépeit, autóit, vagy bármilyen más termékét, hogy az direkt elromoljon pár év múlva. Mondhatnám, hogy akkor ennek a cikknek ezennel vége is, de mégsem.
Amikor az a cél, hogy ne működjön túl sokáig
A gazdaságtörténelem ugyanis rácáfol a fenti közgazdasági okoskodásra. Vannak ugyanis olyan helyzetek, és olyan piaci hatalommal bíró nagyvállalatok, akik tényleg megtehették – és meg is tették! –, hogy direkt rosszabb terméket adjanak el.
Az egyik legjobban dokumentált eset erre az úgynevezett Phoebus kartell, amelyben olyan nagyvállalatok vettek részt, mint a General Electric és a Phillips. A történet 1925-be visz minket vissza, amikor az érintett európai és amerikai nagyvállalatok egy remek együttműködési ötlettel álltak elő. Saját elmondásuk szerint az iparági standardokat akarták egységesíteni, hogy mindenkinek jobb legyen. Ennek egyik érdekes gyümölcse az, hogy ma lényegében bármilyen gyártónak a villanykörtéjét ugyanolyan aljzatba lehet betekerni, mert a termékek fém nyakát ekkor egységesítették. Ez örvendetes, bárcsak lenne ma ilyen a telefonok töltésére is, de ez a kartell ennél sokkal messzebb ment, ami már egyáltalán nem a fogyasztók érdekeit szolgálta.
A villanykörték feltalálása után komoly technológiai és gyártási kihívást jelentett, hogy azok élettartamát sikerüljön minél jobban megnövelni. A nagyon korai prototípusok ugyanis nem sokáig bírták, elfáradt bennük az izzószál és tönkrementek. De a mérnökök aztán az anyaghasználat helyes megválasztásával, illetve a körtében lévő vákuum kialakításával szinte csodát műveltek.
Lámpaizzó évszázados élettartammal eladó
Ennek a csodának az eredménye az, hogy egy kaliforniai tűzoltóságon máig van egy olyan felkapcsolt lámpa, ami konkrétan 120 éve ég. Anélkül, hogy egyszer is cserélni kellett volna benne az izzót! Azóta ez a villanykörte saját Wikipédia oldalt kapott és bekerült a Guinness rekordok könyvébe is. De a mögötte megbújó történet még annál is sokkal érdekesebb, minthogy ez az izzó 1901 óta működik.
Ami a dolog mögött van pedig szorosan kapcsolódik ehhez az úgynevezett Phoebus kartellhez. Ezek a nagyvállalatok ugyanis azt vették észre, hogy ahogy nő a villanykörték tartóssága úgy csökkennek az éves eladásaik. A dolog logikus, ők a meghatározó piaci szereplők, és ha tartósabb izzót adnak el az embereknek, akkor azok nem fognak csak úgy hobbiból újat venni. Hiszen ez nem iPhone - amiről mindjárt szó is lesz.
Ne legyen már ennyire tartós légyszi
Így aztán az a bizarr fordulat állt be a villanykörték mérnöki fejlesztésben, hogy a célkitűzés megfordult! Mostantól azt kellett kutatniuk szerencsétlen szakembereknek, hogy miként lehet olyan villanykörtét gyártani, ami pár év után tisztességgel tönkremegy. Meg kellett találni hozzá a megfelelően fáradó anyagokat, és lám: a bevezetésüknek köszönhetően az eladási statisztikák is helyreálltak.
Ez a történet pedig évtizedekig folytatódott volna, ha nem köszönt be a második világháború, ami sok minden mellett ezt a felállást is tönkretette. De vajon ezzel véget ért-e a villanykörték és más elektronikai cikkek betervezett tönkretétele?
A válasz pedig valószínűleg az, hogy nem, csak éppen ez a dolog új formát öltött. A közgazdasági tanulság itt az lehet, hogy a fenti esetben a gyártók össze tudtak fogni, hogy kvázi mindenki ugyanolyan (rossz) szavatosságú termékeket gyártson, és ebből közösen profitáljanak. De ma sok olyan piaci szegmens van, ahol egy-egy gyártó már olyan hatalmi pozícióban van, hogy talán egymaga is megengedheti ezt magának.
Nem olyan régen a legendás iPhone-okat és iPadeket gyártó Apple került be azzal a hírekbe, hogy mintha suttyomban lelassítaná a régebbi telefonjait, hogy a felhasználókat új almás termékek vásárlására ösztönözze. Persze amikor ezek a hírek felröppentek a cég azonnal tagadott, mondván, hogy ők valójában csak azért lassítják a régi termékeiket, hogy védjék az elöregedett akkumulátorokat. A duma nem jött be, és végül a cégóriás 500 millió dollárt fizetett, hogy rendezze az ehhez kapcsolódó pert.
Ha úgy tetszik, közvetve beismerték, hogy bűnösek voltak, és a termékeiket szándékosan elavulttá tették. A kérdés csak az, hogy ez az 500 millió dolláros perköltség – ami azért nem kicsi még egy ekkora cégnek sem! – vajon mennyi pluszbevétellel áll szemben, amit ezzel a praktikával elértek. Ugyanis az Apple termékeknek óriási tábora van, és ha akár csak fél évvel korábban válnak használhatatlanná a kifutott telefonjaik, az nem kevés pénzt jelent.
Ebben a modern fogyasztói világban úgy tűnik, hogy még mindig lehet trükközni a termékek idő előtti kinyírásával. Kicsit több furfang kell hozzá, mert a nyílt kartellek felett már eljárt az idő. Az a tény, hogy még ma is néha kiderülnek ilyen esetek, igen elgondolkodtató. Nem ártana erősebben szankcionálni az ilyesfajta "fogyasztásösztönző" ötleteket, mert már így is éppen elég szeméttel szórjuk tele a természetet.
A tanulság tehát az, hogy a versenyzői piacok sajnos nem mindig érik el azt, amit várnánk. A profitmaximalizáló vállalatok néha tényleg mindennel bepróbálkoznak, hogy újabb meg újabb vásárlásra buzdítsák a vásárlókat. És mint a fentebbi példákon láthattuk, vannak, akik nem pusztán azzal próbálják ezt elérni, hogy az újabb generációjú termékeik divatosabban néznek ki. A profitmaximalizálás szabályait nem lehet egykönnyen lefektetni, de az talán nem volna rossz kezdés, hogy az ezért kijáró büntetések legalább meghaladják az ilyen viselkedésből származó nyereséget.
Amikor legközelebb azt tapasztaljuk, hogy pont a garancia lejárta után megy tönkre a mosógépünk, azért még ne gondoljunk rögtön ilyen összeesküvés-elméletekre. Mert az is lehet, hogy egyszerűen csak béna volt az adott gyártó. De a történelem azért azt tanítja ezen a téren, hogy néha kitelik egyes gyártókból az ilyesmi.
Címlapkép: Getty Images
