A jelenkori digitális ugráshoz hasonló társadalmi-gazdasági és ezen keresztül civilizációs változások a közelmúltban is történtek, elég az ipari forradalomra, a mobilitási dimenziók kitágulására vagy a kommunikáció forradalmára gondolni. Az alig 150 év alatt lezajló változások megingatták az azt megelőző gazdasági modelleket, lecserélték a társadalmi eliteket, megváltoztatták a hétköznapi ember mindennapjait, időérzékelését, munkához, magánélethez való viszonyát.
A kiállítás címét adó szingularitás technológiai és kulturális értelemben egy olyan elméleti pont, amikor az infokommunikációs fejlődés, a társadalmi változások felgyorsulnak, olyan módon és sebességgel változtatva meg az ember életvilágát, amit a szingularitás előtt élők képtelenek felfogni vagy megbízhatóan megjósolni.
Ma a társadalom ennek az elméleti pontnak a határán egyensúlyoz.
A digitális fordulat hasonló léptékű és jelenleg is zajló folyamat, számos részletében szinte észrevehetetlen; legtöbbször természetesnek tűnő eszközhasználattal, amely alapvetően az emberi életminőség javítását szolgálja. Az emberi élet offline módból megállíthatatlanul tér át az online térbe, a digitális rohamosan nő, nem túlzás azt állítani, hogy ez a poszthumán átalakulás emberi létünk alapvető, meghatározó aspektusait hatja át: a magán- és az üzleti szférát, az oktatást, a kommunikációt, személyes életformánkat, időgazdálkodásunkat.
A technoszféra változásai jelentős befolyást gyakorolnak a társadalmi folyamatokra,
a digitális technológia mai állapotában olyan új normativitás, amely a munka és az élet része: nem ellenség, nem barát, nem a fejlődés kulcsa, a változás lehetősége, hanem az élet természetes velejárója.
A művészet nyújt kapaszkodót
A „Nem vagyok robot. A szingulartiás határán” című kiállítás célja nem a technológia fejlettségének látványos prezentációja, hanem a társadalmi hatások plasztikus bemutatása. Mivel a digitális forradalom láthatatlanul kúszik be, és válik alapvetéssé az hétköznapokban, a változás rövidtávon láthatatlan marad. Az alkotók szerint szükség van egy eszközre, amely új, külső perspektívából világítja meg az ember számára a technológia térhódítását.
A művészet minden esetben reagált a megelőző korok szingularitásaira és annak társadalmi hatásaira, sokszor teljesen absztrakt formában mutatva meg a változás mikéntjét és valóságát. A művészet alkalmas arra, hogy ráébressze az egyént, hogy mi az a folyamat, amelynek a részese, és elkezdődhessen a diskurzus, amely egyelőre még várat magára.
Amíg nincs felismerés, és nincs társadalmi párbeszéd, addig – a közvélekedéssel szemben - a döntés szabadsága sem adott, hiszen az emberiség nem tud úgy felelősen cselekedni, döntéseket hozni a technológia jövőjéről, hogy ha még a jelenét sem érti.
Pedig sorsfordító döntéseket kell majd meghozni, hiszen a technológia könnyen „elszabadulhat”, amely utópisztikus, de disztópikus jövőképet is előrevetíthet.
A percepció természetesen nem azonos: míg a nyugati társadalmak szívesen megtartanák a személy integritását és a humanista világkép eszményét, addig más kultúrákban szívesen adnak át személyes privilégiumokat a technikának bizonyos előnyökért cserébe. Széleskörű párbeszéd nélkül azonban nincs meg a társadalom lehetősége beleszólni a techcégek döntéseibe, az államok vezetői – hasonlóan a társadalom többi részéhez – csak jelentős fáziskéséssel tudnak reagálni a változásokra.
Készman József, a kiállítás kurátora egy korábbi Portfolio interjúban a technológia fejlődésének lehetséges kimeneteleiről, meghatározó szereplőkről, illetve az utópisztikus vagy disztópikus hatásokról így fogalmazott:
„Kialakulhatnak egyfajta döntési centrumok a nagy techcégek körül, vagy lesznek kormányzati szereplők, akik igyekeznek racionális döntéseket hozni, de egyszerűen csak eldöntheti az élet is, hogy milyen irányú lesz a technológiai fejlődés. A filmipar szolgáltat egy jó példát: amikor a 60-as, 70-es, 80-as években készültek filmek a nagy járványokról, akkor mind azt a perspektívát igyekeztek közvetíteni, hogy összedől a világ, az emberek kivetkőznek önmagukból, ölnek, gyilkolnak, kirabolják az üzleteket és megszűnik minden addigi társadalmi konszenzus. De lám-lám, a valóságban nem ez történt. Inkább mindenki a megoldást kereste, felerősödtek a kooperációs készségek. Ez alapján bőven elképzelhető, hogy a társadalmi folyamatok vezetnek majd olyan irányba, hogy nem veszítjük el a kontrollt, és az emberek közötti együttműködésben a technológia korlátozásra kerül. Ilyen értelemben a mesterséges intelligenciának nem a mindent eluraló jellege fog érvényesülni, hanem inkább a szabályozói vagy kiegészítő szerepe”
A kiállítás nyolc, jól körülhatárolható témakörön keresztül mutatja be a jelenséget, és indít el társadalmi diskurzust:
- Digitális infrastruktúra és fenntarthatóság
- Predikciók, algoritmus jóslatok
- Digitális detox
- Tech-hacking, inverz appropriáció
- Deepfake, fake news, post facts
- Élet a jövő után
- A szingularitás flórája és faunája
- Testkép, arckép, CGI
A kiállításon a legkülönfélébb alkotói diszciplínákkal találkozhat a látogató, kezdve a hagyományos képzőművészeti formáktól az audiovizuális tartalmakig, a konceptuális alkotásoktól a performanszokig. A kurátor szerint a november 27-ig látogatható kiállítás sikere egyszerűen mérhető:
Ha akár egyetlen ember is, aki bejön a kiállításra, hirtelen másképp áll a technológia hatalmához, benne is kialakul egy kis szingularitás, és a homlokára csap, hogy ja, ez tényleg egy probléma! Ha egyetlen ilyen látogatónk lesz, akkor a kiállítás már elérte a célját”
Címlapkép és fotók: Ludwig Múzeum, Glódi Balázs
A cikk megjelenését a Ludwig Múzeum támogatta.
