Forintosítás: ezért járt Orbán Svájcban, vagy ekkora zsenik vagyunk?

Palkó István

2015. január 21. 06:06

Akkora dicséretet kapott a kormány a deviza jelzáloghitelek forintosításának időzítése miatt a legkülönfélébb helyekről, hogy most már tényleg érdemes lenne a helyén kezelni ezt a "bravúrt". Nem a svájci jegybankelnököt tekerte Orbán vagy Matolcsy az ujja köré, és mindent előre látó zseninek sem nevezhetők, legalábbis ebben az ügyben biztosan nem. Mégis többről van szó, mint egy nagy rakás szerencséről a sok szerencsétlenkedés után. Alapos okai vannak ugyanis, hogy a forintosítást mostanra időzítették.

Nagy igyekezettel próbálják egyesek történelmi tettnek beállítani, mások késeinek tekinteni vagy éppen elbagatellizálni a kormány és az MNB forintosítási akcióját. Az igazat megvallva - utóbbiakhoz hasonlóan - mi sem fedezünk fel semmilyen előrelátást abban, hogy a kormány és az MNB még tavaly november 9-én és nem mondjuk idén február 9-én jelentette be a deviza jelzáloghitelek előre fixált árfolyamon történő forintosítását.

Bár a forintosítás bejelentése óta sok időpontot és határidőt megismertünk, azt a svájci jegybank néhány vezetőjén kívül senki nem tudta - talán még ők sem gondolták -, mekkora kataklizma jön 2015. január 15-én az árfolyamküszöb eltörlésével a svájci frank piacán. Azt pláne nem, hogy mekkora tartozásnövekedéstől szabadul meg az előre fixált árfolyam révén a magyar devizahiteles családok közel félmilliós tömege. Bár a végtörlesztők és az árfolyamgátasok sokat köszönhetnek a kormánynak, a most forintosítandó devizahitelek gazdái maximum az isteni gondviselésnek adhatnak hálát frissen jött szerencséjükért.

Ettől még a devizahitelesek valóban nagyot nyertek a szerencsés időzítéssel. Nagyjából 11 milliárd franknyi hitelt érint a február 1-jei forintosítás, amit ha a jelenlegi árfolyamon forintosítanak (vagy egyáltalán nem forintosítanak), több mint 600 milliárd forinttal nagyobb tartozást kapnának a nyakukba a fix árfolyamú konverzióhoz képest. Persze ebből a szempontból erősen megkésettnek is tekinthető a forintosítás: ha három évvel ezelőtt forintosították volna ugyanezt a 11 milliárd franknyi tartozást, akkor csaknem 800 milliárddal, ha hat évvel ezelőtt, akkor csaknem 1300 milliárddal kisebb lett volna a devizahitelesek átváltott tartozása. Ha figyelembe vesszük, hogy a korábbi lakossági devizatartozás frankban jóval nagyobb volt a most forintosítandónál (a normál törlesztések, a végtörlesztés és az elszámolások miatt csökkent azóta jelentősen), a fentieknél még nagyobb összegeket kapnánk. Csakhogy ez mindössze elméleti okoskodás, meggyőződésünk ugyanis, hogy 2014 előtt a forintosításra csak aránytalanul nagy áldozatok árán lehetett volna sort keríteni. Három fő ok miatt:

1. A válság elején például nem 11 milliárd frank, hanem több mint 25 milliárd frank volt a háztartások jelzáloghitel-tartozása. Ahogy a devizahitelek mostani forintosításához, úgy egy 2009-es forintosításhoz is csaknem a hiteltartozás teljes összegében szükség lett volna az MNB devizatartalékára, hiszen ennek igénybe vételével képesek csak megakadályozni a bankok, hogy a konverzió a forint összeomlását okozza. 2009-ben az MNB 25 milliárd eurónyi devizatartalékkal rendelkezett, ami azt jelenti, hogy a 25 milliárd franknyi jelzáloghitel forintosításához a devizatartalék közel 70%-át kellett volna elégetni. Ezzel szemben a mostani forintosítás a devizatartalék alig több mint 20%-át érinti, azt is időben elnyújtott módon. Az ország rövid lejáratú adóssága ma ráadásul jóval kisebb, mint a válság idején, aminek köszönhetően szintén jelentősen nőtt a jegybank mozgástere.

2. Nagyot fordult a világ néhány év alatt a magyar monetáris politika körül és az ország kockázati megítélésében is, márpedig ezek alapjaiban határozzák meg a hitelezés ár jellegű feltételeit, vagyis többek között a lakossági hitelek kamatszintjét. A válság első éveiben például 10% fölötti, ma viszont már csak 6% körüli kamatozás mellett veszik fel a lakáshiteleket a háztartások. Míg tehát egy korábbi forintosítás (jelentős tartozás-elengedés nélkül) a törlesztési terhek jelentős emelkedését okozta volna a lakosság számára, a mai forintosítás ezt gyakorlatilag semlegesen hagyja, az elszámolási folyamat és a "fair banki" kamatozásra való áttérés pedig még csökkenti is a törlesztési terheket.

3. A forintosításnak ráadásul lényeges jogi feltétele is akad: egy olyan Alkotmánybíróság és egy olyan alkotmánybírósági döntés (tavaly március 17-én), amely felhatalmazta az államot, hogy a korábban megkötött szerződésekbe belenyúljon, amennyiben azt tömeges társadalmi probléma indokolja. Nem mennénk bele a kormány és az Alkotmánybíróság viszonyába, de ezt a kifogást kétségtelenül gyengíti a tény, hogy már a válság hajnalán "elkérhette" volna a (mindenkori) kormány a Alkotmánybíróságtól a forintosítási "engedélyt". Elemzési körünkön kívül eső okok miatt erre csak nemrég került sor.

A kormányt és az erőteljes támogatást nyújtó MNB-t tehát egy valamiért dicséret illeti, de ez nem a svájci jegybank döntésének előrelátása, amiért manapság még a külföldi sajtó is vállon veregeti Orbán Viktort. Az a bátorság érdemel elismerést, amellyel a lakosságot szinte az első olyan pillanatban megszabadították a fölösleges árfolyamkockázatától, amikor a forintosítás feltételei megteremtődtek. Anélkül, hogy az 1,2-es árfolyamküszöb vagy más piaci illúzió hamis biztonságérzetébe kapaszkodtak volna.