"Semmit sem tanultak, és semmit nem felejtettek." - Vélemény a szakszervezetekről

"A szakszervezetek a kormány által tervezett 0.5 százalékos reálkereset-növekedéssel szemben 4 százalékos emelkedést akarnak elérni 2008-ban, s erre tesznek javaslatot az Országos Érdekegyeztető Tanács bértárgyalásán." - szól a hír.

Három észrevételünk is lehet a kijelentéssel kapcsolatban. Egyrészt a reálkeresetekben való megállapodás az álmoskönyv szerint az ár-bér spirál ösztönzője és a magas várakozások beragadásának oka lehet. A közgazdászok éppen ezért sokkal hasznosabbnak tartják, ha a megállapodások nominálbérre születnek.

Különösen igaz ez akkor, ha a szakszervezetek a "hétköznapi rutin izmozás" részének tekintik a bérmegállapodásokat, ahol a realitásoktól elszakadó követelésekkel állnak elő, és végül "nehéz kompromisszumokat" kötnek a másik két oldallal (állam, munkáltatók). Itt természetesen "mindenki rugalmasan, ámde felelősen, az érdekeket fel nem adva tárgyal, no és a lehetőségek végső határáig is elmennek".

És persze rövid távon biztos így is van ez, milyen kár, hogy tényleg csak rövid távon. A szakszervezetek célfüggvényében ugyanis szemlátomást nincs más, csak a jövő évi béremelési megállapodás bűvös száma. (Amit ugyan szinte senki nem tart be, de a tapasztalatok szerint mégis van némi orientáló jellege a vállalati bérpolitikában.) Ebben a szemléletben az elmúlt évek tapasztalatai sem ingatják meg a munkavállalói érdekképviselőket, pedig ha visszanéznének, látnák, hogy csupán statisztaszerep jut nekik az állami jövedelempolitika rémisztő cikkcakkjainak kialakításában.

Amikor a kormányok épp választásokat akarnak nyerni (vagy egyéb okokból lépnek ki a felelős államférfi pózából), a szakszervezetek lelkesen üdvözlik az elszabaduló béreket - megjegyezve, hogy a "bérfelzárkóztatáshoz" (brrr!) ez még nem elég. Amikor jön a böjt, akkor olvashatjuk az olyan nyilatkozatokat, mint "elfogadhatatlan a kormány fél százalékos mértékű ajánlata, különösen annak tükrében, hogy az idén a számítások szerint 6.2 százalékkal csökkennek a reálkeresetek". (Egyébként nem fognak ennyivel csökkenni, 5 százalék körül lesz az éves átlagos zsugorodás.)

Ha a szakszervezeti képviselők kinyitnának egy közgazdasági könyvet, előbbre lehetnénk - vagy legalábbis olyan diskurzusok folynának az Országos Érdekegyeztetési Tanácsban, ami sokkal jobb képet mutat hazánk vezető gazdasági erőinek felkészültségéről a mostaninál. Felismerve a politikai ciklusok káros és idegesítő sémáit, lehetne például hosszú távú bérmegállapodásokat kötni.

Esetleg a nominális keresetek mindössze 6-7 százalékkal emelkednének több évre előre rögzített módon, de cserébe alacsony lenne az infláció, fenntartható bérpálya alakulna ki, nem kellene tízévente ekkora csomagot kapni a nyakunkba, a kormányzat pedig óvatos adócsökkentéssel járulna hozzá a reálbérek további emelkedéséhez. A hosszú távú bérmegállapodás gyakorlatának sikerességét számos nemzetközi példa bizonyította (sok szakértő Írország sikerének egyik tényezőjeként tartja számon a több területre kiterjedő megállapodást, és kedvező volt a német tapasztalat is), nálunk viszont komolyabban még egyetlen szakszervezeti vezető sem vetette fel.

Természetesen nem csak a szakszervezetek tehetnek az elmúlt évek sikertelenségéről, sőt, elsősorban nem is rajtuk kell elverni a port a kialakult helyzet miatt. Ám hogy ők sem tették hozzá azt az intellektuális töltetet és felelősséget, ami az elmúlt 15 év ördögi köreiből való kitörést szolgálta volna, az nyilvánvaló.

A régimódi, a piacgazdaság elveivel igen nehezen összeegyeztethető (a magyar munkaerőpiac helyzetét tekintve pedig kifejezetten káros) szemléletről árulkodik az is, hogy a szakszervezetek hathatós segítségével olyan fogalmakkal kellett megismerkednünk, mint a szakképzett minimálbér és a diplomás minimálbér.

Nem csupán a piaci logikával, de helyenként a szakszervezeti értékekkel ellentmondó megnyilatkozásokba is ütközhetünk. Például a szolidaritási elv nehezen olvasható ki abból, hogy legutóbb az érdekvédelmi vezetők elutasították, hogy tovább szigorítsák az előrehozott nyugdíj szabályait. A szabályozás részben összefügg a korkedvezményes nyugdíjazás átalakításával is. Az egyes munkaterületeken nyilvánvalóan csak feudális kiváltságként értelmezhető "vívmány" összességében 150 milliárd forintos lyukat üt a nyugdíjkasszán. Az ennek mérséklésére irányuló törekvés történetesen nem csupán fiskális, de méltányossági szempontból is üdvözlendő lenne, hiszen a munkavállalói teher (nyugdíjjárulék) további emelése válna elkerülhetővé.

Az pedig már a demográfiai és gazdasági összefüggések ismeretének teljes hiányáról árulkodik, hogy egyes vezetők szerint elfogadhatatlan, hogy ha valaki 39-40 évet dolgozott és el akar menni 62 éves kora előtt nyugdíjba, azt még büntessék is. (A büntetés alatt azt kell érteni, hogy az előrehozott nyugdíj csökkentett összegű lenne annak függvényében, hogy a jogosult életkorából hány hónap hiányzik az öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséhez. a csökkentés havi 0.1 százaléktól 0.4 százalékig terjed; legalább 40 év szolgálati idő esetén viszont a csökkentés a felére mérséklődik.)

Gyanítjuk, hogy ezzel kapcsolatban hallanak még rosszabb híreket is a szakszervezetek a következő években.