Lesz-e ebből magyar felemelkedés?

‹ 1 2 3

A legalapvetőbb norma, ami nélkül nincs fejlődés, a tulajdonviszonyok tiszteletben tartása, a tulajdonjogok védelme - értenek egyet a közgazdászok. Enélkül relatív tőkeszegény, gyenge innovációs teljesítményű gazdaság jön létre. Az ezzel kapcsolatos bizonytalanság egyértelműen az utóbbi évek terméke, még a legsúlyosabb makrogazdasági instabilitás időszakában sem merült fel, hogy itt hiányosságaink lennének. A kurzusépítő lendület azonban kikezdte ezt az értéket.

A teljesség igénye nélkül érdemes visszaidézni néhány ilyen lépést. Nem állítjuk, hogy esetenként nincs elfogadható magyarázat egy-egy intézkedésre vagy tervezetre, de az összkép így is figyelmeztető lehet mindazok számára, akik magyar befektetésben gondolkodnak.

Azt, hogy a magánnyugdíjpénztárak államosítása az alkotmány szellemében történt-e, meg sem tudhattuk (az Alkotmánybíróság egyszerűen elugrott a kérdés elől). A közműszektor kényszer-államosításának tervéről a kormányzat már előre tudja, hogy ellenérzéseket fog szülni (készül is rezsiháborúra). Államosítási lépések figyelhetők meg a mobilfizetési piacon, és kiszorult a magánérdek a felnőttképzés piacáról is. (Lásd még versenyképes oktatási rendszer.)

A szereplők adminisztratív körének szűkítését figyelhettük meg a "trafikmutyi" néven elhíresült korrupciós osztogatásnál, a patikaliberalizációból való visszalépésnél, vagy éppen a szerencsejáték-piacon (a játékgépek betiltása, majd új, meghívásos koncessziós pályázatok kiírása). Érdekes jelenség normateremtési szempontból a különös plázastop, ami inkább a szereplők és a földrajzi szempontok alapján szelektál, mintsem a hivatalos környezetvédelmi megfontolások mentén.

A piaci szereplők kiszorítását láthatjuk abban, amikor a babakötvényt kizárólagosan az Államkincstárhoz rendeli a kormány, vagy amikor az étkezési utalványok piacára lép be erőteljesen. A földvásárlási szabályok szigorítása, illetve a földbotrány újabb és újabb politikai szálai szintén a piaci alapú viszonyokat sértik. A tankönyvterjesztésbe és -kiadásba szintén erőteljesen avatkozott be az állam, és a kormányzati nyilatkoztatok szerint vannak tervek további intézkedésekre is. A szemétszállítás - rezsicsökkentés - kényszerszolgáltató kijelölése - hulladékgazdálkodás államosítása körben szintén nem nagyon találunk oylan elemet, ami a vállalkozószellemet erősítené. Ehhez képest jó hír, hogy mintha a meteorológiai szolgáltatások államosítása elmaradna, bár ötletek (például reklámadóból finanszírozandó állami szolgáltatás) mintha még lennének.

Az árszabályozás a rezsicsökkentésnél még olcsósítással járt, a taxipiac újraszabályozásánal azonban jelentős drágítással és magasabb belépési korlátokkal, aminek az okai máig sem világosak. Árkartellszerű helyzetet hozott létre a kormány a dinnyepiac védelmére is.

A piaci allokáció helyett az állami források szelektív irányításának lehetünk tanúi a sportfinanszírozásban, meghökkentő egyedi döntésekkel megerősítve.

Ezek természetesen eltérő jelentőségű ügyek, és mint említettük, esetenként még adhatók is értelmes válaszok a változtatásokra, de az irány, az üzenet egyértelmű. A piaci profithoz való jutás joga bármikor megkérdőjeleződhet, az állam a szabályozói kudarcait nem újraszabályozással, hanem sok esetben a tulajdoni viszonyokba való beavatkozással kívánja kezelni. Ehhez adjuk hozzá, hogy az érzékelt korrupció szintje emelkedett, a Trasparency International értékelése szerint az állam érdekcsoportok foglyává vált, a jogbiztonság (lásd például a visszamenőleges törvénykezés gyakorlatát, vagy a személyre szabott jogszabályokat), az üzleti környezet kiszámíthatósága szintén romlott. Mindezt együttesen egyértelműen nevezhetjük a növekedést szolgáló intézményi környezet súlyos romlásának.

Érdemes visszaidézni Michael Spence 2008-as tanulmányának tapasztalait, melyekről Fazekas Károly beszélt a múlt heti közgazdász vándorgyűlésen. A Nobel-díjas tudós ugyanis a csoportjával 13 sikeres felzárkózást elérő ország eredményeit értékelte, és ezek alapján az alábbi közös jellemzők adódtak:

- Nyitott, export orientált, a világgazdaságba szervesen integrálódott gazdaság,
- Makro stabilitás, alacsony infláció, fenntartható közkiadások,
- Magas beruházási és megtakarítási hányad,
- A források piaci allokációja, igazodás a világpiaci árakhoz,
- Hiteles, társadalmi befogadásra törekvő, tehetséges kormányzás.

A tanulmányból Fazekas kigyűjtötte a rossz ötleteket is. (Figyelem, a munka 2008-as, tehát nincs semmiféle magyar kapcsolódása.)

A rossz ötletek tehát:
- Energiaárak szubvencionálása
- Munkanélküliség csökkentésére közfoglalkoztatás
- Költségvetési hiány csökkentése hosszú távon megtérülő közkiadások visszafogásával
- Speciális szektoroknak, ágazatoknak, vállalatoknak, foglalkozásoknak - nem szigorú feltételekhez kötött, nem szigorúan limitált időtartamra - nyújtott szubvenciók, védőintézkedések
- Kísérletek az árak közvetlen szabályozására
- Exportkorlátozások
- Urbanizációs folyamatok visszafogása
- Környezetvédelmi szempontok háttérbe szorítása
- Ráfordításokkal, beiskolázási arányokkal operáló és nem az oktatás minősége alapján vezérelt oktatáspolitika
- Közalkalmazottak alulbérezése
- Pénzügyi szervezetek nem megfelelő szabályozása
- Túl korai valutafelértékelés

A normateremtés igényének hiánya a legegyszerűbb esetekben is megfigyelhető. Néhány egyszerű példa: a kormány egy 98%-os adóval kimondja, hogy érdemi végkielégítést az állam szektorban senki nem kaphat, mert erkölcstelen. Aztán a meglehetősen durva szabályt kétszer is megváltoztatja, hogy azok, akik szerinte megérdemlik, mégis kaphassanak. Vagy hogy a monetáris tanács tagjainak fizetése addig számít csak túlságosan magasnak, amíg a 2010 előtt kinevezett tagokról van szó. Utána már meg lehet változtatni a szabályokat, mert hirtelen az állami spórolás (amúgy jelentőségét tekintve elég demagóg) szempontjait átírják egyéb megfontolások.

Pedig normateremtésre óriási szükség lenne. A World Value Survey projekt méréseiben Magyarország rendre kilóg a szűken vett kelet-közép-európai régióból. Ez a kezdeményezés az egyes társadalmak értékrendjét méri egy két dimenziós térben, az egyéni és a közösségi értékek modernizációja szempontjából. A homogénebb csoportok jól láthatóan földrajzilag, de gazdasági modell és sikeresség szempontjából is szépen kirajzolódnak. A tendenciózusság vádját elkerülve a régiónkban nem kezdtünk el csoportosítgatni, de mindenki hunyoríthat még néhány "krumplit" magának.

Írásunkban természetesen nem tudunk a hosszú távú növekedés minden szempontjáról megemlékezni. (Például a küszöbön álló demográfiai válságról sem.) Azt sem állítjuk, hogy a gazdaságunkban nincsenek olyan erők, melyek a felzárkózás irényába hatnak. Az viszont szembetűnő, hogy az elmúlt években - egy nem túlságosan hosszú és elsöprő erejű felzárkózási periódus után - inkább rontottunk azokon a feltételeken, amelyeket ma a nemzeti sikeresség kulcsaiként azonosítunk. És az is biztosnak látszik, hogy elég sokat kellene változtatnunk ahhoz, hogy jó irányba forduljunk.

Ettől még természetesen lehet jövőre 2%-os GDP-növekedésünk, sőt, még akár ennél több is. Ám az, hogy egy stabil felzárkózási pályára álljunk 3-5% százalékos tartós bővülési ütemmel, ma erősen biztonytalan. Márpedig enélkül nemcsak makrostabilitás, de sikeres felzárkózás sem igen lesz.

• Címkék:
• makrogazdaság,
• vélemény,
• felzárkózás

• Alkalmazkodjunk a válsághoz!.
• Eljátsszuk a jövőt?.
• És itt jön a feketeleves.