A politikai kommunikáció mozgósító erejű szimbólumokkal operál: mivel sem idő, sem az árnyalt szakmapolitikai elemzéshez szükséges tények tömege – és a szükséges specializált szakértelem – nem áll a politikai szereplők rendelkezésére, olyan hívószavakat használnak, melyek felerősíthetik a mondandójukkal szembeni azonosulás lehetőségét és meggyőzően demonstrálják, hogy a beszélő politikus tudja, hogy mit kell tennie. A finn vagy a lengyel „modell”, vagy az USA 2001-es „No child left behind” (Nem hagyunk hátra gyermeket) programja is ilyen szimbólumok. A valamilyen szempontból sikeres modellekre való hivatkozás tehát egy kampányidőszakban érthető eszköz, de veszélyes is. A mintakövetés kockázatai igen nagyok, ha kiderül, hogy a követendő modell nem vihető át egy gyökeresen eltérő kontextusba. Márpedig minden oktatáspolitikai beavatkozásnak helyiértéke van: a földrajzi távolság növekedésével szinte minden esetben együtt kell erősödnie a gyanúnak, hogy egy gyökeresen más kontextusban kialakult rendszer mennyire alkalmazható a saját országunk oktatáspolitikai mozgásteret kijelölő körülményei között. Vegyük tehát sorra a három hivatkozott országot, s nézzük meg, szolgálnak-e bármilyen, a jövő magyar kormányai számára hasznos tanulsággal.
USA: tesztelés a lemaradó gyerekekért
A három hivatkozott példa közül ez a legkönnyebben elintézhető. A „No child left behind” (NCLB) George Bush elnök által elindított, a kongresszusban mind a két párt támogatásával megszavazott nagy szövetségi program volt. A lényege: a szövetségi kormányzat pénzt osztott az oktatáspolitikáért felelős államoknak, hogy azok a meglévő tanulói teljesítménymérési rendszerüket kiterjesszék minden egyes tanulóra annak érdekében, hogy azonosíthatók legyenek a lemaradó, kudarcot valló gyerekek. (Egységes szövetségi teljesítménystandardok nem készültek, azokat továbbra is az egyes államok rögzítették.) A program a teszteredményekhez következményeket kapcsolt, melyek vagy jutalmazó-büntető intézkedések, vagy pedig az oktatás minőségét javítani hivatott fejlesztés voltak. Minden értékelési eredmény azt mutatta, hogy a teszteredmények és az esélyteremtést szolgáló intézkedések rövidre zárása nem működött, a kongresszus 2005-ben egy új törvénymódosítással lényegében ki is hátrált a dologból.
Az NCLB tehát egy jelentős mértékben félresikerült oktatáspolitikai kísérletről szóló, szakmapolitikai tanulságok tömegét szolgáltató emlék, melyet az amerikai kontinensen a republikánus politikai emlékezet és a létrejött tesztelési rendszerek tehetetlensége tart valamelyest életben.
A mi szempontunkból azonban nem csupán az fontos, hogy a maga helyén és idején ez a dolog nem működött jól, hanem az árulkodó tény, hogy a kontinentális Európában komolyan egyetlen kormány sem kísérletezett ilyesmivel. Ennek az oka az amerikai és az európai kontextus közötti nagy különbség: az USA-ban olyan állam, amilyet mi ismerünk, nincs. Amíg például– Finnország és Magyarország kivételével –minden európai ország működtet egy állami tanfelügyeletet, amely az iskolai oktatás minőségét hivatott értékelni, az USA-ban az államok nem rendelkeznek az ehhez szükséges felhatalmazással. Ez azért fontos, mert a mérési eredmények jelzik ugyan a problémákat, mint amilyen például az elfogadhatatlanul alacsony teljesítményt nyújtó tanulók magas aránya, de semmit nem mondanak e problémák okairól. A tesztelésre és az azokhoz kapcsolt következményekre építő oktatáspolitika tehát nem kis részben az USA államainak eszköztelenségéből fakadó kényszercselekvés volt. Itt, Európában, nagyobb oktatáspolitikai eszközparkkal rendelkezünk, tehát hagyjuk is a tengerentúli példákat.
Finnország: szép lassú építkezés „alulról felfelé”
Az USA NCLB programjával szemben a finn „oktatási modellről” jól tudjuk, hogy elképesztően sikeres, tehát egy kicsit komolyabban kell vennünk. Az első dolog, amit ezzel kapcsolatban látnunk kell, hogy a finn oktatáspolitikát lenyűgözően gyakorlatias és türelmes, évtizedeken keresztül zajló apró fejlesztések sorozata jellemzi, a finn oktatási rendszer egy kicsit olyan, mint a híres angol gyepszőnyeg. (Ha olvasóim ezen a ponton már úgy érzik, hogy Magyarország nagyon nem Finnország, nyugodtan ugorják át a következő részt.) A nemzetközi oktatástudományi irodalomban általánosan elfogadott vélemény, hogy az ideáltipikus oktatásfejlesztési modellt a skandináv országok teremtették meg. Ezt sokan „finn oktatási modellként” emlegetik, mert
a finn oktatásnak nagyon jó a sajtója, pont úgy brandet építettek az oktatásuk köré, mint korábban a Nokia telefonok számára.
Ami a dolog esszenciáját illeti, csakugyan ez a magas tanulási eredmények és irigylésre méltóan csekély oktatási egyenlőtlenségek titka: kiterjedt iskolai autonómia, a pedagógusok professzionalizmusa, differenciált, egyre inkább személyre szabott tanítási gyakorlat és az egyéni fejlesztés kiterjedt rendszere. Ha csak ennyit értenénk „finn modell” alatt, akkor csakugyan ez lenne a hosszú távú cél, egyfajta jövőkép, ami felé haladnunk kellene.
A kérdés, ami miatt ennek a modellnek a közép-európai érvényességét erős kétkedéssel kell, hogy fogadjuk, az a társadalmi-kulturális kontextusok és az oktatási intézmények képességei közötti hatalmas különbség. Ami a társadalmi környezetet illeti, Finnországgal ellentétben a legtöbb európai ország oktatása nagy társadalmi egyenlőtlenségek nyomása alatt működik. Az oktatás gyenge vagy erős hátránykompenzációs képessége természetesen nem a társadalmi, ezen belül jövedelmi különbségek egyenes következménye. Vannak országok (például Csehország), ahol a viszonylag alacsony jövedelmi egyenlőtlenségek mellett is hatalmas a családi háttér tanulási eredményekre gyakorolt hatása. Más országokban azonban (mint például Olaszországban vagy Észtországban) relatíve nagy jövedelmi egyenlőtlenségek mellett is kisebb a családi háttér hatása, mint Finnországban. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nagy társadalmi egyenlőtlenségek mellett is lehetséges úgy oktatási rendszert működtetni, mint Finnországban. Míg Finnországban például nem működik semmilyen állami tanfelügyelet, a nagyobb egyenlőtlenségek nyomása miatt a délebbre fekvő országok nem engedhetik meg, hogy a lovak közé dobják a gyeplőt. Legfőképpen azért nem, mert ha az állam nem használ ki minden eszközt arra, hogy ellensúlyozza az egyenlőtlenségekből fakadó spontán folyamatokat (mint amilyen például a magasabb státuszú szülők szelektív iskolaválasztása), az oktatási rendszer rettenetesen szelektívvé válik. Ez történ például Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon. A „finn modellhez” tehát hozzá szokták érteni a szakmai elszámoltathatóságot biztosító mechanizmusok szinte teljes hiányát is, ez viszont a közép-európai országokban katasztrofális hatással jár. Nincs erre jobb példa, mint Magyarország, ahol 1985 óta semmilyen tanfelügyelet nem működik. (A 2011-ben létrehozott adminisztratív szakmai ellenőrzési rendszer nem tanfelügyelet.)
A társadalmi környezetbe bele kell értenünk egy nagy rakás kulturális jelenséget is, mint például az oktatás legkülönbözőbb szereplői közötti, kölcsönös bizalmon alapuló együttműködési készséget és gyakorlatot. A mi régiónkban azonban kóros bizalomhiány uralkodik, a kölcsönös felelősségáthárítás napi játszmái jellemzik az oktatási szereplők közötti kapcsolatokat is. Ilyen körülmények között mindig óriási nyomás nehezedik a központi államra, hogy rendezze el és működtesse az egyébként konfliktusos helyi-intézményi viszonyokat. (Ez egy ördögi kör: a központosítás tovább erodálja a szereplők közötti bizalmat.)
A következő nagy különbség Skandinávia és Közép-Európa országai között a rendelkezésre álló erőforrásokban van.
Az egyéni fejlesztést széles körben alkalmazó „finn modell” elképesztően drága. Ha azonban úgy döntenénk is, hogy megéri a befektetés és drasztikusan növelnénk az oktatási ráfordításokat, rengeteg jól képzett pedagógus és fejlesztő szakember, valamint professzionálisan működő iskolák nélkül akkor se jutnánk messzire. Ezeknek a szakmai feltételeknek a megteremtése évtizedekben mérhető feladat. A finn oktatási modell „bevezetése” tehát egy kicsit a vágyvezérelt gondolkodás termékének tűnik.
Lengyelország: sikeres közép-európai reform egy nekirugaszkodásra
A mi szempontunkból a lengyel példa már sokkal izgalmasabb. A CEU Demokrácia Intézetében most záruló kelet-közép európai összehasonlító kutatásunk (melynek összegző tanulmányai itt olvashatók) öt országra terjedt ki; ezek közül van három igen rosszul kormányzott oktatási rendszer (Szlovákia, Románia és Szerbia), egy katasztrofálisan rosszul kormányzott rendszer (Magyarország), és egyetlen jól kormányzott közoktatási rendszer: Lengyelországé. A lengyel oktatási rendszer szárnyalása, a skandináv országok eredményességéhez való gyors felzárkózása egy 1999-es átfogó oktatási reform eredménye volt. A reform kulcselemei a következők voltak: egy komprehenzív (tartalmi értelemben egységes) iskolaszerkezeti reform, a tankötelezettség felemelése 18 éves korra, a szabad tankönyvválasztás és egy új pedagógus képesítési rendszer bevezetése. A reform része volt továbbá egy közigazgatási reformmal összekapcsolt erőteljes oktatásirányítási decentralizáció (az iskolák átadása a helyi és járási önkormányzatoknak), az ehhez kapcsolódó finanszírozási decentralizáció, iskolazáró vizsgák bevezetése az elemi és alsó-középfokú oktatásban, az iskolai szakmai autonómiát megerősítő nemzeti alaptanterv bevezetése, valamint a pedagógus továbbképző intézmények decentralizációja vagy privatizációja. Néhány évnyi megtorpanás után a reform második hulláma 2009-től az 1999-es rendszer továbbépítését szolgálta. 2009-ben megtörtént egy standard alapú, nem tartalmakat, hanem elvárt tanulási eredményeket (kompetenciákat) szabályozó nemzeti alaptanterv elfogadása, valamint egy iskolákban zajló fejlesztést támogató – tehát nem ellenőrzést szolgáló – intézményértékelési rendszer (tanfelügyelet) létrehozása.
Ez a rendszer nagyon hasonlított a 2010 előtti magyar rendszerhez - négy nagyon fontos különbséggel.
- Az első: a decentralizáció nem eredményezett a magyarhoz hasonló mértékű irányítási szétaprózódást, mert a középfokú intézményeket járási önkormányzatok működtetik.
- A második: az iskolarendszer dominánsan közösségi tulajdonban maradt, az iskolahálózat és iskolaszerkezet pedig nem hullott úgy szét, mint Magyarországon vagy Szlovákiában, ezért sokkal kisebb tere van a szociális szelekciónak.
- A harmadik: a lengyelek létrehoztak egy high-tech, egész iskolák külső értékelésére és az iskolai fejlesztések támogatására berendezkedett tanfelügyeletet, aminek nálunk nyoma sem volt.
- És végül talán a legfontosabb: a szakmai elszámoltathatóság egy nagyon erőteljes rendszerét hozták létre, ami az egyes iskolatípusok végére megállapított egységes tanulási követelményeken, valamint az ezeket számon kérő iskolazáró vizsgákon alapszik.
Magyarországon az általános iskola végén sem kimeneti követelmények, sem pedig iskolazáró vizsgák nincsenek, a magyar rendszer tehát teljesen szabályozatlan maradt. És van még egy nagyon fontos különbség. 2015-től a hatalomra kerülő ultrakonzervatív PiS kormány elindította ugyanazt az ideológiai háborút az oktatásban, mint az Orbán-kormány, s visszavonta az 1999-es reform egy-két szimbolikus elemét, például az iskolaszerkezeti változtatásokat, de olyan mindent felforgató ámokfutást, amit az Orbán-kormány hajtott végre 2011 és 2015 között, a PiS nem produkált. A lengyel közoktatás ma is decentralizált, s működik minden olyan 1999 után létrehozott rendszere, melyek a sikerességét biztosítják.
Tanulságok a magyar oktatáspolitika számára
A lengyel oktatási reform tanulságai számunkra azért reményt keltőek, mert az egy a miénktől nem nagyon távol álló társadalmi és kulturális kontextusban született és a miénkhez nagyon hasonló problémákra talált működő válaszokat.
A hasonlóságok és különbségek gondos számbavétele, a lengyel reform lényegi elemeinek (nem feltétlenül egyes technikai megoldásainak) megértése jó támpontokat kínál a jelenlegi magyar közoktatási gödörből való kilábalás tervezése számára.
A 2010 előtti magyar és a jelenlegi lengyel rendszer közötti harmadik és negyedik nagy különbség (tanfelügyelet és iskolazáró vizsgák) abból a Lengyelországban levont bölcs következtetésből fakadnak, hogy ami működik Finnországban, az nem feltétlenül működik egy szétzilált társadalmú poszt-kommunista országban. A mi régiónkban szükség van olyan intelligens kormányzati rendszerekre, melyek nem csupán támogatják az iskolák megújulását, de ösztönzik, s ahol szükséges, ki is kényszerítik azt.
Vannak tehát területek, ahol helyre kell állítani a 2011-ben lerombolt korábbi rendszereket, de van számos olyan, amellyel kapcsolatban előre kell menni. Ennek kitalálásában sokat segít mindaz, amit a saját régiónk országai jól csináltak, vagy éppen csúnyán elszúrtak. Mindez azonban nem jelentheti valamiféle „lengyel modell” másolását; az elmúlt évtizedben drámai változások zajlottak az oktatás környezetében és a nemzetközi oktatástudomány fősodrában. Egy jövőorientált reformstratégiának ezekből kell kiindulnia, s számolnia kell az elmúlt harminc év velünk maradó magyarországi hagyatékával is. Ehhez a szolgai mintakövetésnél sokkal több intellektuális bátorság és felkészültség kell majd.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
