Mennyi pénzt ér meg egy szívdobbanás? - van aki már ad hozzáférést a szívveréséhez

A veleszületett színvakságodat egy nemzetközi kutatócsoport által létrehozott különleges technológiai megoldással „orvosolták”. A koponyádba ültetett chiphez csatlakozó antenna („eyeborg”) segítségével képessé váltál érzékelni a színeket, mégpedig úgy, hogy a készülék rezgésekké alakítja a fényhullámokat, amelyek aztán csontvezetéssel jutnak el a belső füledbe, ezáltal hallhatóvá válnak. A színek és hangok reflexiója így különleges művészi kifejezésre is képessé tesz. Amikor megtörtént az implantáció, gondoltál arra, hogy művészeként is alkalmazd a megszerzett készséget?

Neil Harbisson: Soha nem tekintettem a színvakságra orvosi problémaként, sokkal inkább egy vizuális állapotként fogtam fel. Rengeteg előnye van például a szürkeárnyalatos látásnak: élesebbek a sziluettek, sokkal könnyebben észreveszem az álcázást, nem véletlen, hogy a hadsereg felderítéskor főként szürkeárnyalatos képeket használ. Ráadásul a képek gyönyörűek, az alkotóművészet más ágai is szívesen használják hatásos kifejezőeszközként a greyscale megjelenítést.

Az állapotomat ezért sokkal inkább egy szociális, társadalmi problémaként fogtam fel, hiszen az emberiség nagyon sok mindent szeretne proaktívan kifejezni a színekkel, szeretné felhívni a figyelmet valamire, vagy épp egy érzelmet szeretne bizonyos színekkel közvetíteni. Ezeket én korábban nem tudtam detektálni. Természetesen nagyon hosszú tanulási folyamat volt, amíg „összecsiszolódtunk” a technológiával, de ma már az összes, az ember számára látható színt érzékelem, sőt az ultraviola- és infravörös sugarakat is, amelyeket egy átlagember nem.

Ez szintén nagyon érdekes lehetőségeket nyit meg a hétköznapokban.

Ha nem a fiziológiai állapotod „orvoslása” vezérelt a beavatkozáskor, akkor mi volt a legerősebb motiváció, ami miatt belevágtál az átalakulásba? Hogyan és mikor vált művészeti projektté a kiborggá válás?

N.H.: Leginkább a kíváncsiság hajtott. Korábban zenét tanultam, zongoráztam, és az egyetemen azt a feladatot kaptuk, hogy a technológiát valamilyen módon vegyítsük a zenével. Ennek kapcsán vetődött fel az, hogy a színeket hangokká kellene alakítani, amit aztán különböző hangszereken le lehet játszani. Ez egy abszolút technológiai kérdés volt, amit nagyon jól meg tudtunk oldani, de annyira megtetszett ez a lehetőség, hogy eldöntöttem, hogy azt szeretném, ha ez a technológia összeolvadna, egyesülne a testemmel, és saját magam, a saját érzékszerveimmel is halljam a színeket.

A beavatkozás tehát már a kezdetektől fogva művészeti indíttatású volt.

Mivel az antenna és az egyéb hozzá kapcsolódó technológia jelenleg nem minősül hivatalosan egészségügyi eszköznek, ezért nem volt egyszerű meggyőzni egy orvost, hogy mégis ültesse be nekem, de szerencsére tudtunk megoldást találni. A korábbi zenei tanulmányaim, az egyetemi projekt, illetve a színek és hangok reflexiója pedig egyértelművé tette számomra, hogy művészi kifejezőeszközként kell használnom a testem adta lehetőséget.

Ez egy művészi nyilatkozat - a saját testemet és agyamat szoborként kezelem.

Pol, a te esetedben másról van szó, hiszen nem volt olyan fiziológiai állapot, ami indokolta, hogy a testedbe technológiai eszközöket ültessenek, mégis amellett döntöttél, hogy a szívverésedet „áruba bocsátod”. Mi motivált, amikor elhatároztad, hogy belevágsz az átalakulásba?

Pol Lombarte: A dédapám kiadott egy verseskötetet 40 évvel ezelőtt, amelynek a címe Heartbeats (szívdobbanások) volt, és amelyben az érzelmeiről írt. Arra gondoltam, hogy nekem is létre kellene hoznom valamit, amivel valamilyen formában a nyilvánosság elé tudom tárni a szívverésemet. Végül úgy döntöttem, hogy a papírok és szavak helyett inkább a technológiát választom.

Egy olyan apró EKG készüléket szereltem a testemre, amely bluetooth segítségével kapcsolódik bármely számítógéphez, ráadásul nem csak a saját szívverésemet tudja lekövetni, hanem a testemre helyezett elektródák segítségével a szívritmusom is szabályozhatóvá válik. Niellel kötöttünk egy egyezséget, ő egy NFT formájában megosztotta velem a hangokat, amiket lát, én pedig vele a szívverésemet. Elvileg, ha valakinek a rendelkezésére bocsátjuk NFT-ket, akkor hozzáférést biztosíthatunk bárkinek a szívverésemhez, így egy külső, harmadik személy is tudja befolyásolni a szívritmusomat.

Nagyon érdekes társadalmi kérdés például, hogy mennyi pénzt ér meg valaki másnak a szívem vagy egy szívdobbanásom, sok még a nyitott kérdés.

A létfontosságú testfunkciók megosztása nem tesz teljesen kiszolgáltatottá benneteket? Mi van akkor, ha az irányítás rossz kezekbe kerül, akár az életetekbe is kerülhet?

N.H.: Természetesen van benne kockázat, de a művészet sokszor veszélyes dolog. Ugyanakkor nem egyértelmű, hogy a testfunkciók megosztása csak negatív következményekkel járhat, például, ha valaki úgy gondolja, akkor küldhet nekem egész nap rózsaszínt is. Kerülhet persze rossz kezekbe is az irányítás, de ez a kockázat része az izgalomnak, mert különben a valóság unalmassá vagy ismétlődővé válik.

P.L.: A szívverésre ugyanez igaz, bár egy fokkal még veszélyesebb, hiszen egy létfontosságú szervem működésének irányítását adom más kezébe. Ez izgalmas dolog.

Niel, egy újságíró egyszer azt írta rólad, hogy te vagy az első hivatalosan elismert kiborg Nagy-Britanniában. Ugyanakkor különböző elektronikus eszközöket már régóta ültetnek be emberek, akár ide sorolhatjuk az első mai értelemben vett pacemakert is, amit 1958-ban ültették be Svédországban egy férfi testébe. Mi különböztet meg egy kiborgot egy évtizedek óta pacemakerrel élő embertől?

N.H.: Az újságíró kicsit elferdítette a tényeket, valójában annyi történt, hogy Nagy-Britanniában az igazolványképeken nem szerepelhet semmilyen elektronikai eszköz, csak az arc. Amikor útlevelet csináltattam, akkor nehéz volt elmagyarázni a hivatalnak, hogy az antenna a testem része, nem pedig egy külön eszköz, hanem én magam vagyok. Végül sikerült meggyőzni őket, és kaphattam útlevelet.

Az igaz, hogy már nagyon régen léteznek olyan emberek, akikbe valamilyen szerkezetet építenek, hogy segítsék az életüket, de azért jelentős különbségek vannak. Egy hagyományos pacemaker például csak egy előre beprogramozott impulzust ad a szívnek, hogy szabályozza a szívritmust. Ahhoz, hogy a tulajdonos, akár az orvos valamit változtasson rajta, ki kell operálni a testből. Az már egy következő szint vagy fejlettségi fok, ha úgy tud jeleket küldeni az eszköz, hogy közben az ember testében marad, és akár az akkumulátor töltöttségét vagy egyéb paramétereket a távolból is lehet már látni. A következő lépcsőfok, amikor már nem csak küldeni tud információkat az eszköz, hanem fogadni is, akár a tulajdonos, akár egy erre kijelölt ágens tud módosítani a beállításain. Innentől már csak a fantázia szabhat határt, hogy az irányítás akár gondolatokkal, gesztusokkal vagy más módon vezérelhető legyen.

Már ma is számtalan bionikus eszköz létezik, a bionikus kezek már nagyon fejlettek, gondolatokkal, idegi ingerekkel lehet őket irányítani, de távolról is lehetséges funkciókat állítani. A legújabb eszközök pedig már két irányú kommunikációra képesek a testtel, tehát nem csak irányítani lehet a működésüket, hanem például hőmérsékletet vagy a megérintett felület textúráját is lehet érzékelni. Ebben az esetben már nem a technológia használatáról, hanem a technológiával való összeolvadásról beszélünk. Nem érzem úgy, hogy technológiát használok vagy, hogy azt viselek.

Úgy gondolom, hogy én maga vagyok a technológia. Az antennámra nem, mint egy eszközre gondolok, hanem mint egy testrészre.

Hová fejlődhet a technológia, elképzelhető, hogy a gép egyszer átveszi az irányítást az ember felett? A technológia-ember viszony megváltozásának pozitív vagy negatív társadalmi hatásai lehetnek?

N.H.: Esetünkben már nem lehet külön technológiáról és külön testről beszélni, mi már egyek vagyunk a technológiával, összeolvadtunk egymással. Ebből a perspektívából nézve logikus, hogy ha a technológia fejlődik, akkor együtt fejlődünk. Teljesen új dimenziók nyílnak meg az emberiség előtt, a legpozitívabb változást például a környezetünkhöz való viszonyban, így áttételesen akár a klímaváltozás elleni harcban tudom elképzelni. Ha az ember például képessé válna a sötétben is látni, akkor sokkal kevesebb energiát kellene fordítani a világításra, vagy például, ha mi magunk tudnánk szándékosan változtatni a testhőmérsékletünket, akkor sokkal kevesebb fűtésre vagy légkondicionálásra lenne szükség. A technológiával való egyesülésben hihetetlen potenciál rejlik, a lehetőségeknek csak a fantázia szabhat határt.

Azt gondolom, hogy nem egy, hanem több jövő létezik, pont úgy, ahogy rendkívül sokféle társadalom létezik ma a világban, és óriásiak a fejlettségbeli különbségek. Bizonyos emberek a kozmikus sugarakat fogják érzékelni, mások a földrengéseket, rengeteg jelenség detektálásának és értelmezésének privilégiuma kikerülhet a tudósok kezéből, és sokkal nagyobb nyilvánosságot kaphat.

A hagyományos ember és ember közötti differenciák, például a vallás, bőrszín vagy nemi identitás elmosódnak, vagy legalábbis új szempontok fognak előtérbe helyeződni.

Nagyon érdekes lesz megtapasztalni, hogy például egy térben lévő, különböző digitális érzékszervekkel rendelkező emberek, illetve kiborgok más és más dolgokat fognak érzékelni, a térélmény is drasztikusan megváltozik. Sokáig lehetne még sorolni a lehetőségeket, gyakorlatilag végtelenek. Természetesen lesznek olyan kultúrák vagy társadalmi csoportok, amelyek nem engedik be maguk közé a technológiát, és megmaradnak 100%-ig embernek, az ő és a kiborgok közötti viszony is érdekes társadalmi kérdés lehet.

Hogy ez társadalmilag pozitív vagy negatív hatással fog-e járni? Mivel azt, hogy milyen technológiát ültetnek be valakinek a testébe, azt maga az ember tudja eldönteni, ezért az, hogy az új képességeket mire fogják használni, az csak az embereken fog múlni.

Azt gondolom, hogy nem magától a technológiától, sokkal inkább az emberi agytól kell félni.

Címlapkép és fotók: Glódi Balázs - Ludwig Múzeum

A cikk megjelenését a Ludwig Múzeum támogatta