Gelencsér András: véget kell vetni a féktelen gazdasági növekedésnek

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

November 30. és december 12. között Dubaiban rendezik meg a 28. ENSZ klímacsúcsot (Conference of the Parties, COP), a világ a klímaváltozás elleni küzdelemben állítólagosan elkötelezett nemzeteinek látványos politikai dzsemboriját. Az 1995-ben Berlinben útjára indult sorozat néhány állomása a helyszínről is nevezetessé vált az ott aláírt megállapodások tartalma okán, mint például a Kiotói (3.) vagy a Párizsi Klímacsúcs (21.), túlnyomó többségük azonban egyszerű sorszámmal a jótékony feledés homályába merült.

Az első klímacsúcs óta eltelt időszak a jelenlegi éghajlatváltozás tempója alapján elegendőnek hosszúnak tekinthető ahhoz, hogy számot vessünk a sorozat eddigi, módfelett sovány eredményeivel. Szimbolikus, hogy az idei klímacsúcsnak az az Egyesült Arab Emírségek ad otthont, amelyik bruttó nemzeti termékének egyharmada a kőolaj kereskedelméből származik, a konferencia soros elnöke pedig az ország legnagyobb olajvállalatának vezérigazgatója is egyben. Az idei klímacsúcsra mintegy 70 ezer (!) résztvevőt várnak a világ közel 200 országából, ami csaknem hatszor annyi, mint a nyári olimpiai játékok résztvevőinek a száma. Ráadásul utóbbi csak négyévente kerül megrendezésre, és legalább sportteljesítmények és élmény tekintetében kézzelfogható pozitív eredménnyel szolgál.

Ugyanez nem mondható el a klímacsúcsok sorozatáról, amelyek hiábavalóságáról nyilvánvaló kudarcok tömkelege tanúskodik.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a konferencia becsült karbonlábnyoma (ez a fogalom egyébként a British Petrol olajvállalat egyik 2004-es, az egyéni fogyasztó felelősségét sulykoló marketingkampányából származik, és a jelek szerint zseniálisan bejött) mintegy 130 ezer tonna szén-dioxidot tesz ki. A klímacsúcsra magánrepülőgéppel érkező politikusok és gazdasági potentátok gúnyt űznek a világból, amikor a kibocsátás csökkentéséről tanácskoznak az évente megrendezett monstre konferenciákon.

Bár jól tudjuk, hogy a rideg valóság nem a gazdasági-politika elit barátja, de nézzünk a konferenciák történetéhez kapcsolódó egy-két tényadatot. Az első COP konferencia évét megelőzően a világ szén-dioxid kibocsátása évente átlagosan 290 millió tonnával növekedett, 2022-ben az éves növekmény 321 millió tonna volt. Lenyűgöző előrelépés. Igaz, mindeközben a klímacsúcs résztvevőinek száma a kezdeti 4 ezerről 70 ezerre hízott. Az idei csúcs slágertémája, hogy a megújuló energiaforrások bővítésének ütemét a jelenlegi háromszorosára kell 2030-ig növelni az éghajlatváltozás vágyvezérelt (+1,5 Celsius fokon belüli) megállításának reményében. Ez nyilvánvalóan teljesen abszurd cél a fosszilis energiahordozók kiváltása tekintetében, hiszen a megújulók előállításához szükséges gyártási kapacitások jelenleg szinte kizárólag fosszilis energia alapúak (és ez 2030-ig sem lesz lényegesen másképp).

Tehát a megújuló energiaforrások volumenét lehet ugyan jelentős erőfeszítéssel növelni 2030-ig, ámde ez inkább fokozni fogja a fosszilis energiahordozók iránti igényt ebben az évtizedben, semmint akár egy jottányit is faragna belőle.

Az energetikai átállás mögött álló nyilvánvalóan hatalmas üzleti érdekeket lehántva tekintsünk egy konkrét példát, valójában mennyire is elkötelezettek a világpolitika kulcsszereplői, a gazdasági-politikai elit tagjai a klímaváltozás megállításában (a lózungok pufogtatásán túl). A „zöld” hidrogénről lesz szó (a hidrogén egyébként színtelen-szagtalan gáz), ami alatt a víz elektromos árammal történő bontásával (az ún. elektrolízissel) előállított hidrogént értjük. A vízbontás elve egyébiránt több mint 200 éve ismert (kémiaórákon kísérletileg is be szokták mutatni a durranógáz fejlesztését), és mintegy fél évszázada erre működőképes, ipari léptékű technológia is a rendelkezésünkre áll. Ennek – és a klímacsúcsok sorozata – ellenére a világon ma (döntően a műtrágyagyártás alapanyagaként és vegyipari alkalmazásra) évente felhasznált körülbelül 100 millió tonna hidrogén 96 %-át (!) földgázból és kőszénből állítjuk elő (a maradék 4% döntő részét is más eljárásokkal, például biogázból fejlesztik).

A világ elkötelezettsége a klímaváltozás megállítása mellett állítólag lassan három évtizede töretlen, ahogy azt a klímacsúcsok sorozata is demonstrálja, és az sem valószínű, hogy a választópolgárokat különösebben zavarná, hogy ha a zászlóra tűzött karbonmentesítés (dekarbonizáció) jegyében az ipar által felhasznált hidrogént vízből állítanák elő. Mégsem történt e téren az elmúlt három évtizedben szinte semmi, ahogy azt a mellékelt ábra mutatja. Pedig józan ésszel is belátható, hogy az elképzelt zöld (karbonmentes) jövő felé az lenne az egyedüli hiteles lépés, hogy elsőként a hatalmas volumenű gyártástechnológiákból száműzzük a fosszilis energiahordozókat.

Vajon eddig mi akadályozott meg bennünket abban, hogy az ehhez hasonló kézenfekvő és létező megoldásokat (egyébként sajnos amúgy sincs belőlük túl sok) válasszuk zöld elkötelezettségünk ékes bizonyítékaként?

Ha röviden akarnánk válaszolni erre a kérdésre, azt kellene mondanunk, hogy a profit és a kémia. A hidrogént vízből előállítani ugyanis közel háromszor annyi energiát emészt fel, mint földgázból (ennek sajnos általunk megváltoztathatatlan kémiai oka van), és a technológia is jóval bonyolultabb (például a vizet elektrolízis előtt sómentesíteni szükséges). Ezért a hidrogén előállításának költségei jelentősen megugranának, így a belőle készített termékek, mint például a műtrágya vagy az üzemanyagok árai is számottevően emelkednének, amit a gazdaság, a politika és a társadalom egyszerűen nem vállal fel, így a dekarbonizációs törekvések csak szép szavak maradnak.

Most játsszunk el a gondolattal, hogy a gazdasági-politikai elit a klímacsúcson észbe kap és 2024. január 1-től az összes ipari hidrogént vízből állítjuk elő. Ha a hidrogén évente felhasznált mennyisége nem csökken (márpedig miért csökkenne, hiszen műtrágyára és más termékekre egyre növekvő mértékben van kereslet, sőt a zöld hidrogénnek a jövő energiatárolásában is meghatározó szerepet szánnak), akkor a világ erre (ti. a hidrogén előállítására) eső villamos energia felhasználása azonnal a korábbi háromszorosára ugrana. Mivel ezt a többletenergiát valamiből elő kell állítani (és mint tudjuk, ingyen energia nincs), a hozzá szükséges többlet infrastruktúrát le kellene gyártani és folyamatosan működtetni kellene, hogy ugyanott tartsunk, ahol most vagyunk.

Vagyis a helybenjáráshoz is jelentős befektetés lenne szükséges, cserébe minden jelentősen megdrágulna, amit a jóléti államok polgárai köztudomásúlag elég nehezen tudnának elviselni.

Ismételten oda jutottunk, hogy lényegében az egyetlen, a valóságban is működő megoldás az energia- és anyagfelhasználás drasztikus visszafogása lenne. Ez azonban a jóléti társadalmakban fetisizált gazdasági növekedés visszafordítását jelentené, aminek viszont nincs sem politikai, sem gazdasági, sem társadalmi támogatottsága. Tehát nem a klímaváltozást kellene megállítanunk, hanem a féktelen gazdasági növekedést, a természeti erőforrások esztelen pazarlását, ilyet azonban kimondani is eretnekség. A klímacsúcson nem is esik ilyesmiről szó, így marad az a lassan nevetségessé váló kollektív erőfeszítés, amivel a nemzetközi szervezetek a globális kommunikációs térben egyre kétségbeesettebben próbálják elkendőzni az egyre nyilvánvalóbbá váló könyörtelen valóságot. Így azonban modern társadalmunk sajnos elkerülhetetlenül és egyre nagyobb sebességgel sodródik a globális ökológiai krízis fenyegető következményei felé, amint arra Ferenc pápa is figyelmeztetett Laudato si enciklikájában. A megoldást is már lassan csak odafent érdemes keresni...

Címlapkép forrása: Getty Images