Pannon Egyetem, MTA VEAB, HUN-REN-PE Levegőkémiai Kutatócsoport
1966-ban született Kisvárdán. 1990-ben okleveles vegyészmérnökként végzett a Veszprémi Vegyipari Egyetemen. PhD fokozatot 1995-ben szerzett, az MTA doktora 2002-ben lett. 2019-ben az MTA levelező, 2025-ben rendes tagjává választották. Jelenleg a Pannon Egyetem egyetemi tanára, 2015. és 2024. között rektora, az MTA Veszprémi Területi Bizottságának elnöke, a HUN-REN-PE Levegőkémiai Kutatócsoport és az Éghajlatváltozás Multidiszciplináris Nemzeti Laboratórium vezetője. Szakterülete a levegőkémia, ezen belül a légköri aeroszol részecskék kutatása. „Carbonaceous Aerosol” címmel a Springer kiadónál jelent meg monográfiája. 91 publikációjára eddig több mint 8500 hivatkozást kapott. Nemzetközi elismertségének számos neves külföldi kutatóintézettel való szoros szakmai együttműködést és több közvetlenül elnyert EU pályázatot köszönhet. A globális fenntarthatósággal kapcsolatos népszerű ismeretterjesztő könyv https://akademiai.hu/ptudx00402-abrandok-buvoleteben.html és számos véleménycikk szerzője, a globális fenntarthatóság eddig gondosan elhallgatott szempontjait fájdalmasan őszintén feltáró, több százezer embert elérő médiainterjúk, podcastok, kerekasztal beszélgetések és előadások állandó szereplője.
A tudomány az emberi szellem legnagyszerűbb alkotásainak egyike, szerepe a modern civilizációban megkerülhetetlen. A tudomány legfőbb ismérve a szabadság, eszköztára pedig olyan idejétmúlt elemeket tartalmaz, mint a kételkedés, alaposság, tájékozódás, vita, konstruktív kritika, vagy a tévedés jogának fenntartása. Ezek napjainkban kifejezetten irritálják az alternatív valóság tetszetős világában pallérozódó tömegeket és döntéshozókat, akik egészpályás letámadást indítottak a tudomány ellen, megállapításait puszta véleménnyé silányítva. Hasonlóval már néhányszor találkozhattunk a történelemben, és nagyon nem lett jó vége…
A 21. században az egyetemes tudomány felhalmozott vívmányai a 8 milliárdos népességgel és a kőkorszakban ragadt emberi agy korlátaival kombinálva permanens rendszerszintű üzemzavartól szenvedő globális világot hoztak létre. Az egymással is összefüggő válságok (polikrízis) elől az emberiség sajnos az illúziók, a gazdaság-politika-média által kifeszített kommunikációs valóságába menekül. Ezzel egyre közelebb sodorva magát a hatodik nagy kihalási eseményhez.
A hőhullámokon, hőmérsékleti rekordokon való szörnyülködés helyett érdemesebb az óceánokon és az állandó jég birodalmában körülnézni. A globális tengerszint Földünk „hőmérőjének” tekinthető, emelkedése a bolygó felmelegedését mutatja. Teljesen felesleges tehát a klímaszkeptikusokkal a globális átlaghőmérséklet mérési pontosságáról vagy számítási módszereiről vitázni, Földünk felmelegedésének ténye elvitathatatlan. A globális felmelegedés kezelésével kapcsolatos „még van időnk” narratívával szemben valójában már beindultak hatalmas léptékű öngerjesztő természeti folyamatok.
Az eddigi klímacsúcsok hiábavalóságáról nyilvánvaló kudarcok tömkelege tanúskodik. Nem lesz ez másképp az idei, Egyesült Arab Emírségekben tartandó konferenciával sem. Az egyetlen helyes út a gazdaság féktelen növekedésének megállítása lenne, ilyet azonban még kimondani is eretnekség.
A klímaegyezmény céljainak elérésére pontosan annyi az esély, mint egy utasszállító gépen repülés közben motort cserélni. Az egyetlen racionális (értsd: a valóságban is működő) megoldás a globális fogyasztás drasztikus csökkentése lenne, ami egyfajta irányított kényszerleszállás.
Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legfrissebb összefoglalója újra ugyanazt az egybites üzenetet közvetíti, amit az elmúlt években már sokszor hallhattunk. Ugyanakkor a jelentés számos tudományos tényt figyelmen kívül hagy. Nagy kérdés, hogy az emberiség mikor ébred fel, és a zöld lufik eregetése helyett szembenéz-e a valósággal. El kell gondolkodnunk ugyanis azon, hogy az emberi élet feltételeit – ha a mainál lényegesen szerényebb anyagi körülmények között is – miként tudjuk biztosítani a jövőben.
A közelmúltban az egyiptomi Sarm es-Sejkben megtartott klímacsúcs után az elhangzott hivatalos nyilatkozatokból a kötelező udvariasságot és a megalapozatlan kincstári optimizmust lehántva minden gondolkodó ember számára egyértelművé vált, hogy a világ végleg elengedte a 1,5 Celsius-fokos klímacélt (hogy ti. a globális átlaghőmérséklet az 1850 és 1900 közötti átlaghoz képest mért növekedését az évszázad végére 1,5 Celsius-fok alatt tudjuk tartani). A tömegeknek szánt egybites politikai narratívában ez annak a beismerését jelenti, hogy a klímaváltozás nem megállítható, legjobb esetben is csak üteme mérsékelhető. Már csak abban reménykedhetünk, hogy az aktuális modellek által az évszázad végére prognosztizált 2,1–2,9 Celsius-fokos hőmérsékletemelkedés nem fog visszafordíthatatlan természeti folyamatokat elszabadítani és nem fogja sok milliárd ember számára élhetetlenné tenni a Földet. De vajon reális cél volt-e valaha is a „klímaváltozás megállítása” a bűvös 1,5 Celsius fokon belül? Látszólag igen, hiszen az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 2018-ban kiadott jelentésében ezt még modellszámításokkal alátámasztott megvalósítható célkitűzésként fogalmazta meg. A közvélemény szerint az IPCC tudományos konszenzussal készíti értékelő jelentéseit, a nemzetközi tudomány által hitelesített, jelenlegi tudásunkat tükröző tanulmányok alapján. Valójában azonban bármely „klímacél” kitűzése soha nem az általunk megismert valóságra vonatkozó tudományos eredmények, hanem a valóságot leképezni hivatott globális éghajlati modellek előrejelzései alapján történik. A kettő messze nem ugyanaz.
