A valóság nem ellenség - Összeomlás vagy fájdalmas kényszerleszállás vár a világra

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Alig három hónappal az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) a fenntartható fejlődés vezérgondolatát, a globális klímaváltozás 1,5 °C-on (vagy °2 C-on) belül való megállításának matematikai esélyét továbbra is életben tartó jelentése után jelent meg szinte fű alatt az Energy Institute (EI) 2022. évi globális energiafelhasználásról szóló ténybeli jelentése (Statistical Review on World Energy 2023). Míg a „karbonmentes jövő” bibliájának tekintett IPCC jelentés megállapításait a hazai sajtóban és a fenntarthatósággal foglalkozó közösségi médiában írások százai szemlézték, addig a száraz valóságot elénk táró EI jelentés ismertetését csak néhány hazai portál találta említésre méltónak. Pedig ez már csak a történetiség kedvéért is illendő lett volna, hiszen a globális energiapolitikában zsinórmértéknek számító dokumentum 1952. óta ad számot minden évben a világ egyre növekvő energiaszükségletét biztosító energiatermelési módok volumenének tényleges alakulásáról (az IPCC jelentéseit csak 1990. óta teszi közzé). Joggal merülhet fel a figyelmes olvasóban a kérdés, hogy vajon mi lehet ennek a fékezett habzású kommunikációnak az oka, hiszen az, hogy a jövőnket érintő fontos tényekről van szó, nem lehet vitás.

Minden józanul gondolkodó ember, ha fogyókúrába kezd, legalább időnként rááll a mérlegre, hogy mennyiben sikerült kitűzött céljait ténylegesen megvalósítania.

A Párizsi Klímaegyezmény az emberiség fosszilis energiafelhasználásának „fogyókúrája”, az EI jelentése pedig a megvalósítást ellenőrző mérleg lenne, már ha a világ egyáltalán kíváncsi lenne rá. De nyilvánvalóan nem az, hiszen a valóság, amit a mérleg mutat, módfelett kiábrándító. Nem azt mutatja, amit látni szeretnénk, nem a „karbonmentes zöld átállás” diadalmas termelési riportja, hanem azt, hogy a világ még mindig homlokegyenest ellenkező irányba tart, immár 8 évvel a „sikeres” Párizsi Klímaegyezmény aláírása után.

A világ a fosszilis energia elégetéséből származó CO2 kibocsátása 2022-ben 0,9%-kal növekedett, és új rekordot döntött (a korábbi rekord még 2018-ból, a világjárvány előtti évből származott).

A világ energiafelhasználásának több mint 82%-át még mindig a fosszilis energiahordozók adják (2015-ben, a Párizsi Klímaegyezmény aláírásának évében ez az arány 86% volt, csakhogy azóta a világ összes energiafelhasználása 7,5 %-kal növekedett). A fejlett országokban megvalósult mérsékelt kibocsátáscsökkentést elsősorban az ázsiai térség energiaéhségének növekedése bőven felülmúlta, még a kőszén felhasználásának üteme is nőtt (+0,6 %). Tehát a fogyókúra egyelőre nem sikerül, sőt, felfele mozdult el a mérleg nyelve. Lélektanilag érthető, hogy ezzel egyetlen fogyókúrázó sem szívesen szembesül, még kevésbé szeretné, hogy ezt mások is megtudják. A mai világban a politika, a gazdaság és amúgy a modern társadalom többsége is szeret az „alternatív valóság” (leánykori nevén ábrándok) akolmelegében meghúzódni, megkímélve magát a könyörtelen valóságtól. Ez persze a globális gazdasági, pénzügyi és politikai elit érdeke is, hiszen ebben a kommunikációs erőtérben könnyű fenntartani a gigantikus haszonnal kecsegtető „globális zöld átállás” illúzióját, már ameddig az erőforrások ki nem fogynak alólunk. (Az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak sorában ott lapul a minden más méltányolható célt semmissé tevő gazdasági növekedés).

De ússzunk fel az alternatív valóság mélyéből a felszínre, ahol a valósággal szembesülhetünk, vegyünk egy mély levegőt és nézzünk körül odafent.

Lehet-e egyáltalán reális esélye a fosszilis energiahordozók kiváltásának (az ún. dekarbonizációnak, zöld átállásnak) globális szinten?

Induljunk ki abból a tényből, hogy egy adott évben a világ teljes energiafelhasználásának 97%-át a létező infrastruktúra, a gazdaság és a társadalom működtetésére és fenntartására kell fordítani (pl. épületek fűtése, termelőeszközök működtetése, szolgáltatások biztosítása, szállítás, közlekedés, stb). Ezt az energiamennyiséget csak a már meglevő energetikai infrastruktúrák tudják számunkra megtermelni, amelyek jelenleg 82%-a fosszilis energiahordozókkal „üzemel”. Mivel pedig a társadalom és a gazdaság működését felfüggeszteni nem lehet, ezért az ehhez szükséges fosszilis energiamennyiséget, ha tetszik, ha nem, az adott évben mindenképpen fel kell használni. A villamos energia termelésében a „megújuló energiaforrások” (napelemek, szélturbinák) kapacitása ugyan valóban látványosan bővül, ám ezeket először le kell gyártani már létező gyárakban, amelyeket szintén csak meglevő energetikai infrastruktúrákkal lehet működtetni.

A fosszilis energia felhasználása itt sem spórolható meg.

De mindennek a tetejébe az elképzelt zöld átállás legnagyobb akadálya – a nyersanyagok készleteinek kimerülésén kívül –, hogy a világ teljes energiafelhasználásának közel felét (!) kitevő szektorokban, úgymint a nehézipar (acél-, cement-, alumínium-, üveg-, műanyag-, műtrágyagyártás, olajfinomítás), bányászat és ércfeldolgozás, építőipar, közúti szállítás, tengerhajózás, hadászat (ki látott már a harctéren a töltőknél sorban álló akkumulátoros harckocsikat?), repülés, egyáltalán nincs érdemben működő „karbonmentes” megoldás. (Itt most tekintsünk el a médiának folyamatos táplálékul szolgáló, a zöld átállás illúziójának fenntartását elősegítő, a tervezőasztalon vagy prototípusként létező „okos” megoldásoktól, pl. elektromos repülőgép). És ezek a szektorok együttesen alkotják a világgazdaság motorját, ami folyamatosan jár, méghozzá a maximális terheléséhez közeli fordulatszámon (a közelmúltban láthattuk, hogy milyen következményekkel jár, hogy ha ez motor a világjárvány vagy az ellátási láncok megszakadása miatt ki-kihagy).

A klímaegyezményekben kiszabott feladat nem kisebb, mint ezt a gigantikus és működő rendszert menet közben 2–3 évtized alatt dekarbonizálni. Ennek pontosan annyi az esélye, mint egy utasszállító gépen repülés közben motort cserélni.

Az egyetlen racionális (értsd: a valóságban is működő) megoldás a globális fogyasztás drasztikus csökkentése lenne, a repülőgépes hasonlatot továbbgondolva egyfajta irányított kényszerleszállás. Egy ilyen megoldás azonban totálisan szembemegy a profit rövidtávú maximalizálásában érdekelt globális gazdasági-pénzügyi elit érdekeivel, de a fenntartható fejlődés (értsd: fenntarthatatlan növekedés) és a technológia mindenhatóságának illúziójával mételyezett széles tömegek körében sem lenne népszerű. Ha bármelyik ország vezetése ezt megkísérelné felvállalni, az számukra azonnali politikai öngyilkossággal érne fel. Egy maroknyi, egyelőre inkább bozótharcosnak tekintett gondolkodó ember, tudós mellett egyedül az egyház mer szembeszállni a mindent leuraló korszellemmel, a nemzetközi szervezetek által is sugalmazott korlátok nélküli gazdasági növekedés illúziójával, amit zseniális marketingfogásként „fenntartható fejlődésnek” hívnak.

A valóság nem ellenség

– jelentette ki Székely János szombathelyi megyéspüspök a Magyar Kurírnak adott interjújában, majd hozzátette: „A szabadság nem a valóságtól elszakadó önkény, hanem a valóságba beleírt harmónia kiolvasása és az ennek mentén való kibontakozás.”

Jó lenne, ha az emberiség még azelőtt visszatalálna a valósághoz, mielőtt a valóság talál telibe bennünket. A repülőgépes hasonlatot továbbgondolva ez utóbbi lehetőség nem sok jóval kecsegtet az álmoskönyv szerint…

Címlapkép forrása: Getty Images