Westminster brexit brit kilepes tortenelmi dontes
KRTK blog

Brexit-végkifejlet: miért volt ilyen nehéz?

Somai Miklós, KRTK
2016. június 23., az ominózus népszavazás óta, a Brexit-folyamat úgy kígyózott az átlagos újságolvasó szeme előtt, mint valami végeláthatatlan szappanopera: az utolsó pillanatban mindig közbejött valami, egy nem várt fordulat, majd a történet folytatódott tovább. Lassan már a szakemberek számára sem volt egyértelmű, vajon a briteknek sikerül-e valaha is teljesen elszakadniuk az Európai Uniótól. 2020 karácsonyán úgy tűnt, a történet véget ért: az utolsó pillanatban tető alá hozott kereskedelmi megállapodásnak köszönhetően 2021. január 1-től alapvetően változik a brit-EU viszony. Ugyanakkor még mindig maradtak nyitott kérdések. Ebben az írásban annak próbálunk meg utánajárni, mi van a háttérben, miért volt ennyire nehéz.

Különböző – elsősorban földrajzi és történelmi – okokból a brit politikai, gazdasági, kulturális és jogi hagyományok alapvetően különböznek a kontinentálistól, következésképpen a briteknek a kontinentális Európa országainál sokkal erősebbek az Európán kívüli gazdasági-politikai kapcsolatai. Churchill már 1930-ban megmondta: „Európával vagyunk, de nem európaiak” [1]. Ez a különbözőség a 2. világháború után is egy ideig még visszatartotta a briteket attól, hogy részt vegyenek az európai kooperációban. Bár később meggondolták a dolgot, Európa-politikájuk kapcsán – tagságuk több mint 40 éve alatt – folyamatosan vitában álltak úgy saját magukkal, mint a többi tagországgal. Megjegyezzük, hogy ez a kettős vita különösen felerősödött a Brexit-tárgyalásokban: egyrészt, a brit politikai elit nem volt képes egységes álláspontot képviselni a tekintetben, mennyire szabad elszakadni az EU-tól; másrészt a brit és uniós tárgyalófél között alapvető konfliktust okozott, hogy a britek kezdettől fogva a szuverenitásukért harcoltak, az EU27-ek pedig azért, hogy a tárgyalási folyamat, illetve a végeredmény ne tegye vonzóvá a többi tagország számára a brit példa követését.

EU-27-ek abból indultak ki, hogy ők az erősebb tárgyalófél – és egyébként is a britek rúgták fel a status quo-t – tehát egyértelműen ők diktálnak és a briteknek kell alkalmazkodniuk.

Az integrációban való részvételt tekintve, a britek számára a legfőbb vonzerőt a gazdasági együttműködés, a kereskedés lehetőségeinek kihasználása, a legfőbb problémát pedig a politikai-gazdasági szuverenitásuk csorbulása jelentette. Ebből a szempontból a Maastrichti Szerződés (1992) mérföldkőnek számít: mindaddig az európai integráció gazdasági szálának (vámunió, egységes piac) erősödése volt a meghatározó, onnantól kezdve azonban a hangsúly a „projekt” politikai jellegének (pl. bel- és határügyi, illetve biztonságpolitikai együttműködés) fokozására, valamint a gazdaságpolitika meghatározó szegmenseinek (pl. monetáris politika) központosítására helyeződött át.

Maastricht után a hagyományos brit politikai pártokon belül, de mindenekelőtt az akkoriban kormányzó toryknál, megerősödött az euroszkepticizmus. Ezt később tovább táplálta az 1997-2010 közötti, 13 évnyi munkáspárti kormányzás, amely egyrészt jelentős összegekkel támogatta a keleti bővüléssel belépő országok felzárkózását, másrészt megnyitotta számukra az ország munkaerőpiacát. Bár ez utóbbi a hiányszakmákban nyilvánvalóan haszonnal is járt, a (már évek óta növekedésben lévő) nettó migrációs többlet újabb (rekord-) szintre emelkedése azonban kezdte túlterhelni a köz- és jóléti szolgáltatásokat, ami újabb érveket adott az euroszkeptikusok kezébe. Minthogy a lakosság széles köre szenvedett a 2008/2009-es válság óta folytatott megszorításoktól, az egyre költségesebb Európa-politika, illetve a vele kapcsolatos növekvő elégedetlenség megerősítette az alternatív politikai formációkat. Ez utóbbiak közül kiemelkedett a UKIP, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja, mely komoly sikereket ért el a 2010-es évek első felében rendezett országos szavazásokon. Pártjának kettészakadását, illetve a UKIP további előretörését megakadályozandó, David Cameron, akkori konzervatív miniszterelnök, 2016. június 23-ra kiírta az ország EU-tagságáról szóló népszavazást.

Az eredmény – a Leave (kilépni) győzelme – meglepte úgy a brit, mint az európai közvéleményt.

Bár az euroszkepticizmus a társadalom minden rétegét áthatotta, a politikai/gazdasági/közvéleményformáló elit túlnyomó többsége egyértelműen a Remain (maradni) győzelmében, azaz a status quo fenntartásában volt érdekelt. Ennek megfelelően, a minisztériumokban semmiféle terv/forgatókönyv nem létezett a Brexitre vonatkozóan. A kilépési stratégiát a népszavazást követő bő féléves időszakban gyakorlatilag a semmiből, egészen az alapoktól kellett felépíteni [2].

A kezdetektől fogva két, egymástól markánsan különböző álláspont versengett. A Leave-kampány fő ideológusai a clean (tiszta) Brexit mellett érveltek, amelynek lényege az ország törvényei, határai és közpénzei feletti ellenőrzés visszaszerzése. Magyarán: az országban érvényes törvényeket a Commons-ban (a parlament alsó háza), a britek által elszámoltatható képviselők hozzák; a külföldi munkavállalók és halászhajók beengedését újraszabályozzák; az EU-nak történő pénzügyi átutalásokat minimálisra csökkentik.

Ezen célokból egyértelműen következett, hogy az Egyesült Királyság sem az egységes piacon, sem a vámunióban nem maradhat benn, és az Európai Bíróság joghatósága alól is kikerül.

A tiszta Brexitben hívők szerint minden más megoldás messy (azaz zavaros) Brexitet jelent, amikor is a britek igyekeznek úgy kilépni, hogy közben az integráció bizonyos, számukra előnyös együttműködéseiben továbbra is részt vennének (alias cherry-picking vagyis kimazsolázás), ami viszont az EU éles ellenállásába ütközik, mivel veszélyeztetné az egységes piac integritását és az EU jogrendjét. Egyszóval, egy ilyen zavaros Brexit csak végeláthatatlan alkudozásokhoz és a folyamat elhúzódásához vezethet.

A másik álláspontot, az EU-val való viszonyban a kontinuitásban érdekelt, Remain-párti erők képviselték. Az ő fogalmaik szerint a Brexitnek létezik egy hard (kemény) és egy soft (puha) változata: az előbbi, a kb. a tiszta Brexitnek megfelelő változat gyökeres átalakulással, és kolosszális gazdasági-társadalmi károkozással járna, míg az utóbbi, az ország gazdasági érdekeinek jobban megfelelő mérsékeltebb változat azt jelentené, hogy a britek megőriznék az egységes piachoz való korábbi hozzáférésüket, és/vagy benn maradnának az európai vámunióban.

Bár a két felfogás versengése a tárgyalási folyamat során a felszínen mindvégig megjelent – és egyes belpolitikai események hatására bizonyos hullámzást is mutatott – azért a tények alapján egyértelműen állítható, hogy a második álláspontot (a puha Brexitet) képviselők voltak erőfölényben. Már csak azért is, mert az EU is a puha Brexitben volt érdekelt: esze ágában sem volt akadályokat gördíteni az árukereskedelem elé, ahol jelentős többlettel rendelkezett (2019-ben kb. 110 md€); nem így a szolgáltatáskereskedelem terén, ahol (2019-ben 21 md€) hiánya mutatkozott. Ez utóbbi területen vissza akarta fogni az együttműködést, mert abból indult ki, hogy egy unión kívüli ország ne élvezhesse ugyanazon előnyöket, mint egy uniós tagország [3].

A népszavazás után három héttel felálló új kabinetről köztudott volt, hogy nem csupán az új miniszterelnök (Theresa May), de a tárcavezető miniszterek több mint kétharmada is korábban a bennmaradás mellett kampányolt. Vagyis abban a kormányban, mely a brit lakosság kinyilvánított akaratának megfelelő politika levezénylésére állt fel, a többség nem hitt ebben a politikában.

További tény, hogy bár a Brexit-stratégia kidolgozásában jelentős szerepet játszó minisztériumok élén általában elkötelezett kilépés-pártiak álltak, a kormányfő a Bizottsággal folytatott tárgyalások döntő pillanataiban mindig a Kabinetirodán belül, a minisztériumokkal párhuzamosan létrehozott, s funkcióit tekintve azokkal jelentős átfedésben lévő részleg munkatársaira hallgatott.  Ez a gyakorlat – a tárcavezető és egyéb miniszterek/főtisztviselők 2018 nyarától tömegessé váló lemondásán túlmenően – azt eredményezte, hogy mindaddig, amíg Theresa May volt a brit miniszterelnök, a tárgyalások minden szakaszában az Európai Unió álláspontja érvényesült.

A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány téma, amelyben a britek feltűnően rosszul képviselték a saját érdekeiket. Bár a Lisszaboni Szerződés párhuzamos tárgyalásokról beszél, a Bizottság mégis elérte, hogy először az ún. kilépési kérdésekkel (állampolgári jogok, ír határ, kilépési számla) foglalkozzanak, s csak ezután a jövőbeni (pl. kereskedelmi) kapcsolatokkal. Ily módon a britek előbb fogadták el, hogy milyen elvek alapján fizetnek még további, akár euró-tízmilliárdokra rúgó összegeket az EU közös költségvetésébe, mintsem fogalmuk lehetett volna arról, milyen piacra jutási lehetőségek nyílnak áru- és szolgáltatásexportjuk előtt az EU27-ekben a kilépés után. Ráadásul mindezt úgy, hogy tudva-tudták: a nemzetközi jog alapján egy fillér kötelezettségük sem keletkezik, ha a tárgyalások végén megállapodás nélkül lépnek ki az EU-ból, mivel az uniós jogok és kötelezettségek egyik napról a másikra egy csapásra szűnnek meg a számukra [4].

A következő téma az átmeneti időszak kérdése, amiben szintén viszonylag gyorsan megállapodás született, és ami a Brexit-folyamat több évvel történő elhúzódását vetítette előre. Az átmeneti periódus eredetileg azt jelentette, hogy a jövőbeni kétoldalú (kereskedelmi és egyéb) kapcsolatokról szóló megállapodás nem lép életbe azonnal, hanem az állampolgárok és a vállalkozások kb. két évnyi időt kapnak arra, hogy az új feltételekhez alkalmazkodhassanak. Később azután, amikor a tárgyalások nem vezettek eredményre, a felek úgy döntöttek, hogy az átmeneti időszakot magára a jövőbeni kapcsolatok kitárgyalására használják fel.

A tiszta Brexit szempontjából a legsúlyosabb csapást az ír-északír szárazföldi határ kérdésének napirendre tűzése jelentette. A BBC által dokumentált tény, hogy Michel Barnier, az EU főtárgyalója a kilépési folyamat során végig úgy tekintett erre az ügyre, mint ami a leghatékonyabb eszköz arra, hogy állandóan nyomást tudjon gyakorolni brit tárgyalófélre. Nem titkolta azon szándékát, miszerint ezt a vonalat követi majd a kereskedelmi tárgyalások során is, mert így – az ír kérdést még évekig nyitva hagyva – tehető a britek számára a legdrágábbá az egységes piachoz való hozzáférés [5].

Az alapvető hibát a May-kormány ott követte el, amikor egy 2017 decemberi EU-UK közös dokumentumban elfogadta, hogy amennyiben a tárgyalások során nem sikerül megállapodni jövőbeli kereskedelmi kapcsolatokról, vagyis no deal esetén, egy olyan tartalékmegoldás (backstop) lép életbe, amelyben a britek kötelezik magukat, hogy Észak-Írország vonatkozásában teljes mértékben igazodnak az európai egységes piac és a vámunió mindenkori szabályaihoz. Ez azt jelentette, hogy Észak-Írországban a kilépési folyamat végén más szabályok és vámok érvényesülnének, mint az ország többi részében (lényegében Nagy-Britanniában), ami veszélyeztetné az ország belső piacának az egységét, végső soron az Egyesült Királyság alkotmányos integritását.

Ki kell hangsúlyozni, hogy ez egy mesterségesen kreált probléma. Az ír sziget északi és déli része közötti megfelelő hozzáállás, kölcsönös jóindulat és együttműködési készség esetén nincs szükség semmiféle tartalékmegoldásra.

A határ lakosság számára történő szabad átjárhatósága gyakorlatilag egyidős az ír függetlenséggel: 1923 óta egy mini-Schengenhez hasonlítható megállapodás lehetővé teszi az Írországban és az Egyesült Királyság európai területein élő, dolgozó vagy tanuló több mint 70 millió ember számára, hogy szabadon, ellenőrzések és megállás nélkül kelhessen át a határokon (az ír-északír szárazföldi határon és a szigetek között), és mindezt különösebb okmánykövetelmények nélkül (azaz pl. egy autóvezetői engedéllyel) megtehesse.

Az árukereskedelem fizikai ellenőrzésére az ír-északír határon szintén nincs szükség, mivel az unió tranzitrendszere – amelyben olyan országok is részt vesznek, mint például Norvégia, Svájc, vagy Törökország – lehetővé teszi, hogy a szállítmányok ellenőrzött körülmények között érjék el rendeltetési helyüket anélkül, hogy az országhatárnál meg kellene állniuk. A mai vámgyakorlatban nem az árut kell a vámhatósághoz vinni. A vámtisztviselők azok, akik – ha az export- vagy importnyilatkozat alapján elvégzett kockázatelemzés eredménye miatt szükségesnek látják – kimennek a szállítmányozó, külkereskedelmi vagy logisztikai szolgáltató cég telephelyére, és elvégzik az áruk fizikai ellenőrzését. Azonban a legtöbb esetben erre nincs szükség, mert az áruforgalom zömét különböző rendszerekben nyilvántartott, megbízható gazdasági szereplők bonyolítják. A lényeg az árut kísérő dokumentumok ellenőrzése, és a megfelelő kockázatelemzés lefolytatása. Ma már minden számítógépen van, és a vámügyintézést egy, a határtól távol eső irodából is el lehet végezni.

Bár a tárgyalások alapelve az volt, hogy semmilyen megállapodás sem végleges, amíg a felek mindenről meg nem állapodtak, a May-kormány mégis képes volt olyan egyezséget kötni a Bizottsággal, melyben az EU számára fontos kérdésekről (többek között az állampolgári jogokról, az ír-északír határról és a britek még fennálló pénzügyi kötelezettségeiről) egy, a nemzetközi jog hatálya alá eső szerződést (Kilépési Megállapodást) írtak alá, míg a britek számára lényeges jövőbeni kapcsolatokról csupán egy szándéknyilatkozat (Politikai Deklaráció) született. Ráadásul a Kilépési Megállapodás szerves részét képezte az ír tartalékmegoldás, amely ebben a verzióban nem csupán Észak-Írországot kezelte volna az ország többi részétől különálló szabályozási rendszerben (az EU egységes piacának és vámuniójának részeként), de magát a nagy-britanniai részt is az EU-val közös vámunióban tartotta volna [6].

A megállapodás olyannyira nyilvánvalóan előnytelen volt a britek számára – sem az ír tartalékmegoldás aktiválásának megakadályozására, sem az abból való kilépésre nem lett volna joguk, s akár az idők végezetéig alkalmazhatták volna az uniós szabályozásokat anélkül, hogy bármiféle beleszólásuk lett volna azok kialakításába –, hogy

a Brexit ilyen körülmények között rosszabbnak tűnt, mint az Európai Unióban való bennmaradás.

Nem véletlen tehát, hogy a Commons háromszor is elutasította a May-kormány által a kilépés ügyében előterjesztett dokumentumok ratifikálását. Végül a 2019-es Európai parlamenti választások egyértelmű eredménye (az újonnan létrehozott Brexit Párt fölényes győzelme) és „üzenete” késztette a brit Konzervatív Pártot politikája megváltoztatására. Arra, hogy a May kormányt felváltsa Boris Johnson kormányával, egy olyan kormányfőével, aki képes volt elhitetni az emberekkel, hogy teljes mellszélességgel kiáll Brexit ügye mellett.

Az új kormánynak néhány hónap leforgása alatt sikerült az EU-val részlegesen újratárgyalni a 2018-as dokumentumokat. A Kilépési Megállapodásban a legfontosabb változás az volt, hogy kiiktatták az ír jegyzőkönyvből az ország egészére következő csapdahelyzetet. Ehelyett végleges megoldásra törekedtek, ami az átmeneti időt követően lép életbe: az Egyesült Királyság egységes vámterület marad, és önálló kereskedelempolitikát folytathat; Észak-Írország azonban az árucikkek vonatkozásában továbbra is az EU egységes piacának normáihoz igazodik, az EU vámtarifáit alkalmazza (kivéve a brit belső piaci forgalomra), ami miatt ezen témákban megmarad az Európai Bíróság joghatósága. A rendszert az északír törvényhozás 2024-től kezdődően négy – illetve az unionista és a nacionalista közösségek egyetértése esetén nyolc – évre mindig meghosszabbíthatja. Amennyiben a hosszabbítást az ír parlament többsége elutasítja, az Északír Jegyzőkönyv még két évig érvényben marad, mely idő alatt az ír-északír határról szóló vitát a felek „felújíthatják”.

Az EU-val újratárgyalt dokumentumok bázisán, valamint megtapasztalva az ellenzék Brexittel kapcsolatos ellentmondásos (Labour), illetve ellenséges (LibDem) viszonyát, a Johnson-kormány politikája – és háromszavas („Get Brexit Done” ~ „intézzük el a Brexitet”) szlogennel operáló választási kampánya – egyenes úton vezetett a toryk földcsuszamlásszerű győzelméhez a 2019. decemberi előrehozott választásokon, és végül ahhoz, hogy az Egyesült Királyság 2020. január 31-én hivatalosan is kilépjen az Európai Unióból.

2020 fennmaradó 11 hónapjában már „csak” a kétoldalú kapcsolatok jövőjéről kellett megállapodni. Bár a Politikai Deklaráció egy szabadkereskedelmi megállapodás elérését tűzte ki célul, a dolgot alaposan megnehezítette, hogy a felek álláspontjai rendkívül messze estek egymástól. A két legfontosabb vitapontnak a halászat és az ún. „egyenlő versenyfeltételek” ügye bizonyult.

A halászati kérdést illetően, az ENSZ tengerjogi konvenciója alapján a britek, 2021. január 1-től kezdődően, mint szuverén partmenti állam, automatikusan visszanyerik az ellenőrzésüket a parttól 200 tengeri mérföldig terjedő sávban, az ún. kizárólagos gazdasági zónájukban. Az EU közös halászati politikája, illetve az annak lényegét képező kvótarendszer alapján azonban az utóbbi években olyan arányok alakultak ki, hogy az EU27-ek hajói halból és egyéb tengeri állatokból – mind súlyban, mind pedig értékben – a többszörösét fogják ki a brit vizeken annak, mint amit a brit hajók kifognak a többi tagország vizein. A vita tárgyát az képezte, milyen ütemezésben és mekkora arányban adják vissza a EU27-ek a brit vizekre vonatkozó halászati kvótáikat az Egyesült Királyságnak.

Az „egyenlő versenyfeltételek” kérdésében vissza kell utalnunk az északír problémára. A Johnson-kormány által kitárgyalt Új Kilépési Megállapodás értelmében Észak-Írországban fennmarad az Európai Bíróság joghatósága az áruk egységes piacára és az EU vámrendszerére érvényes szabályok vonatkozásában. Bár a nagy-britanniai részen ez a joghatóság nem érvényesül, azért az EU szerint a megfelelő szintű szabályozást a környezeti, munkajogi, szociális és versenyjogi területen, valamint az állami támogatások vonatkozásában ott is be kell tartani.

Végül, mind köztudott, egy héttel az átmeneti időszak előtt (2020. december 24-én) a feleknek sikerült megállapodni a jövőbeni kapcsolatrendszerről. A több mint 1300 oldalnyi dokumentum érdemi elemzése az elkövetkező hetek/hónapok feladata. Itt és most csak arra vállalkozhatunk, hogy a legfőbb eredményeket mondandónkkal röviden összekapcsoljuk.

Az ún. Kereskedelmi és Együttműködési Megállapodás az áruk és szolgáltatások forgalma mellett egy sor más területre (mint pl. beruházás, versenypolitika, állami támogatás, energetika, adózás átláthatósága, légi és közúti szállítás, adatvédelem, társadalombiztosítás, halászat) is kiterjed. Legfőbb érdeme, hogy vám- és kvótamentes piacra jutást biztosít az áru eredetére vonatkozó szabályoknak megfelelő szállítmányoknak. Az adminisztráció, s ezáltal az árucsere költségvonzata ugyan megnő, azonban lényegi lassulás nem várható, mivel a forgalom zömét bejáratott, regisztrált, „megbízható kereskedők” bonyolítják. Egyes szektorokban (pl. autó-, vegy- és gyógyszeripar, borászat) a szabályozásnak való megfelelőség önbevalláson alapuló módszere gyorsítja a vámolást.

A szolgáltatások terén a felek a WTO ide vonatkozó rendelkezéseinél jóval „nyitottabb” piacokban állapodtak meg, de a teljes jogú tagsághoz képest a britek bizonyos előnyökről kénytelenek lemondani (pl. passporting jogok, vagy a szakmai minősítsek kölcsönös elismerése). Egyes területek (pl. közbeszerzés, audiovizuális szolgáltatások) pedig eleve nem szerepelnek a nyújtható szolgáltatások listáján. A légifuvarozásban megszűnik, a közúti fuvarozásban pedig szűkül a kabotázs lehetősége. Az ír kamionok azonban teljes tranzitjogot kapnak az Egyesült Királyságban, ami lehetővé teszi, hogy az írek EU többi országába irányuló (gyorsan romló) élelmiszerexportja a hagyományosan leggyorsabb útvonalon (a brit „szárazföldi hídon” keresztül) jusson el a kontinens üzleteinek polcaira.

A legvitatottabb kérdésekkel kapcsolatban elmondható, hogy a halászati vitában egyértelműen a brit fél engedett: az EU vállalkozásai továbbra is szinte ugyanúgy hozzáférhetnek a brit vizekben lévő gazdag halállományhoz, mint korábban: egy öt és féléves átmeneti időszak során fokozatosan 25 százalékkal csökken az értékben mért kvótájuk, azt követően pedig a felek éves kvóta-megállapodásokra térnek át. Az egyenlő versenyfeltételekre vonatkozó szabályokban a felek elkötelezték magukat a magas szintű szabályozás fenntartása mellett, de a vitás kérdésekben (a Kilépési Megállapodástól eltérően) az Európai Bíróság nem jut szerephez: helyette a felek egy közös koordinációs intézményt hoznak létre, illetve annak kudarca esetén, a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően, választott bírósághoz fordulnak. Jogsértés esetén lehetőség van ágazatokon átnyúló retorziók alkalmazására.   

Megemlítendő még, hogy az Egyesült Királyság – megfelelő pénzügyi hozzájárulás fejében – fenntartja részvételét bizonyos közös európai kutatási programokban (pl. Horizont, Kopernikusz, ITER).

Összegezve: a britek végül is megkapták, amire vágytak: kilépnek az európai integrációból (az egységes piacból, a vámunióból és szinte az összes közös politikából), anélkül, hogy a mindmáig legfontosabb piacuk vonatkozásában lényegesen csökkenne számukra a piacra jutás és általában a kereskedés lehetősége.

Mindezt oly módon sikerült elérniük, hogy eközben egyrészt a törvényeik és normáik fölötti ellenőrzést is visszaszerezték, másrészt, ha a jövőben – akár a UK, akár az EU hibájából – sérülnének az egyenlő versenyfeltételekre vonatkozó szabályok, a vitarendezésbe az Európai Bíróságot sem kell bevonni. Mindennek persze ára van. Az európai és a brit elit zömének ellenérdekeltsége miatt a Brexit nem a kilépéspártiak elképzelése szerinti tiszta formában – a jogok, határok és pénzek fölötti ellenőrzés teljeskörű (egész országra kiterjedő) visszavétele mellett – valósul meg. Az észak-ír országrész több tekintetben továbbra is az EU szabályozási körében, és az Európai Bíróság felügyelete alatt marad, ami veszélyezteti a brit belső piac egységét, végső soron az Egyesült Királyság integritását. Az ún. kilépési számla, az uniós beruházásokkal és kölcsönökkel kapcsolatos garanciavállalások okán, kiszámíthatatlan nagyságú kockázati tényező. A brit halászati szektor pedig a reméltnél jóval lassabban és kisebb mértékben nyeri vissza a hazai vizek halállományával kapcsolatos jogait, illetve az azokra épülő fejlődés lehetőségét.

A cikkben idézett hivatkozások:

[1] Mauter, W. R. (1998): Churchill and the Unification of Europe, The Historian, 61(1), pp. 67-84.

[2] Davis, D. (2019): “Oral evidence: UK Exit from the EU”, European Scrutiny Committee HC 1798, https://parliamentlive.tv/event/index/8567577b-99fd-4168-8420-a46c456c34e1

[3] Európai Tanács (2017): “Az Európai Tanács (50. cikk) iránymutatásai a brexit-tárgyalásokra vonatkozóan” Brüsszel, 2017. április 29. https://www.consilium.europa.eu/hu/press/press-releases/2017/04/29/euco-brexit-guidelines/  

[4] House of Lords (2017): „Brexit and the EU budget” https://publications.parliament.uk/pa/ld201617/ldselect/ldeucom/125/12503.htm

[5] BBC Four (2019): “Brexit: Behind Closed Doors”, https://www.bbc.co.uk/programmes/m0004vyd

[6] Cox, G. (2018): “Legal Effects of the Protocol on Ireland/Northern Ireland” https://static.rasset.ie/documents/news/2018/12/05-december-eu-exit-attorney-general-s-legal-advice-to-cabinet-on-the-withdrawal-agreement-and-the-protocol-on-ireland-northern-ireland.pdf

A szerző a KRTK Világgazdasági Intézet kutatója

Címlapkép: Getty Images

pfizervakcina
dmker
rotorsandcams
Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Eladó új építésű lakások

Válogass több ezer új lakóparki lakás közül Budán, Pesten, az agglomerációban, vagy vidéken.

Infostart.hu

Magyar Nemzeti Bank pályázatot hirdet jogász munkakör betöltésére

Magyar Nemzeti Bank pályázatot hirdet jogász munkakör betöltésére
Online kurzus
Akár 100 000 Ft-tal elkezdhető, hosszú távú megtakarítási módszer.
A tőzsdei könyv
Útmutató, amely piaci pánikok esetén is használható.
munkaerohiany