A HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.
A valutaárfolyamok rendszere az első világháború után vált elsőrendű fontosságú, bonyolult, sokakat foglalkoztató közgazdasági problémává.
Akkor a nagyipar fejlődésével gyorsan nőtt a munkások népességen belüli aránya. Terebélyesedtek a szakszervezetek, a szociáldemokrata pártok fontos, gyakran kormányképes politikai erővé cseperedtek. Így súlyos következményekkel járt az, ha, a konjunktúra kedvezőtlen alakulása folytán, munkások tömegei vesztették el a munkájukat.
Ennek a korábban ismeretlen problémának a kezelési módjai közé bekerült a pénz inflációs szaporítása és az ipar versenyképességét javító valuta-leértékelés is. Ezért a korábbi rögzített (akkor általában nem egymáshoz, hanem nemesfémekhez rögzített) árfolyamok rendszere a háború után nem állt helyre. (Egyébként a háború idején a rendszert még nem a leírt mechanizmus bomlasztotta föl, hanem a hadikiadások finanszírozási igénye.)
Azonban az árfolyam-zűrzavar, a versenyző leértékelések és az inflációk bajokat okoztak a két világháború között. Ezért 1944-ben a szövetségesek Bretton Woods-i konferenciája megállapodott egy új nemzetközi monetáris rendszerről. Ennek lényegét a rögzített árfolyamok alkották, amelyek változtathatók lettek volna, ha ezt a folyó fizetési mérlegek egyensúlytalanságai indokolták. Azonban a háború előtti zűrzavar visszatérésétől való félelem gyakorlatilag az árfolyam-szerkezet megmerevedéséhez vezetett, sok problémával.
Az optimális valutaövezet első elmélete (OVÖ1)
És megindult a bírálatok áradata. Ebben fontos szerepe volt a magyar származású Nobel-díjas Milton Friedmannek, aki kimutatta (lásd alább), hogy a lebegő árfolyamok rendszere automatikusan biztosítaná a folyó fizetési mérlegek egyensúly-közeli állapotának fönntartását. Egy másik Nobel-díjas, Robert Mundell 1961-es cikke – „Az optimális valutaövezetek egy elmélete” – megmagyarázta, hogy hátrányok fakadnak abból, ha két eltérő termelési- és exportszerkezetű gazdaság rögzített árfolyamú (például egységes) valutát használ – más szóval két ilyen ország nem alkot optimális valutaövezetet. Ha ugyanis például az egyik olajexportőr, és az olaj ára csökken, akkor nála a reáljövedelmeknek csökkenniük kell, és ha a csökkenés nem tud a (nem létező) külön valutája leértékel(őd)ésével megvalósulni, akkor a nominális béreknek kell csökkenniük, ami igencsak problematikus.
Példánkban az olajárcsökkenés a – ma így mondjuk – aszimmetrikus sokk egy esete. Okozhatnak ilyen sokkokat például a konjuntúraciklusok eltérései és más tényezők is. Tehát az optimális valutaövezetek elmélete, ahogyan az 60 éve létrejött, az aszimmetrikus sokkok problémájára épült. A másik, alább tárgyalandó optimális valutaövezet-elmélettől (OVÖ2) való megkülönböztetés érdekében már itt nevezzük ezt OVÖ1 elméletnek.
Az elmélet későbbi fejlődéséből ki kell emelnünk azt, hogy ha a közös pénzt használó országok mégis ki vannak téve aszimmetrikus sokkoknak (például konjunktúraciklusaik eltérőek),
akkor a kitettség általában csökken: javul az optimális valutaövezet követelményeinek való megfelelés foka.
Példánkban a kereskedelem közös valuta által ösztönzött növekedése a nemzeti konjunktúraciklusok összehangolódásának irányába hat. Az ilyen folyamatot a föltételek endogenitásának nevezik.
Az endogenitásnak vannak bonyolultabb, részben politikai természetű fajtái is. Ilyen a közös fiskalitás fejlődése, amelynek során a monetáris unió arra kényszeríti a résztvevő országokat, hogy az aszimmetrikus sokkok kezelésére valamilyen közös költségvetési rendszert – részleges fiskális uniót – létesítsenek. Az euróövezetben az euróválság kapcsán 2010-ben hoztak létre közös, a válságországoknak nagyon kedvező föltételek mellett hiteleket nyújtó rendszert, amelyet 2012-ben Európai Stabilitási Mechanizmus néven véglegesítettek. Emellett a bankunió bizonyos lépései is részben közös fiskalitást teremtenek, részben azt tehermentesítik Az újabb, a koronavírus világjárvány által kiváltott válság nyomán a közös fiskalitás újabb intézményét (helyreállítási alap) teremtették meg.
Az OVÖ1 elmélet létrejötte és az euró bevezetése közötti négy évtizedben a közgazdászok nem számítottak arra, hogy a monetáris unió tagországainak inflációs rátái között (ugyancsak aszimmetrikus sokkoknak tekinthető) számottevő különbségek lehetnek. Monetáris unióban ez nem lehetséges. Meglepetést okozott az, hogy ez a nyilvánvaló szabály csak súlyos válság – az euróválság – nyomán és árán tudott érvényre jutni. A déli tagállamokban nem alakult ki olyan szabályozási mechanizmus, amilyen az NSZK-ban és a többi északi államban működik, és megakadályozza a bérek termelékenységnél gyorsabb növekedését. E tagállamok 2000-es évekbeli gyors inflációja versenyképességük és folyó fizetési mérlegeik rohamos romlásával járt, így az euróválság fő oka lett. Ha azonban ránézünk az 1. ábrára, láthatjuk, hogy az endogén javulás tendenciája ettől a területtől sem idegen. A válság nyomán erősen lefékeződött a déli euróországok inflációja (munka egységköltségeik növekedése).
Persze a dolog így sem megnyugtató. Jó lenne, ha inflációs különbségek a jövőben nem okoznának válságokat az euróövezetben, de erre nem látunk garanciát. A mi euró-csatlakozásunk szempotjából is itt van a legfőbb – lényegében az egyetlen – probléma. Le kell szoknunk az inflációról, amely nálunk sajnos mindig lényegesen magasabb, mint az euróövezet átlagában.
Az optimális valutaövezet második elmélete (OVÖ2)
Az aszimmetrikus sokkok egy részének kezelésében segít az, ha a tagállamok között akadálytalanul mozoghat a munkaerő.
Ami viszont a tőkemozgás szabadságát illeti, az mást, sokkal többet jelent. Ugyanis a tőkemozgás zavarja, lényegében megszünteti a lebegő árfolyam folyómérleg-egyensúlyt fönntartó automatizmusát. Ha nincs tőkemozgás, akkor a piacon a deficites ország valutájából túlkínálat, az exporttöbbletet fölmutató országéból hiány lesz. Ezért az előbbi valuta le-, az utóbbi fölértékelődik. Ezek a versenyképesség-változások megszüntetik a hiányt és a többletet is. Ha azonban van tőkemozgás, akkor az a mérleghiánynál/-többletnél erősebben, gyorsabban befolyásolja a valuták keresletét és kínálatát, tehát a fönti (Friedman által leírt) mechanizmus nem működik, úgyhogy szabad tőkemozgás mellett az árfolyam-ingadozások nem követnek semmilyen észszerűségre emlékeztető szabályt.
A Bretton Woods-i rendszerben a tőkeáramlást az országok (az USA kivételével) erősen korlátozták. Azonban a másoknál távolabbra tekintő Mundell 1961-es klasszikus cikke fölvetette a problémát, leszögezve, hogy szabad tőkemozgás mellett a lebegtetett árfolyam nem működik jól. A nagyon rosszul megírt (első próbálkozásra megjelentetni sem tudott) cikknek ezt a részét 60 év alatt senki sem vette észre (tisztességesen még egy Nobel-díjas írást sem olvas végig senki?), de a cikk ettől függetlenül a második optimális valutaterület-elmélet (OVÖ2) megalapozásának, megfogalmazásának is – tehát nem csak OVÖ1 megalapozásának – tekinthető.
A rögzített árfolyamok Bretton Woods-i rendszere az 1970-es években megszűnt. A lebegő árfolyamok térhódítása mellett a tőkemozgás liberalizálása is egyre általánosabbá vált. Tőke- és hitelpiaci integrációs tendenciák mutatkoztak (különböző nemzeti valutájú országok között is).
És nehéz elképzelni az utóbbi folyamat visszafordítását azért is, mert a nemzetközi kereskedelem jelentős részben nagyvállalatok belső forgalmává vált, ami lehetőséget nyújt tőkék országok közötti burkolt mozgatására.
Így aztán egyre több közgazdász jutott el az OVÖ2 elmélet (újra)fölfedezéséhez. Egyre többen értették meg, hogy a lebegtetés nem gyógyír gazdasági bajokra, hanem ilyen bajok kiváltója. Mai magyar olvasóknak ezt aligha szükséges hosszasan magyarázni.
Igaz, hogy mindez néhány nagy gazdaságnak nem okoz sok gondot, de például az NSZK vagy Franciaország ebben a tekintetben nem tekinti magát nagy gazdaságnak. Kezdettől fogva (már a Bretton Woods-i árfolyamrendszer válsága alatt is) részt vettek az európai árfolyam-mechanizmus kialakításában, amely rögzített, de a Bretton Woods-inál nagyobb (+/-2%-os) kilengéseket engedett meg, és toleránsabb volt a leértékelésekkel szemben.
Az ezredforduló tájékán már aligha tudott bárki is az akkori, intenzív gazdasági összefonódásokat fölmutató EU-ban (Nagy-Britanniát leszámítva) lebegő árfolyamokat elképzelni. Viszont az árfolyam-mechanizmuson belül csak egy monetáris politika működhetett. Ez a német Bundesbank politikája volt. Az euró megteremtésével az EU egyetlen igazi központi bankja egy német helyett egy másik, immár közösségi intézmény lett. Nehéz lenne azt mondani, hogy ennek a lépésnek lett volna észszerű alternatívája. Tegyük hozzá: az euróövezet szétesése kevésbé rossz esetben ehhez a helyzethez, rosszabb esetben a versenyző leértékelések anarchiájához vezetne vissza. Földrengésszerű politikai változások nélkül egyik szcenáriót sem könnyű elképzelni.
Kisebb-nagyobb válságokra persze kell számítani. Ezek vélhetően, úgy, mint eddig (lásd föntebb), erősíteni fogják az övezet válságtűrő képességét.
Hazánkban sokan joggal tartanak ezektől a potenciális válságoktól. A kérdés azonban az, hogy ezeket akkor szenvedjük-e meg erősebben, ha belépünk vagy akkor, ha nem. Az egy évtizeddel ezelőtti euróválság tapasztalatai alapján (vagy bármilyen más alapon) nem tudunk válaszolni erre a kérdésre. Tehát – ha sikerül legyőznünk inflációs hajlamunkat – nem lesz okunk arra, hogy az euróövezeten kívül maradjunk, fönntartsuk az árfolyamzűrzavart és lemondjunk az európai gazdaságba való teljesebb bekapcsolódásról.
Soós Károly Attila az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézetének emeritus kutatója
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Címlapkép: Getty Images
