Erdoğan kormánya a szakadék szélén egyensúlyoz: mi vár Törökországra a választások előtt?

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

Az évforduló óriási szimbolikus jelentőséggel bír Törökországban, az Erdoğan-érában megfogalmazott fejlesztési tervekben többnyire 2023. volt a kitűzött céldátum, amikorra Törökország 2000 milliárd dolláros GDP-vel a világ 10. legnagyobb gazdaságává válthat. Erre azonban egyelőre várni kell: a GDP 2022-ben a 2015-ös szint körül van, ami csak a 20. helyre elég a képzeletbeli ranglistán.

A török gazdasági csoda évtizede

Pedig a kormányzás első időszaka egyértelmű sikertörténet volt. A 2002 és 2007 közötti időszakot jellemző 6% fölötti gazdasági növekedés, a dinamikusan bővülő export, a hosszú idő után normális mederbe terelt infláció, az évi 10 milliárd dollárt meghaladó külföldi közvetlentőke-beáramlás mind arra utalt, hogy Törökország az új évezred elején végre stabil növekedési pályára állhat.

A siker és a látványos versenyképesség-javulás mögött számos tényező állt. A politikai környezet kedvező változáson ment át. A kilencvenes évek politikai megosztottsága, a gyenge koalíciók lehetetlenné tették bármilyen gazdasági program következetes megvalósítását Törökországban. Az AKP egypárti kormánya, kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött jóval hatékonyabb irányításra volt képes.

A 2001-es gazdasági válság utóhatásaként, az IMF által is megkövetelt szigorú fiskális és monetáris politika megnövelte a Törökországba vetett bizalmat, ami az államkötvények csökkenő kockázati prémiumában is megmutatkozott. A korábbi rögzített árfolyam helyett bevezetett lebegő árfolyam lehetővé tette, hogy a Nemzeti Bank az árstabilitásra tudjon koncentrálni, így az évtizedekig magasan ragadt inflációs rátát sikerült ismét egy számjegyűre csökkenteni.

A végrehajtott szerkezeti reformok (elsősorban a pénzügyi szektorban és a közszférában) nagymértékben javították a gazdaság működési feltételeit. A rendkívül költséges bankkonszolidáció mellett az állami kezelésben lévő pénzintézeteket összevonták és racionalizálták, részben privatizálták is, a banki tartalék-követelményeket megemelték, és más szabályozási változtatásokkal is profil-tisztításra és összeolvadásra késztették a bankokat.

A növekedést javarészt a magánszektor generálta, míg a szigorú költségvetési politikának köszönhetően a közszféra fogyasztása és beruházásai csökkentek.

Fontos eleme volt a reformoknak az intézményi modernizáció, amely erősítette a független intézmények (pl. a Versenyhivatal, a Nemzeti Bank) szerepét. A feldolgozóipari termelékenység jelentősen emelkedett, az exportban nőtt az aránya a magasabb hozzáadott -értékű és technológia-intenzív termékeknek (gépjármű, elektromos és elektronikai termékek).

A reformok megvalósítását segítette az IMF kibővített hitelkerete, de alapvető ösztönző volt az EU részéről erősödő politikai nyomás. Törökország 2002-ben ígéretet kapott a tagjelölti státusz két éven belüli megítélésére, ami megnövelte az EU befolyásolási erejét, de Törökország elszántságát is a reformok végrehajtására. Az unióhoz való csatlakozás perspektívája erősítette az országban a gazdasági és politikai reformokat támogató erőket.

A reform lendülete azonban fokozatosan lelassult.

Bár az EU 2005-ben megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal, a ciprusi rendezés kudarca miatt a folyamat a kezdetektől rendkívül terhelt volt, ami hamarosan a tárgyalások megrekedéséhez vezetett. A török gazdaság azonban továbbra is jól teljesített: bár a 2008-as pénzügyi válság súlyosan érintette, a válság utáni gyors, az IMF segítségét sem igénylő gazdasági talpraállás megerősítette az AKP-t, amely így 2011-ben a korábbinál is jobb eredménnyel nyerte a választásokat.

Összességében az AKP és Erdoğan kormányzásának első évtizedét mindenképpen a sikeresség jellemezte. Törökország a G20-ak tagjává vált, a sikeres, demokratikus alapokon álló muszlim állam példájává vált, amely a gazdasági sikereknek rendeli alá külpolitikáját, ezért jó viszonyt ápol szomszédjaival. A nyugatot és a kelet ötvöző sikeres török modell a térség többi országa számára is például szolgálhatott.

Átalakuló külső és belső környezet

Úgy tűnt, Törökország térnyerésének folyamata az Arab tavasszal fog kiteljesedni. A forradalmi változások következtében átalakuló Közel-Kelet a törökök aktív szerepvállalása mellett szerveződhet újra, beteljesítve az Erdoğan és korábbi külügyminisztere (majd később miniszterelnöke), Ahmet Davutoğlu által is propagált, neo-oszmán elemeket is magába foglaló stratégiát, amely Törökország regionális hatalmi súlyának növelését tűzte ki célul. Azonban hamarosan kiderült, hogy az Arab tavasznak inkább a negatív hatásai érvényesültek Törökország számára: konfliktusba kerültek számos közel-keleti országgal, a szíriai kurdok támogatása miatt felerősödött a konfliktus az Egyesült Államokkal, sőt, a szíriai beavatkozás kapcsán Oroszországgal is kiéleződött a viszony.

A belpolitikában is egyre erőteljesebben jelentkeztek a törésvonalak. A 2013-as Gezi parki tüntetések megmutatták az új rezsimmel szembeni erősödő ellenérzéseket, amit a 2015-ös választásokon csak a kurd kártya előhúzásával sikerült semlegesíteni. A 2016. júliusi puccskísérlet már az iszlamista táboron belüli ellentéteket is felszínre hoztam, amit a megerősödő gülenista mozgalommal szembeni leszámolás követett. Mindez a korábban is Erdoğan körül forgó török belpolitika további autoriter megerősödését eredményezte: Törökország a 2017-es alkotmánymódosítással elnöki köztársasággá alakult, a korábbiaknál jóval erősebb elnöki jogkörökkel. De mi történt a török gazdasággal? Miért torpant meg a korábbi dinamikus növekedés, és hogyan vált a török gazdaság világszinten is az egyik legsebezhetőbbé?

A török gazdasági növekedés kihívásai

Bár Törökország sohasem volt kimondottan export-vezérelt gazdaság, 2014 óta az export gyengülése miatt egyre inkább a belső kereslet húzza a gazdasági növekedést. Ez nem feltétlenül kellene, hogy problémát jelentsen, hiszen Törökországnak jelentős a belső piaca. A török népesség fiatalabb, mint az európai átlag, ugyanakkor a belső piacot is erős verseny jellemzi, ahol sok fogyasztó-orientált termelő és szolgáltató van jelen. Az elmúlt évek gazdasági növekedése segítette a középosztály kiszélesedését, az egyenlőtlenséget mérő Gini mutató az 1995-ös 0,49-ről 2014-re 0,39-re javult, a minimálbér 2016-os 30 százalékos emelése szintén pozitívan hatott a belső fogyasztásra.

Ráadásul a fogyasztásnál is erősebb motorját jelentette a török kereslet növekedésének beruházások bővülése. A beruházások esetében ugyanakkor egyértelműen az építőipar volt domináns, a feldolgozóipari beruházások visszaestek. Az állam a lakásépítésre adott kedvezményekkel támogatta a beruházásokat, a bankszektor új hiteleinek nagyobb része is lakásépítésre ment, nem a feldolgozóiparnak. A lakásépítés mellett az ún. megaprojekteknek szerepe is meghatározó volt, rengeteg nagy volumenű beruházás (repterek, erőművek, hidak, autópályák, kórház-komplexumok) indult. A gazdasági szerkezetben is érvényesült ez az átrendeződés: míg 2003 és 2015 között az építőipar részesedése a GDP-ben 16,7 százalékról 17,1 százalékra nőtt, a feldolgozóiparé 15,8 százalékról 12,5 százalékra csökkent.

Az építőipar preferálása a feldolgozóiparral szemben más szempontból is megkérdőjelezhető. Bár egyértelműen komoly elmaradások halmozódtak fel Törökországban akár a lakásépítés, akár az infrastruktúra területén, az építőipar elszívja a forrásokat a feldolgozóipari fejlesztések elől. Az AKP esetében azonban politikai okok is álltak az építőipar preferálása mögött, hiszen itt sokkal közvetlenebbül érvényesülhettek az államhoz köthető megrendelések, ami a saját klientúra kiépítése és jutalmazása szempontjából is kiváló eszköz volt.

Egyre jelentősebb problémát jelentett ugyanakkor a projektek finanszírozása. Bár – főként a megaprojekteknél – jelentős a közvetlen külföldi finanszírozás (pl. az Akkuyu-i atomerőmű építése közvetlenül orosz tőkéből történik, az új Selyemúthoz kapcsolódó projekteknél a kínai tőke vállal aktív szerepet), de sok esetben a beruházási projektekhez használt hitelek egyéb, főként dollár és euró alapú hitelek felhasználásával történtek.

Törökországban az elmúlt másfél évtized gyors gazdasági fellendülése jelentős részben a beáramló külföldi tőke támogatásával ment végbe. Az ország folyó fizetési mérlege tartósan 5% feletti deficitet mutatott, ennek finanszírozásában azonban a beáramló közvetlentőke korábban jelentős szerepet játszott.

Az elmúlt években azonban – a romló török politikai és gazdasági feltételeknek is köszönhetően – az FDI helyét egyre inkább a „forró tőkének” is nevezett portfólió befektetések vették át.

A török gazdaság növekvő külső finanszírozási igényeinek biztosításához elsődleges volt a megfelelő megtérülés biztosítása, ami Törökország esetében csak emelkedő kamatlábak mellett lett volna elképzelhető. A magas kamatlábat azonban Erdoğan több ízben is „a legfőbb rossznak” nevezte, amit mindenképpen el kell kerülni, hiszen akadályozza a beruházásokat, és így a növekedés újraindítását is. Erre alapozva a török elnök rendszeresen politikai nyomást gyakorol a Török Nemzeti Bankra a kamatláb csökkentése érdekében. A monetáris kézivezérlés azonban elkerülhetetlenül pénzügyi válságot eredményezett: jóllehet a török líra történelmi mélységbe gyengült, az infláció pedig 80% fölötti szintre nőtt, Erdoğan javaslatait követve a török monetáris tanács legutóbbi ülésén már 10% alatti szintre csökkentette az irányadó kamatlábat!

A pénzügyi válsághelyzet a reálgazdaságot is nehéz helyzetbe hozza. Az eladósodott vállalatok közül elsősorban azok kerültek súlyos helyzetbe, amelyeknek a bevételeik hazai valutában voltak, vagyis a belső piacra termeltek vagy szolgáltattak, hiszen az egyre növekvő adósságterheiket nem kompenzálta növekvő devizabevétel.

Az elmúlt időszak valutaleértékelődése a feldolgozóipari versenyképesség szempontjából sem egyértelműen pozitív, hiszen nem vezetett közvetlenül az export bővüléséhez. A feldolgozóipari export erősen importfüggő, így ezek egy része számára a leértékelés költségnövekedést eredményez, ami rontja az exportban jelentkező ár-előny lehetőségét. Törökország ráadásul jelentős energia-importőr, így a leértékelődés itt is növekvő import-kiadásokhoz és a fizetési mérleg romlásához vezet.

Bár az orosz-ukrán konfliktus és a kínai járványkezelési stratégia miatt az egész világon növekvő inflációs nyomás érvényesül, a török áremelkedés szintje messze meghaladja a fenti tényezők által magyarázható szintet: Törökország a 80% feletti pénzromlási ütemmel visszatért a 2000 előtti magas inflációs környezethez, ami súlyos gazdasági és társadalmi költségeket és károkat okoz.

A török kormányzat ugyan továbbra is hosszú távú gazdaságpolitikai fejlesztési víziókat vázol fel, valójában a szakadék szélén egyensúlyozás vált a gazdaságpolitikai fő céljává.

Kockázatos akciókkal (garantált török líra betétek) és külpolitikai kompromisszumokkal (a kapcsolatok javítása pl. Szaúd-Arábiával, pótlólagos finanszírozási források érdekében) egyelőre sikerült elkerülni az összeomlást, azonban a jelenlegi helyzet nem sok jóval kecsegtet a török gazdaság kilátásait illetően.

Mi várható 2023-ban?

Erdoğan és a jelenleg is kormányzó AKP eddig 6 országos választást nyert meg, kezdetben növekvő támogatottsággal, azonban a legutóbbi választásokon már egyre csökkenő népszerűséggel, és koalíciós partner bevonásával tudta csak megőrizni hatalmát. Az alkotmányos rend átalakításával Erdoğan ugyan megerősítette végrehajtói hatalmát, azonban a gazdaság 2018 óta állandósult válságban van, amit az elhibázott gazdaságpolitikai intézkedések mellett a 2020-as járványhelyzet és a jelenlegi orosz-ukrán konfliktus tovább súlyosbított. A gazdasági instabilitás egyre komolyabb hatással van a reálgazdaság teljesítményére és az életszínvonalra, főként a kormányzatot eddig támogató szegényebb rétegek esetében.

Márpedig a súlyos gazdasági válságoknak komoly következményei szoktak lenni Törökországban:

az 1958-as és 1978-as fizetésimérleg-válság a politikai rendszer bukásához és katonai puccshoz vezetett, míg a legutóbbi, 2001-es nagy válság a korábbi politikai elit hatalomvesztését, és az újonnan alakult párt, az AKP kormányra kerülését eredményezte.

A 2023-as választás ebből a szempontból is sorsdöntő Törökország számára: leváltható-e vajon választásokon Erdoğan és az AKP két évtizedes kormányzata? És ha igen, mekkora mozgástere lesz az ellenzéknek? Mi történik, ha Erdoğan marad elnök, de az ellenzék kerül többségbe a parlamentben, vagy ha egy ellenzéki köztársasági elnök kerül hatalomba? Mindezek egyelőre a 2017-ben létrehozott új alkotmányos rend még ki nem próbált lehetőségei, és Erdoğan, illetve az általa kiépített közigazgatási és média-hatalom mindent megtesz, hogy ez így is maradjon.

Bármi is történjék a politikában, a gazdasági válságot mindenképpen kezelni kell. Az egyensúly helyreállítása, az infláció leszorítása szigorú intézkedéseket követel, ami gyengíteni fogja az új kormányzat támogatottságát. Törökország hosszú távú felzárkózási tervei pedig egyelőre elnapolódnak.

Címlapkép: Getty Images