A gazdasági jólét folyamatos emelését - minden eddigi tapasztalat szerint - a joguralomra épülő piacgazdaság tudja biztosítani. A joguralom garanciái az elmúlt négy évben Magyarországon megrendültek. Ezért nem valószínű, hogy a magyar gazdaság az elkövetkező évtizedben olyan gazdasági növekedést produkáljon, amely az Európai Unió gazdag országaitól való lemaradásunkat lényegesen csökkentené.
A Magyar Nemzeti Bank néhány héttel ezelőtt vitát indított arról, hogy - tanulva a válságból, illetve az azt megelőző időszakból - miként kellene kinéznie egy fenntartható gazdasági növekedést támogató, prudens bankrendszernek Magyarországon. A vitaanyagra reagálva született több cikk, melyek véleményem szerint egyrészt hasznos, építő jellegű kritikákat fejtenek ki, másrészt jól tükrözik a javaslatainkkal kapcsolatos téves előítéleteket. Mindkettőre célszerű reagálni, bízva abban, hogy további, a jelenlegi piaci szereplők véleményét megjelenítő hozzászólások is születnek a jövőben.
Az elmúlt hetekben megjelent, a bankrendszer jövőjét és kívánatos ismérveit bemutató jegybanki tanulmány kapcsán jelentős véleménykülönbség bontakozott ki a pénzügyi szakma képviselői közt. Megszólaltak banki és gazdaságpolitikai szakértők, központi banki vezetők és vélhetően lesz egyeztetett kereskedelmi banki álláspont is. Egy fontos érintetti kör azonban eddig hallgat és talán nem is fog tudni megszólalni.
Általános az egyetértés abban, hogy a magyar vállalkozások legnagyobb problémája a tőkehiány, a tőkeszegénység. Vajon az elmúlt 4 évben gyarapodott vagy fogyott a tőke Magyarországon? Alábbi írásomban bemutatom, hogy Magyarországon összességében jelentősen romlott a tőkeellátottság, ami az ország egyre fokozódó leszakadását vetíti előre.
Sajátos kísérletre vállalkozom: egy alapvetően száraz, unalmas témáról próbálom erősen szubjektíven elmondani a véleményemet. Mintha a vasbetonról akarnék ódát zengeni. Pontosabban egy elég szomorú balladát. Ez a téma ráadásul még csak nem is a vasbeton, hanem a statisztikai adatszolgáltatás egyre romló minősége.
Legkésőbb Adam Smith "A nemzetek gazdagsága" c. könyve óta tudjuk, hogy egy ország gazdagsága vagy jóléte a termeléstől függ, hiszen a nagy skót gondolkodó egyes országok nagyobb gazdasági és társadalmi fejlettségét a náluk tapasztalható szélesebb munkamegosztásra és a magasabb munkatermelékenységre vezette vissza. Persze, ez nincs mindig így! Smith idején a népességnek a termelésnél gyorsabb növekedése szinte természetes módon biztosított keresletet a megtermelt áruk iránt. A fejlettebb országokban azonban legkésőbb a 19. század végén megfordult ez az arány: a technikai fejlődés eredményeként a termelés növekedési üteme kezdte meghaladni a népesség dinamikáját - és ezzel a kereslet dinamikáját is. A "termelés minden áron" helyett most a "keresletnek megfelelő termelés" lett a gazdálkodás mottója.
Magyarország európai összehasonlításban kiemelkedő exporttöbblete, s az ország ebből is következő jelentős nettó külföldi hitelnyújtása voltaképpen tükörképe a fizetési mérleg pénzügyi mérlegében regisztrált jókora hiánynak és a magánszektor, illetve az ország mérséklődő külső eladósodásának. E folyamatok hátterében a gazdaság lehangoló jövedelmi, fogyasztási és beruházási folyamatai állnak. Ezért indokolatlan egyfelől sikerként ünnepelni az exporttöbbletet, másfelől sajnálkozni a tőke kiáramlásán és az alacsony beruházási rátán. Beruházási fordulat nélkül sem az exportnövekedés fennmaradására, sem a gazdaság megélénkülésére nem lehet számítani, ám a beruházások remélhető emelkedése az import növekedésével jár, leapaszthatja az exporttöbbletet, ami viszont átmenetileg visszafogja a gazdasági növekedést.
Írásunk egy hamarosan megjelenő, részletes elemzés főbb megállapításait foglalja össze.
Legyünk igazságosak, a bajok nem most kezdődtek. Az eladósodás, mint probléma végigkísérte Magyarországot a 20. században. Kétszer volt deklarált államcsőd, de sokkal többször vészesen csőd közeli helyzet. A 21. század eddig eltelt másfél évtizedének is az eladósodás a kulcsproblémája. A természeti erőforrásokban szegény, kisméretű és nyitott gazdasággal működő Magyarország kizárólag a saját erejére támaszkodva soha nem tudott hiteles befektetői célponttá válni. Az ország akkor kapott jelentős mennyiségű és relatíve nem túlságosan drága hitelt külföldről, és akkor jött az országba nagy volumenben a működőtőke (FDI), ha az ország mögött ott állt egy garantáltan fizetőképes támogató. A szocializmus idején ez a Szovjetunió és Kína volt, a rendszerváltás óta pedig az IMF és az Európai Unió.
Bár Matolcsy György büszkén vállalja a címkét, kritikusai pedig gunyoros éllel nevezik őt unorthodoxnak, valójában már a vita kiindulópontja is téves: Matolcsy félelmetes fegyvertárában ugyanis szinte semmi unorthodoxia nem volt.
Két okból is üdvözli az MNB vitára indító kísérletét Felcsuti Péter, az "itt és most" azonban elgondolkodtató számára. Nem lenne meglepve, ha a bankok olyan olajágnak tekintenék a tanulmányt, amelynek a lengetését hamarosan egy újabb drasztikus kormányzati akció követi. Görcsös igyekezetet lát Felcsuti arra, hogy a jegybank szerzői az uralkodó (gazdaság)politikai kurzus igényeinek megfeleljenek. Az igyekezet eredménye szerinte egy tértől és időtől függetlenül működő, autark gazdaság bankrendszerének víziója lett. Felcsuti Péter hozzászólását az alábbiakban közöljük.
Angus Maddison egy főre jutó GDP becslései alapján Magyarország a második világháború óta leszakadóban van a nyugat-európai gazdaságoktól. Bár a Maddison-projekt frissített idősorai csak 2010-ig tartanak, a jelek szerint az elmúlt négy év során sem sikerült fordulatot elérnünk a fejlett világhoz való felzárkózásban. Különösen aggasztó a kép, ha figyelembe vesszük, hogy ma már az európai gazdaságoknál virulensebb ázsiai gazdaságokkal is lépést kellene tartanunk. A legújabb nemzetközi vizsgálatok globális pozícióink romlását mutatják: a versenyképesség visszaesését, az információs és kommunikációs technológia alkalmazásának nehézségeit, a vállalatok üzleti környezetének romlását, az oktatás minőségének hanyatlását, a népesség jelentős részének leszakadását, a gyermekszegénység terjedését. Mindez olyan időszakban történik, amikor korábban reménytelen helyzetben lévő országok, egész régiók kerülnek ki a szegénység és nyomor csapdájából.
Írásomban a kormányzati ciklus néhány jelentős, karakteres intézkedését tekintem át. Arra törekszem, hogy az egyes intézkedések kapcsán feltárjam, milyen konkrét problémák oldását célozták, miként illeszkedtek ezek a tágabb gazdaságpolitikai célrendszerbe. A lépések hatásait értékelve közelebb kerülhetünk annak megértéséhez, miért nem sikerült az ország növekedési kilátásaiban fordulatot elérni, miért vallott kudarcot az adósság elleni harc. Az biztosan kirajzolódik, hogy a kormány jobban bízik a közvetlen állami beavatkozásban, mint a piac folyamatokban, a hosszú távú intézményépítésben, a tartós megoldásokban és a szabályozásban. A növekedés-elmélet és az intézményi közgazdaságtan főárama szerint így nehéz lesz tartós prosperitást elérni.
Az adórendszer jelentős változásokon ment át az elmúlt négy évben, szinte nincs olyan gazdasági szereplő, akire nézve az adószabályok ne változtak volna. Cikkemben azt tekintem át néhány sztenderd mutató és korábbi elemzés segítségével, hogy az elmúlt évek során hogyan alakult az adóbevételek szintje és összetétele, továbbá hogy hogyan változott az adórendszer hatékonysága és egyéb alapvető jellemzői.
Irigylésre méltó helyzetben vannak a közgazdászok: a gazdasági adatokból mindent be tudnak bizonyítani, sőt akár annak az ellenkezőjét is. Látszólag a politikusoknak még könnyebb, nekik még adatokra sincs szükségük ehhez a mutatványhoz. Viszont ellentétben a közgazdászokkal, ők - ha semmi rendkívüli nem történik - négyévente megmérettetnek. Ez egy elég meghatározó különbség, az utóbbi négy évben pedig különösen az volt.
Sokkal hasznosabb volna, ha a pénzügyi stabilitásért felelős MNB a fiskális érdekekkel átitatott, egyúttal a bankellenes politikáját szavazatszerző célra is felhasználó kormánnyal alakítana ki konszenzust - véli Várhegyi Éva, aki alábbi cikkében reagál az MNB-nek a magyar bankrendszer jövőképéről szóló vitaanyagára.
2010. áprilisban a Fidesz-KDNP egy új korszak ígéretével kapott kétharmados felhatalmazást. Radikális változások sorát hajtották végre kormányzásuk kezdetétől, és a gazdaság átalakításának ígéretével a jogállamiság korlátait feszegették. Írásom fő kérdése, hogy vajon mennyiben lett sikeres ez az átalakítás. Az értékelés során a költségvetési politika minőségét a növekedési szempontok alapján értékelem hat dimenzióban - annak tudatában, hogy a növekedés nem a költségvetési politika egyetlen mozgatója, hiszen egyéb szempontok, mint pl. méltányosság, egyenlőség, stb. szintén fontos szerepet játszanak. Referenciaként egyrészt a megelőző négy év másrészt a többi kelet-közép-európai EU tagállam (EU-10) adatait használom. Az adatokból eredő következtetés, hogy a felszínen zajló radikális átalakítások meglepő módon konzerválták a korábbi időszak gyengeségeit, mely tükröződik a szinte változatlan növekedési teljesítményben, azaz a régiós lemaradás folytatódásában.
A Federal Reserve tegnapi sajtótájékoztatóján Janet Yellen elnök asszony elejtett egy mondatot, miszerint nagyjából hat hónappal követheti az eszközvásárlások kivezetését az első kamatemelés. A jelenlegi ütemmel számolva ez április-májust jelent, ami jóval a piaci várakozások előtt van. A kötvénypiac azonnal reagált, ami a Fed szempontjából nagyon nem kívánt hatás, hiszen pont a fellendülési szakaszt fogja vissza. Janet Yellen újdonsült Fed-elnök tehát már az első jegybanki sajtótájékoztatóján begyűjtött egy fekete pontot kommunikációból.
A rendszerváltás óta soha nem volt ilyen alacsony a beruházási ráta, mint az Orbán-kormány négy éve alatt. Az álom, hogy utolérjük Ausztria fejlettségi szintjét, egyre távolabbinak látszik.
A túlterjeszkedő, mindenbe beavatkozó állam, az etatizmus nemcsak az elmúlt négy év problémája Magyarországon, hanem sokkal, de sokkal hosszabb történet következménye, része és eleme. Ezt értékelő írásom első része elsősorban az elmúlt négy év állami szerepvállalásának gazdasági körülményeivel foglalkozott, ezúttal pedig a magyar állam kiterjedésének trendjeit elemzem. Az írásban rámutatok: ha az elosztható eszközök stagnálnak, vagy éppen szűkülnek, akkor az etatista gondolkozást követve csak fokozódó újraelosztással lehet a híveket megnyerni és jutalmazni, és stabil és tartós hatalmi bázist teremteni.
Milyen egy jól működő magyar bankrendszer? Egyben talán mindenki egyetért: nem olyan, amilyen az elmúlt öt évben volt. Ha valaki elrontotta a gyomrát, és napokon keresztül hányás gyötri, bajosan kiáltható ki egészségesnek. Érdemes ilyenkor a beteget orvosi tanácsokkal ellátni: ilyen és ilyen étrenddel lehet felépülni, majd így előzhető meg a betegség a jövőben. Ha azonban a betegség előidézésében oroszlánrészt vállaló főszakács öltözik be orvosnak, nem alaptalanul gyanakszik a beteg. A jegybank új tanulmánya mögött ma joggal sejthetik az érintettek (maguk a bankok) a hírhedt főszakácsot. A túlzások és hiányosságok mellett azonban elismerendő erényeket is találunk az MNB vitaanyagában.
Napok óta rossz a hangulat a részvénypiacokon.
Hírfolyamunk az ukrajnai háborúról percről percre.
A közel-keleti konfliktus nem tett jót a hangulatnak.
Megállapodást kötött a BMW és a Lufthansa.
Hírfolyamunk a közel-keleti konfliktusról.
A magyarok fejében az él, hogy Románia fejletlenebb ország, de ez már nincs így.
Mire készül az EU?
Közvetlenül lehet őket Brüsszelben megpályázni.
