Már a NAV-ban is adócsalók dolgoznak

Tény, hogy a gazdaságpolitikai elemzők és a kormányzati apparátusban dolgozó szakemberek számára már a rendszerváltás utáni második kormányzati ciklusban világossá vált, hogy az első ciklusban, 1991 és 1994 között kialakított tb-rendszer, mely a keresetekhez kapcsolódó járulék-bevételekből kívánta finanszírozni a nyugdíj- és betegség-biztosítás kiadásait, önellentmondással terhelt. Már akkor is látható volt, hogy a megoldhatatlanul súlyos probléma nem a bérekre kivetett személyi jövedelemadóval, hanem a tb-járulékokkal van. Ha egy vállalkozás - különösen a szolgáltató szektorban és a mezőgazdaságban, ahol a költségek túlnyomó része az élő munka költsége - becsületesen elszámolja az összes járulékterhet, akkor a szolgáltatás megfizethetetlenül drágává válik. Egy 1998-ban készült, pénzügyminisztériumi reformprogram ezt az ellentmondást és a jövőre vonatkoztatott prognózist így fogalmazta meg: "A fekete- gazdaság és az illegális foglalkoztatás az elkövetők számára versenyképességi előnyt jelent mind a hazai, mind a külföldi piacokon, de ezért a társadalom igencsak drága árat fizet. (...) A gazdasági növekedés nem teremt automatikus módon többletforrásokat a társadalombiztosítás számára. Épp ellenkezőleg, az elmúlt évek tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az adó- és járulékszabályozás mai rendszerében mind a keresetek, mind a keresetekre kivetett járulékok növekedési üteme elmarad a GDP növekedésének ütemétől." (Az egészségügy reformja. Pénzügyminisztérium, 1998. május., 19. o.)

Bő másfél évtized távlatából egyfelől az látszik, hogy a fekete-foglalkoztatás továbbra is általános gyakorlat és az oka is ugyanaz, mint régen. EU-s összehasonlításban ma is kiugróan magasak a tb-terhek. Egy francia kutatóintézet májusban publikált, 2014-re vonatkozó számításai szerint Magyarországon a bruttó átlagkereset százalékában kifejezve a munkáltató és a munkavállaló együttes tb-terhelése 36,6%. Ennél magasabb arányt csak Franciaország (50,1%) és Ausztria (37,6%) produkál. Ugyanakkor az országok felében - pontosan 14 országban - ez az arány 30% alatt van.

A már említett, 1998-ban megfogalmazott számszerű prognózis azonban tévesnek bizonyult. Mint az 1. ábrán jól látszik, a munkából származó (bruttó) jövedelmek aránya a GDP-hez képest a 90-es évek közepe óta változatlan, kb. 44-45%. Nyilván továbbra is sokan vannak, akik nem bérben, hanem valamilyen más formában kapják a fizetésüket (pl. számlás dolgozóként, cafeteria-kedvezmény formájában stb.), de a gazdaság szerkezetváltozása, és a szigorodó ellenőrzés együttes hatásaként végül is a makro-arányok 1995 után érdemben már nem változtak.

Ha a nyugdíj- és egészségbiztosítás fedezetéül beszedett járulékok alakulását nézzük, akkor kiderül, hogy a másik prognózis sem vált be. A járulék kulcsok és járulék-fizetési szabályok módosítása, továbbá a két tb-ágazat közötti évről-évre bekövetkező ide-oda csoportosítások nyomán, végül is az állam által működtetett két tb-alap járulék és/vagy adó formájában a GDP majdnem ugyanakkor hányadát szedte be 2013-ban, mint 1995-ben. Tendenciaszerűen van valamelyes csökkenés, de minimális.

Az viszont bekövetkezett, amit 1998-ban is nagyjából biztosan lehetett tudni, hogy ti. a nyugdíj- és betegbiztosítási kiadások GDP arányosan nőni fognak. Ahol nő az életszínvonal és nő az átlagéletkor, ott törvényszerű, hogy ez történjen. És azt is lehetett sejteni, hogy mi lesz ennek a fedezetlen többletnek a forrása: a központi költségvetésnek kell adóból kipótolnia a hiányt. Ez a járulékhiány 1994-ben volt a legnagyobb (GDP arányosan 6%) - nem véletlen, hogy ezt a területet "sújtotta" leginkább a Bokros-csomag. Meg is lett az eredménye: 1999-re majdnem összezárult az olló. 2006-ra azonban újra kitárult, majd 2012 óta újra szűkül.

Csakhogy a hullámzó mennyiségű költségvetési támogatás sem képes fedezni azt a kiadásmennyiséget, amire az egészségügyi ágazatnak szüksége van, illetve olyan nyugdíjat fizetni, amelyet a biztosítottak elvárnak. Mint az 1. ábrán látható, az egészségügyi összkiadáson belül a rendszerváltás óta meredeken csökken a közkiadások által - vagyis az egészségbiztosítási alapból - finanszírozott hányad (89%-ról 61%-ra), így értelemszerűen egyre nő a magánfinanszírozás aránya. Másfelől, bár itt a visszaesés nem olyan nagymértékű, folyamatosan csökken a nyugdíjak értéke a mindenkori átlagkeresetekhez képest (50%-ról 42%-ra). Miután a választók igen jelentős hányada nyugdíjas-korú, a mindenkori kormányok igyekeznek kedvükben járni, ezért nem nagyobb a visszaesés. A két tb-ágazat közül a nagyobb alkalmazkodási teher kezdettől fogva az egészségügyet sújtja. A tendencia megállíthatatlannak tűnik, sőt a kormány legutóbb bejelentett, a magánegészségügy bővítésére vonatkozó tervei azt jelzik, hogy ez folytatódni is fog.

NÉVJEGY Mihályi Péter (1953) közgazdász, az MTA doktora, a veszprémi Pannon Egyetem Pénzügytan Intézeti tanszékének vezetője, a budapesti Közép Európai Egyetem tanára, az angol nyelvű Acta Oeconomica főszerkesztője. 1983-93 között az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságában, Genfben dolgozott, később a magyar privatizáció irányításában töltött be vezető pozíciókat. 1997-98-ban, a nyugdíj-reform indulásakor a Pénzügyminisztérium társadalmi közkiadásokért felelős helyettes államtitkára. Ezt követően több mint egy évtizeden át az egészségügyi reform kutatójaként és formálójaként tevékenykedett. Tíz önálló könyv és száznál is több tanulmány cikk szerzője. 2010-ben jelent meg a Magyar privatizáció enciklopédiája c. két kötetes, 1500 oldal terjedelmű monográfiája. Jelen írása kapcsolódik legutolsó, 2013-ban megjelent könyvéhez, melynek címe A magyar gazdaság útja az adósságválságba, 1945-2013.

• Címkék:
• adó,
• adócsalás,
• NAV,
• makrogazdaság,
• vélemény