eu euró zászló európa válság
Globál

A tagállamok érzik, hogy az EU ebben a formában nem létezhet tovább: a nagy szavakból nincs hiány, nagy tettekre nincs kilátás

A nemrég útnak indított, egy évig tartó kollektív ötletbörze az Unió jövőjéről felettébb vonzó gondolat. Az állampolgárok véleményét kikérve és becsatornázva a tervek szerint az EU reformjához – s ki tudja: akár a szerződés módosításához – vezet majd. E szimpatikus forgatókönyvet azonban rögvest árnyalni érdemes. Először is: a konklúziókat már most borítékolni lehet. Másodszor: lényegi, politikai ügyekben az EU pontosan ugyanolyan magatehetetlen marad utána, mint előtte. Harmadszor: az Európai Unió jövőjét illetően már a kérdésfeltevés is téves. Ha ugyanis ragaszkodnak a 27-es felálláshoz, akkor Európának nem lesz jövője. Kiírja magát a történelem színpadáról, sorsáról majd külső hatalmak döntenek.

A kör négyszögesítése

Az erőt adni hivatott sokszínűség bizonyos mennyiség után az ellentétébe fordul át. Kezelhetetlen EU-t eredményez, ahol ráadásul a jövőképek is kiütik egymást. Gondoljunk csak bele: az egyik nép csaknem forradalmat robbant ki az első szíre-szóra, a másik semmit nem becsül annyira, mint a háborítatlan nyugalmat. Az egyik elvárja, hogy kormánya minden eurócenttel háromszor is elszámoljon, a másiknak százmilliárdok eltérítése sem probléma. Az egyik megszokta, hogy egy-egy külső hatalomhoz kell igazodnia, a másik a függetlenséget értékeli csak, és rabszolgaságnak érzi, ha nem minden ponton maga irányítja a saját sorsát. Az egyik az elvekhez ragaszkodik foggal-körömmel, a másik szerint a legnagyobb erény az alkalmazkodás. Nem csoda, hogy az EU-találkozók után az egyes vezetők sajtókonferenciáin elhangzottak köszönőviszonyban sincsenek egymással.

Mindenki a saját közvéleményéhez beszél – és mintha nem is ugyanarról az együtt elfogadott szövegről, vagy közösen meghozott intézkedésről szólnának.

A nemzeti karakterek sokféleségét tovább bonyolítják az eltérő földrajzi elhelyezkedésből adódó, kőkemény (geo)politikai nézetkülönbségek. Nem mindegy, hogy valamely EU-ország a kontinens belsejében vagy szélén van-e, ahogy utóbbi esetben az sem, hogy vajon a keleti vagy a déli határvidéken. Mások a prioritások, más az éberségi szint, más a fenyegetettség-érzet. Szintén más hozzáállást generál, ha valaki az energia-ellátás terén kiszolgáltatott, illetve ha nem, ugyanez a hadiipar tekintetében, miként vízválasztó lehet az is, hogy történetesen van-e atombombája avagy nincs. Mindez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne közös érdek, s egy sajátos, semmi mással össze nem téveszthető európai biztonságmodell. Csupán csak az a kérdés, hogy ki milyen mértékben hajlandó rá (ha egyáltalán), hogy érvényt szerezzen neki és megvédje.  

Nagyjából erre jutott az EU jövőjéről a Bizottság felkérésére elmélkedő „bölcsek testülete”... tizenhét éve. A régi és új, kicsi és nagy tagállamok neves exminisztereit, tudósait, cégvezetőit tömörítő csoport igen borúlátó képet festett le:

az európai modell továbbvitele azért nem biztosított, mert semmi nem védi kellőképpen.

S tette ezt egy drámai, ám jogos figyelmeztetés, „Európaiak, meghalhat a ti Európátok!” kíséretében. Ehhez képest ez a mostani „jövő-konferencia” maximum egy tetszetős felhőgyár lehet. A főpróbája legalábbis nem túl biztató: a francia Macron elnök 2019 elején tartott egy „nagy vitát”, amolyan országnyi méretű, a terepen és interneten egyaránt zajló lakossági fórumot. A végeredmény egy politikai-adatfeldolgozási mirákulum. Az elnök népszerűsége mélyponton volt, hetente indultak ellene tüntetések, melyekkel ráadásul a közvélemény túlnyomó többsége rokonszenvezett, és mégis, hogy, hogy nem: a konzultáció szerint az állampolgárok elvárásai pontról pontra az elnöki prioritásokkal egyeztek.

A nép mondjon le?

Európa mint gondolat továbbra sem népszerűtlen, sőt: az állampolgárok többségükben érzik és tudják, hogy nagy szükség volna rá – csak épp nem feltétlenül tetszik nekik ez a mostani megvalósítás. Egyszerre kifogásolják az Unióban, hogy túl kevés (külső hatalmakkal szemben következetesen képtelen megvédeni az európai érdekeket) és túl sok (a kompetencia-átadások folytán a tagállamok saját hatáskörben javarészt elveszítették e védelmezés eszközeit).

Magyarán a szuverenitás – az önálló döntés és cselekvés képessége – egyfajta senki földjén találja magát.

Márpedig ez demokrácia szempontból igencsak problematikus. Maga Macron elnök is – elődei nyomdokán – úgy érvel, hogy nehéz azt mondani az embereknek: „gyertek választani, gyertek szavazni ránk, igaz, utána semmiről sem dönthetünk”.

Tovább tetézi a bajt, hogy manapság populista jelzővel egyszerűen félre szokás söpörni nagyon is megalapozott aggályokat. Hubert Védrine volt francia külügyminiszter e tekintetben világosan fogalmaz:

az európai vezetők túl sokáig hagyták figyelmen kívül az állampolgárok szuverenitásra, identitásra, biztonságra vonatkozó jogos igényeit.

A gazdasági-pénzügyi globalizáció, vagy éppen a tömeges bevándorlás szabályozatlanságával kapcsolatos aggodalmak nem ördögtől való gondolatok. Ha az elit erre csak megvetéssel, megbélyegzéssel válaszol, akkor a nép bizony végképp „leszakad”. Innen már csak egy lépés volna a Bertolt Brecht féle „megoldás”: a nép elvesztette a kormányzók bizalmát, úgyhogy oszlassuk fel, váltsuk le (esetleg importáljunk helyette újat).

Geopolitikai vészhelyzet

Eközben az európai vezetőknek minden korábbinál nagyobb szükségük volna bent az állampolgárok támogatására, kifelé pedig teljes körű – nem csupán mozaikszerűen itt-ott még nyomokban fellelhető – szuverenitásra. A nemzetközi helyzet „fokozódik”, válság válságot követ. A bolygó egyre élhetetlenebbé válása és a globális nagyhatalmi vetélkedés kiéleződése mellett Európának még a szomszéd Moszkva és Ankara garázdálkodásaival is számolnia kell, ráadásul a demográfiai mutatók fényében egy akár száz milliós migrációs invázió sem zárható ki a következő évtizedekben. Nem véletlen, hogy reflektorfénybe került az állampolgárok azon teljesen legitim igénye, miszerint cselekvőképességük lehetőleg növekedjen, de semmiképpen se csökkenjen az integráció következtében.

Az elmúlt pár év sorozatos válságainak (ukrajnai konfliktus, szíriai menekülthullám, Donald Trump szókimondó elnöksége, világjárvány, török akciók a Földközi-tengeren) mindegyike az EU függőségeire, sebezhetőségeire irányította a figyelmet. Ennélfogva az utóbbi időben egymást érik az álnaiv ráébredések és fennkölt ígérgetések. Az persze mindenképp jó hír, hogy a struccpolitikának legalább szavakban vége van. Az Európai Parlament kutatóközpontjának egyik legújabb jelentése egyenesen úgy fogalmaz:

ha az EU nem akar a globális nagyhatalmak játszóterévé válni, akkor meg kell erősítenie autonómiáját nem csupán Kína, de más partnerek vonatkozásában is.

Ez azonban az uniós intézmények és a tagállamok többségének pacifista-atlantista beidegződéseivel élesen szembemegy. Amint konkrét lépésekre kerülne tehát sor, újra egymásnak feszülnek a szokásos ellentétek.

Vissza a (többkörös) jövőbe

Az egyetlen lehetséges megoldás kezdettől ott volt az orrunk előtt. Már az európai integráció alapítói közé tartozó belga miniszterelnök Paul-Henri Spaak is felismerte: teret kell adni azoknak, akik „gyorsabban és messzebbre” kívánnak haladni, mint a többiek. Az évtizedek során erre az elképzelésre számtalan elméleti variáció született. Elsősorban francia, német és olasz politikusok és gondolkodók terjesztettek elő ilyen-olyan neveken – mag-Európa, többsebességes Unió, előörs vagy úttörő országcsoport – futó terveket.

Mindegyikben ugyanaz volt a lényeg. Az egyre bővülő Európában egyértelműen el kell különíteni egymástól a különböző tartalmú projekteket.

Eszerint lenne egy nagyobb, akár a mostani EU-n túlmutató Európa-térség, melynek közös ambícióit a korábbi bizottsági elnök Jacques Delors és a 2004-es Alkotmányos Szerződés kidolgozásán elnöklő Valéry Giscard d’Estaing egyaránt nagyjából az 1986-os Európai Egységokmány szintjére (négy szerződéssel a mostani előttre) tette. A belsejében pedig lenne egy sokkal kevesebb országból álló kisebb kör – Emmanuel Macron ezt legutóbb, a 2020-as Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián „szív”-nek hívta –, ami egyfajta motorként húzná Európát a szuverenitás útjára. Hiszen mára nyilvánvaló: e téren összeegyeztethetetlen nézeteik miatt a Huszonhetek ahelyett, hogy együtt erősebbek lennének, csak gyengítik egymást és magukat.

G. K. Chesterton angol író szavai száz év távlatából is remekül megfogják a dolog lényegét: „Az unió erő, az unió lehet gyengeség is. Tíz nemzetből egyetlen birodalmat csinálni éppoly észszerű lehet, mint tíz shillinget átváltani egy fél sovereign-re. Ám lehet éppoly esztelenség, mint tíz terriert átváltoztatni egy szelindekké.

A kérdés soha nem az unió hiányának vagy meglétének a kérdése, hanem az, hogy létezik-e vagy sem az identitás. "

Sokáig véget nem érő elméleti viták tárgya volt, hogy milyen szempont alapján szerveződhetne az „előörs”, mi volna a szorosabb uniót meghatározó „identitás”. Mostanra letisztult a kép: az egyetlen valamirevaló kritérium az a kézenfekvőnek tűnő, ám összuniós szinten hetven éve átverekedhetetlen cél, hogy saját sorsáról Európa maga dönthessen – s ehhez minden téren biztosítsa az önálló politikai cselekvés feltételét.

Az EU-s konferencia-sorozat megnyitó ünnepségénél jobb ellenpontozást elképzelni sem lehet. A magát geopolitikaiként fémjelező Bizottság feje arról mesélt, hogy milyen felismerésekre ébredt, amikor nemrég nagymama lett. A tagállamokat tömörítő Tanács soros elnöke a tömeges bevándorlást próbálta a népesség-elöregedés megoldásaként „eladni”, s jócskán visszafogta a „stratégiai autonómia” fogalmát. Az Európai Parlament elnöke belevitt egy kis intézményközi csatát: a demokrácia jegyében ki kellene iktatni a tagállamok vétójogát, a washingtoni Kapitólium elleni támadás pedig az EP felbecsülhetetlen voltát támasztja alá. Az általános színvonalat – s a már induláskor lenullázott ambíciókat – mutatja, hogy a házigazda Macron elnök egy rá nem jellemző, felhígított szöveggel állt elő.

Kihagyta szinte az összes kedvenc, nagyratörő, stratégiai gondolatát – huszonhetes körben úgysincs esély rá.

A ceremóniát látva különösen aktuálisak Paul-Henri Spaak ébredést sürgető szavai: „Olyan tétlenek vagyunk, mintha a történelem megvárna bennünket, mintha lenne időnk megváltoztatni a gondolkodásmódunkat, mintha az örökkévalóság is a miénk volna.” Ma már a tétlenség nem lehet opció. Vagy sikerül egy gyors és teljes paradigmaváltás, vagy Európa jövőjét mások írják majd. A következő konferencia-sorozatot már Washington és/vagy Peking rendezheti, netalántán Moszkva, Ankara, Katar is beszáll. Az európai vezetőket pedig legfeljebb mutatóba, esetleg kávét felszolgálni hívják.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

Tőzsde - Bull Bear
egészségügy kórház koronavírus kórházi ágy
forint bankjegy
gyár munkás gyári munkás factory worker
horvatorszag_croatia

Alapblog Pénzt? Vagy életet?

2020 az elég megrázó társadalmi kísérletek éve volt. Számomra leginkább azért, mert az egész nyugati társadalomból...

Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
2021-09-07
Sustainable World 2021
2021-09-08
Business and Finance Summit 2021 - CFO of the year
2021-09-21
Hiventures - Portfolio Vállalati Tőkefinanszírozás 2021
2021-09-30
Energy Investment Forum 2021
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Eladó új építésű lakások

Válogass több ezer új lakóparki lakás közül Budán, Pesten, az agglomerációban, vagy vidéken.

Infostart.hu

Treasury Associate

Treasury Associate

Client Asset Analyst

Client Asset Analyst
Online előadás
Az árfolyamcsökkenésből is kivennéd a részed? Itt a helyed!
Könyv
Alapmű mindenkinek, akit érdekel a tőzsde világa.
vlagyimir putyin joe biden