Csiki Varga Tamás: Hat-hét év munkája van a NATO gyors reakciójában

Portfolio: A kétpólusú világ megszűnése után sokan mondták, hogy a NATO elvesztette a jelentőségét. Mit jelent ma a szervezet? Mik az aktuális katonai feladatok?

Csiki Varga Tamás: Valóban volt egy útkeresés a ’90-es években, amire részben a bővítés volt a válasz, mivel a bipoláris világrend felbomlásával Közép-Európában hatalmi vákuum keletkezett, és a bővítés stabilizáló elemként is megjelent. A NATO részéről sem arra készültek, hogy ezeket az országokat minél gyorsabban „behúzzák”. Valójában ’94-95-ig eltartott, mire hitelt érdemlően felmerült ez a lehetőség.

Lehetett tartani ugyanis attól, hogy azok a nacionalizmusok, amik a 20. században működtek, ismét kirobbantanak egy háborút, de szerencsére Közép-Európában nem ebbe az irányba mentek a dolgok – szemben például Jugoszláviával.

A szövetség alaprendeltetése azonban nem az volt, hogy a szomszéd térségeket kell rendbeszednie, hanem a tagállamok közös védelme. Mégis, a ’90-es években a válságkezelés vált a másik új feladattá. Elsősorban az ENSZ részéről jelent meg a szándék azzal kapcsolatban, hogy a bipoláris világrend megszűnte után a helyi konfliktusok megoldására fókuszáljanak. Majd gyorsan kiderült, hogy nem bölcs dolog belenyúlni ezekbe, mert nem biztos, hogy a beavatkozó országok köre kellő ellenőrzést tud gyakorolni az események felett. Ha a holland békefenntartók esetét vesszük a délszláv válságban, ahol tétlenül végignézték a szrebrenyicai vérengzést, vagy az afrikai, ruandai eseményeket: ezek a válságkezelő beavatkozások nem voltak sikeresek. De volt egy ilyen „hangulat”, ami aztán elmúlt, viszont a NATO átmentette a válságkezelés feladatát az ezredforduló utánra, aminek akkor már az volt a hajtóereje, hogy az amerikaiak elkezdték a globális terrorellenes háborút.

2001. szeptember 11. volt az első eset a hidegháború után, amikor egy dimenzióban alapvetően változott meg a biztonsági környezet, és egy új, aszimmetrikus fenyegetés jelent meg a NATO-tagállamokkal szemben: a terrorizmus. Ez ugyan először nem az európai terrorfenyegetettséget növelte meg, de például a madridi (2004) és londoni (2005) stratégiai terrortámadások már a mi fenyegetettség-érzetünket is megérintették, és az amerikaiak terrorellenes háborúja vitte magával a NATO-t.

A politikai választás jól látható volt: vagy kilép a NATO az elsődleges érdekszférájából (az észak-atlanti térségből) és kiterjeszti biztonsági érdekeinek védelmét, vagy elveszítheti relevanciáját, biztonsági funkcióit nem látja el megfelelően, mert nem számolja fel a terrorszervezeteket.

Erre utalt az „out of area or out of business” szlogen. Ebből született az afganisztáni beavatkozás, majd az iraki. Utóbbi esetében kevésbé volt mély a NATO szerepe, de a tagállamok nagy részének a válságkezelő, majd stabilizációs műveletekben való részvétel lett a standard – talán nyugodtan mondhatjuk – egészen 2021-ig, az afganisztáni kivonulásig.

A klasszikus kollektív védelem (a területvédelem) megerősítése nem került újra napirendre 2014-ig. A szerepkeresés akkoriban tulajdonképpen véget ért, mert a kollektív védelem visszakerült a leghangsúlyosabb alapfeladatok közé, 2022-ben pedig ez a szempont lett uralkodó minden területen. Innen nézve örülni kell annak, hogy az amerikaiak olyan helyzetben vannak, hogy partnerek tudtak lenni. Nyilván nekik is megvannak ebben a saját érdekeik, de láthatóan működik a NATO kollektív védelme. 2014-2015-ben elég hosszasan dolgoztak azon, hogy ez működjön. A fő kérdés és kétely az volt a Trump-elnökség alatt, 2017-től, hogy politikai értelemben a NATO képes-e közösen döntéseket hozni.

Nyilvánvaló, ha olyan amerikai elnök van hivatalban, aki nem hisz a NATO-ban, a közös fellépés erejében, akkor ez egy sokkal nehezebb ügy. Meglátjuk, hogy a következő elnököt 2024-ben melyik politikai oldalról választják, és milyen személyes beállítódása lesz.

Egyelőre induljunk ki abból, hogy a politikai hajlandóság most megvan, és az orosz-ukrán háború abban „segített” nagyot, hogy a katonai képességek és a készenlét meglegyen. Ez nem olyan értelemben látványos, hogy „mindenkinek harckocsit kell venni”, hanem például a 2015 után a balti államokba telepített zászlóalj-harccsoportok formájában. Ezek többnemzetiek: a nyugat-európaiak is ott vannak, a kanadaiak is, az amerikaiak is. Ez a „politikai botlódrótnak” nevezett megoldás, ami azt jelenti, hogy ha az oroszok megtámadnák a Baltikumot, akkor az ott állomásozó NATO-erők ebbe automatikusan belekeverednek – nincs olyan, hogy „nekem most nincs erre felhatalmazásom, más feladataim vannak, inkább nem veszek részt a háborúban”.

Ha katonáid halnak meg, nem tudod megmagyarázni, hogy „minket ez a háború nem érint”.

Ami szintén döntővé vált a készenlét és a reagálási képesség szempontjából, az a katonai mobilitás és a hadgyakorlatok sokkal magasabb üteme, sokkal nagyobb kiterjedése. 2017-2018-tól láttuk azokat a nagy, akár 40 ezer főig terjedő NATO-hadgyakorlatokat, amik arról szóltak, hogy elővették a hidegháborúból a „Reforger” gyakorlati terveket, amikor több tízezer katonát kellett az Egyesült Államokból Nyugat-Európába átcsoportosítani, egy esetleges szovjet-NATO háborúra felkészülve. Ez most az aktuális biztonsági környezetben azt jelenti, hogy ha – például orosz – katonai fenyegetés jelenik meg a keleti tagállamoknál, akkor ide kell elérnie a nyugat-európai és amerikai erőknek. Olyan gyakorlati megoldásokat kellett kialakítani, hogy tudják: amikor haditechnikai eszközöket kell szállítani, akkor milyen hidak bírják el a harckocsikkal megpakolt vasúti szerelvények súlyát, milyen útvonalakon lehet felvonulni, vagy egyáltalán, ha mozgatni kell a katonai erőket, milyen engedélyek kellenek ehhez, hogyan koordinálják mindezt? Vannak ennek nem látványos, de nagyon fontos elemei, mert ha veszünk bármilyen országot, a szövetségen belül is, az, hogy a területén egy külföldi haderő egységei vonulgassanak fel-alá, az egy érzékeny kérdés. Tudjuk, hogy senki nem akar senkit megtámadni a szövetségesek körében, de ezek jogilag nagyon szabályozott dolgok. Még békeidőben kell kitalálni, hogy „ezt lehet, ezt nem lehet”, megismerni, hogy kit kell felhívni, ki engedélyezi, mert erre nincs idő, amikor már válság van. Ezeket mind lepróbálták, letesztelték, kidolgozták, erre volt hét év. Most ez – ha kellene – sokkal gyorsabban, gördülékenyebben működne. Ez a háttérmunka sok munkát igényelt, de mostanra rendben van, és

az a gyors reakció, amit a NATO tudott adni a háborúra, abból is táplálkozott, hogy az elmúlt 6-7 évet aktívan töltötték a szövetségesek.

Nyár elején tartották a NATO csúcstalálkozóját. Ez mekkora jelentőségű esemény? Milyen stratégiákat dolgoztak ki?

A NATO-csúcstalálkozókat egy ideje átlagosan kétévente rendezik meg – és ezekre mindig azt mondják, hogy „történelmi jelentőségűek”, de ez nem mindig van így.

A 2022-es madridira viszont nyugodtan mondhattuk azt, hogy korszakos jelentőségű.

A ’90-es évek óta ez a második eset, hogy alapvetően változik meg a szövetség biztonsági környezete, illetve fenyegetés-percepciója, és az első, hogy Európa számára. Az első ilyen eset a már említett 9/11, a New York és Washington elleni al-Káida terrortámadás volt. 2022-ben az, hogy Oroszország egy nagy méretű háborút indított Európán belül, nagyon sokáig nem tapasztalt fenyegetettség-érzést keltett életre közvetlen térségünkben.

Teljesen elszokott a háború jelenségétől az európai közvélemény, illetve a politika,

és az, hogy a NATO-csúcs erre reagált, egy olyan fejlemény volt, ami a stratégiai koncepció előkészítésénél, 2020-2021-ben még nem volt a láthatáron sem. A csúcstalálkozó jelentőségét a szövetség elrettentési és védelmi képességeinek megerősítése adja.

A stratégiai koncepciók elfogadásának van egy ütemezett jellege is, mert az utolsót 2010-ben Lisszabonban fogadták el, és már 2014-2015-ben voltak olyan változások a biztonsági környezetben – ezek is döntően Oroszországhoz voltak köthetők –, amik indokolták azt, hogy a közösség elkezdjen azon gondolkodni, min kell változtatni. Az alacsonyabb szintű dokumentumokban, szakpolitikákban ezeket mindig lekövették, viszont a stratégiai koncepció nem visszafelé, hanem előre mutat 10 évre, úgyhogy most ezt a jövőképet kellett helyre tenni. Amíg Donald Trump volt az amerikai elnök, nem volt rá „étvágy” amerikai részről, az európaiak pedig attól tartottak, hogy nem kapják meg hozzá a legmagasabb szintű amerikai támogatást. Ha a 10 éves ciklust vesszük, a madridi stratégiai koncepciót el lehetett volna fogadni 2020-ban is, de mostanra érett meg minden ehhez. Ráadásul az újabb orosz agresszió a mindennapokban is nagy külső nyomást gyakorolt a szövetségre.

Miben hoz változást Svédország és Finnország jövőbeli csatlakozása? Elképzelhető a jövőben további bővítés?

Ez egy különleges eset, mert a finnek esetében évtizedes, a svédek esetében évszázados semlegesség feladását jelentette, aminek szándéka még tavaly decemberben sem látszott. A finnek esetében még januárban is csak 28% körül volt a csatlakozás támogatottsága. Ezt kifejezetten az orosz agresszió érlelte meg ilyen gyorsan. Azt lehetett látni, hogy a közvélemény-kutatások szerint januártól havonta mintegy 10%-kal nőtt a NATO-csatlakozás támogatottsága. Annyiban újszerű a bővítés, hogy olyan dimenziót nyitott a NATO északi szárnyának megerősítésével és kiszélesítésével, ami eddig nem volt várható.

Azt gondolom, hogy ez egyértelműen erősíteni fogja a NATO-t, mert két olyan országról van szó, amelyek modern fegyveres erőkkel rendelkeznek,

és különösen kiemelendő, hogy a finnek esetében a területvédelemnek és az általános védelmi koncepcióknak a védelemhez való hozzáállása egy egészen unikális és pozitív hozzáadott értéket jelent. A finn-szovjet háború, aztán a 2. világháború tapasztalatai alapján a finnek megőrizték a területvédelemnek és a lakosság védelemben való részvételének a nagyon aktív elemeit. Ez általában a semlegességhez is kapcsolódik, mert ez azt jelenti, hogy nem tudtak szélesebb szövetségi rendszerre támaszkodni az ország védelmében.

Akkor azonban, amikor Oroszország nukleáris fegyverekkel is fenyegetőzik, olyan szövetségre van szükségük, amely nukleáris elrettentést és védelmet is tud biztosítani a tagjainak – a NATO pedig ilyen.

A csatlakozás jelentőségét az is adja, hogy az ukrajnai háború azzal az orosz narratívával indult, hogy a NATO keleti bővítését akarják elkerülni. Ehhez képest Ukrajnában sem érték el azt, amit akartak, sőt. Perspektivikusan is, Ukrajna nem eltávolodik a Nyugattól, hanem ellenkezőleg, – a lehetőségekhez képest – integrálódik, katonai értelemben is. Ugyanez történt a skandináv országok esetében: két olyan ország, amelyik nem mutatott túl nagy étvágyat arra, hogy bármely katonai szövetséghez csatlakozzon, most be fog lépni a NATO-ba, mert érzékeli az orosz katonai fenyegetést a kelet-európai térséggel szemben. Az oroszok így kapnak még egy 1380 kilométer hosszúságú közös határt a NATO-val, amit nem tudtak megakadályozni. Emellett eddig kontraproduktív volt minden, amit csinálnak. A szövetség részéről a stratégiai koncepció arról is szólt, hogy megmutassák: külső ország nem szólhat bele a szövetség ügyeibe. Nyilván az amerikai és európai stratégiai érdekek is megegyeznek abban, hogy nem szeretnék látni Oroszország térnyerését. Ha választani kell, hogy kinek az érdekszférája legyen Ukrajna, adott esetben Moldova, akkor inkább hozzánk tartozzon.

Ez ugyanígy érvényes a további potenciális bővítésre. Bármely szuverén államnak a saját döntése kell legyen, hogy akar-e csatlakozni a szövetséghez. Ez nem jelenti azt, hogy Grúzia, amelyet a 2008-as bukaresti csúcs zárónyilatkozata Ukrajnával együtt úgy jellemzett, mint akik „egyszer NATO-tagok lesznek” – ez nem volt egy nagyon bölcs lépés –, egy nap végül tényleg a szervezet tagja lesz. Azt sem jelenti, hogy Grúzia ugyanolyan elbírálás alá kerül, vagy olyan támogatást kaphatna, mint Ukrajna. Minden esetet érdemes külön-külön megnézni, de elvi szinten a NATO ahhoz ragaszkodik, hogy a csatlakozás ne legyen definíció szerint lezárva, a „nyitott ajtók politikája” marad, ezt a stratégiai koncepcióban is megerősítették. Van még néhány olyan ország, főleg a nyugat-balkáni térségben, amelyeknek a lehetősége megvan, hogy csatlakozzanak, ha kellően elszántak és felkészültek.

Miként viszonyul a NATO Kínához, illetve hogyan sikerül összeegyeztetni az amerikai és az európai álláspontot ezen a téren?

A stratégiai koncepcióban is nagyon fontos különbségtétel, hogy miközben Oroszországot a legintenzívebb közvetlen fenyegetésként azonosították, addig Kína csak, mint kihívás jelent meg. Ez intenzitásbeli különbséget is jelent, illetve időbeli és földrajzi távolságot is. Kína nem jelent katonai kihívást, pláne nem fenyegetést a NATO számára. A NATO az észak-atlanti térség védelmére jött létre, nem a Csendes-óceánéra. A szerepkeresésben egy picit benne volt az is, amikor az amerikaiak kicsit túlnyerték magukat a 2000-es évek után, nem volt igazi ellenpont, és akkor a NATO-nak is globális partnereket kerestek. Akkor még nem Kínáról volt szó, hanem hogy mindenki legyen jóban a NATO-val.

Most sem kell globális Kína-ellenes koalícióban gondolkozni a NATO oldaláról.

Az amerikaiak nyilván igyekeznek a dolgokat úgy befolyásolni, hogy az első számú globális kihívójuknak számító Kínával szemben minél szélesebb gazdasági, politikai, katonai tömbre támaszkodhassanak, de ez a NATO-nál nem azt jelenti, hogy a szövetséget próbálják Kína ellen fordítani és a NATO katonai képességeit arra trenírozni, hogy a kínaiakkal tudjanak Tajvan térségében háborúzni. Ennek az is az oka, hogy a NATO-tagállamok nagy része erre egyszerűen alkalmatlan. Nincs olyan katonai – sem logisztikai, sem műveleti – képesség, és nincs semmilyen politikai érdek, ami ezt lehetővé tenné a világ másik felén. Jelenleg a közvetlen európai gazdasági érdek hat, mert Európa több vezető országa nemcsak reménykedik, hogy esetleg majd jön egy kis kínai befektetés, hanem ténylegesen nagyon komoly kölcsönös függőség van. Ezt Washingtonból puhítani próbálják, de az nem reális kép, hogy „le tudják választani” például a németeket Kínáról. Az amerikai Kína-politika változóban volt Obama óta, de az első nagyon komolyan rögzített változás, miszerint komoly ellensúlyképző erőnek tartják Kínát, a Trump-adminisztráció stratégiai dokumentumaiban volt leírva. Azóta zajlik egy kínai–amerikai kereskedelmi háború, de volt olyan változás az amerikai szövetségi rendszerben is, ami kifejezetten Kína-ellenes. Ez az európai szövetségeseket is érinti. 2020 tavaszáig arról volt szó, hogy a britek kínai nukleáris technológiát fognak alkalmazni atomerőmű-építésre, továbbá az 5G technológiában Kína lesz a partner. Ugyanezen év márciusában azonban Boris Johnson Washingtonba utazott: tárgyaltak 5 napon át, majd miután hazatértek, rá két hétre bejelentették, hogy a Huaweit kitiltják minden területről, a nukleáris együttműködést pedig az amerikaiakkal fogják végezni.

Ezt nem lehet mással magyarázni, minthogy az amerikaiak kijelentették: stratégiailag fontos technológiák esetében nem lehet a kínaiakat beengedni.

Ugyanezt másoknál nem tudják megcsinálni az amerikaiak ennyire közvetlen módon, de azért észre lehet venni dolgokat. Ha megnézzük a három balti államot, és összerakjuk, hogy ki az, aki összerúgta a port Kínával, illetve hol vannak amerikai csapatok, jól látható, hogy a kettő átfedi egymást. Litvániának nem olyan nagy a kínai függősége, mint Németországnak, könnyebben „feláldozza” ezt az irányt.

Nem gondolom, hogy Kína ellenében a közvetlen katonai ügyeket be fogja emelni a NATO a stratégiai gondolkodásába, de a technológiát igen. A stratégiai koncepcióban is az szerepel, hogy a kínai kihívás elsősorban az, hogy olyan technológiai szektorokba próbálnak befektetni, akár a kibertér sebezhetőségein keresztül behatolni, akár ipari kémkedéssel bekerülni, amik nemzetbiztonsági vagy gazdasági érdekből érzékenyek. Ezt nyilván problémának látják, és ez ellen próbálnak fellépni. De ez nem igényel katonai jellegű fellépést.

Az, hogy az oroszokkal szemben most ilyen lelkesen megmozdultak az amerikaiak, nem altruizmus. Nyilván megvan az érdekük, és ott van az is, hogy lesz a végén egy számla.

Ott lesz az, hogy „kisegítettünk benneteket, amikor bajban voltatok”, ahogy korábban is voltak ilyen számlák, „elmegyünk Irakba, Afganisztánba, gyertek ti is”. Fel fog merülni; meglátjuk, hogy milyen formában. Nem hiszem, hogy katonai formában. A magyar katonák mit keresnének ugye Délkelet-Ázsiában, de a britek, a németek, a franciák küldenek kisebb egységeket, az indiai-, csendes-óceáni jelenlétet legalább jelzésértékkel tudják demonstrálni. A németek kevésbé, de a szándékot jelzik.

Katonai hírszerzési – európai oldalról nézve kémelhárítási – szempontból is biztonsági kihívást jelent Kína a NATO európai tagállamai számára, vagy csak a technológiai hírszerzés terén?

Kihívást mindenképpen jelent, mert a NATO-nak az integrált védelmi rendszerei és kommunikációs rendszerei, a hírszerzés, a műholdas felderítő rendszerek, az összes tagállamnak nyitottak. Ha bárhonnan, akár kínai oldalról – bármelyik tagországon keresztül – hozzáférhetők, az kockázat. Illetve, ha nem is kifejezetten NATO-vonatkozásban, de a globális versengésben annak van egy jól dokumentált eleme, hogy a kínaiak különböző eszközökkel próbálják „puhítani” az európai szereplőket. Akár azzal, hogy a tudományos életben megjelenő figurákat megtámogatják ösztöndíjjal, vagy tanácsadói szerződéssel, vagy valamilyen formában megpróbálják meggyőzni őket arról, hogy Kínáról jó képet kell alkotni. Hogy ez mennyire tud átmenni aktív hírszerzésbe, szerintem nagyon eseti jellegű. Ha egy kínai beül a NATO-főhadiszállásra, az egy feltűnő dolog. Ha helyit tudnak beszervezni, az ugyanolyan kihívást jelent, mint bármilyen külső szereplő részéről.

Milyen minták és különbségek fedezhetők fel a NATO-tagállamok haderőfejlesztését összehasonlítva?

Vannak minták, de egészen más kiindulópontról beszélünk a nyugati és a kelet-közép-európai haderők esetében. A nyugat-európaiaknál a ’90-es évek óta általános trend, hogy csökken a haderő mérete, csökkentik a rendszerben tartott haditechnikai eszközök mennyiségét, és a 2000-es évek óta nagymértékben átálltak a stabilizációs műveletekre. Ez más típusú eszközöket igényel. Könnyű légi szállítási eszközöket, ez az ún. expedíciós haderő, stratégiai légi szállítást, harcászati-hadműveleti légi támogatást, helikopteres erőket, különleges műveleti erőket. Nem harckocsi kell, nem tüzérség, nem nehéz technika, nem nagy területvédelmi erőben gondolkoztak. Ezzel párhuzamosan azonban van egy erős kényszer, hogy az amerikaiakkal együtt kellene haladni az egyre modernebb technológiák alkalmazásában. A líbiai háború például megmutatta, hogy a műholdas képességek, a vezetés, irányítás, kommunikáció, hírszerzés, felderítés, célmegjelölés terén az európaiaknak nagyon limitált képességeik vannak. Azt is kiderült, hogy a csapásmérő képességek is korlátozottak, és ezekhez kevés (precíziós) lőszer áll rendelkezésre.

Az európaiak ugyanis nem arra készülnek 30 éve, hogy újabb és újabb háborúkat vívjanak meg.

Az Egyesült Államokban azonban ez gyakran napirenden volt, ezért a világ legharcedzettebb hadereje az amerikai egy győztes és vesztes háború esetén is. A technológiai fejlesztésekkel egyre nehezebben tudtak lépést tartani az európaiak. A briteknél a Brexit után látszott az, hogy az amerikaiakkal mennek. Az is, hogy visszatérnek az ázsiai és csendes-óceáni térségbe haditengerészeti erőkkel, és az is, ahogy említettem, hogy korlátozzák a kínaiak technológiai hozzáférést. Ez arról szól, hogy információs és katonai technológiában úgy nem tudsz az amerikaiakkal a lehető legszorosabban együttműködni és együtt fejleszteni, vagy ilyen eszközökre támaszkodó katonai műveletben részt venni, ha neked Huawei 5G eszközökön fut az információs infrastruktúrád. Ott megszülettek ezek a döntések. A többi európainál ez más kategória.

Ami a kelet-közép-európaiakat illeti, nagyon más volt a kiindulópont, mert az egykori „keleti blokk” felbomlásának eredményeként itt jelentős mértékben a szovjet–orosz haditechnika maradt hadrendben. Az a trend itt is megvolt, hogy csökkent a haderő mérete és a haditechnikai eszközök mennyisége, viszont sok esetben nem volt hozzá technológiaváltás, maradt a ’80-as évek technológiája. Csak eseti jelleggel voltak kisebb modernizációk.

A dinamikus váltás 2007-2008 környékén a lengyeleknél és a baltiaknál kezdődött. A lengyelek a történelmi tapasztalatok nyomán intuitív módon tartanak az oroszoktól, és a 2008-as grúz–orosz háború volt az első lökés, aminek nyomán elkezdődtek komolyabb haderő-modernizációs programok.

Ez azóta is tart, a lengyelek azért is vannak ennyivel a térség előtt, mert előbb kezdték. Mindenki más a térségben nagyságrendileg 2015-ben kezdett mozgolódni, hogy valamit kéne csinálni – kezdve a védelmi kiadások növelésével. Csak itt az ugrás gyakorlatilag evolúciós ugrás, mert egyrészt meg kellett szabadulni a régi technológiától, másrészt a védelmi költségvetés csökkenését is meg kellett állítani, majd meg kellett fordítani, és a kettőt összekapcsolni egy haderő-modernizációs programmá, ami Kelet-Közép-Európában, mivel 2015 után kezdődött, egy területvédelmi célú folyamat lett. A lengyelek meg a baltiak kezdettől nehéz haditechnikát szereztek be, mert nem érdekvédelmi jelleggel, Afganisztánban akarnak háborúzni.

Ilyen értelemben az európai haderőfejlesztés abszolút differenciált. Ezt a 2022-es események kicsit összébb fésülik, mert a nyugat-európaiak is – talán a portugálok kivételével, akik elég messze vannak –, akiknek az volt az általános nézetük, hogy nem kell nagy haderő, lehet csökkenteni, most fordulatra kényszerülnek. A britek a 2021-es stratégiai felülvizsgálatban még arról döntöttek, hogy a 90 ezer főt valamivel meghaladó szárazföldi erejüket még tovább csökkentik, 67 ezerre. Még egy évvel ezelőtt is az volt a cél (költségcsökkentési okból), hogy még kisebb legyen a haderő. Nyilván ők szigetország, „mit akarnának szárazföldi erővel megvédeni”? Na de, ha a Baltikumba el kellene menni, oda kell elküldeni 5-10 ezer katonát harcolni a NATO kollektív védelme keretében, azt miből? Ugyanúgy a nehéztechnikát folyamatosan csökkentették, ez most megállt.

Ahol eddig az volt a mantra, hogy nem kell nehéztechnika, az minimum megállt, és a németek esetében például meg is fordult. Minél közelebb vagyunk az oroszokhoz, annál nagyobb lendülettel fordul át az inga.

A 2022-es háború hatására a lengyelek nagybevásárlást tartanak: ezer koreai, illetve 200-300 amerikai harckocsi beszerzése a cél – nem beszélve számtalan más tüzérségi, légvédelmi stb. eszközről. Olyan mennyiségű vasat vesznek, amit nem tudom, hogy gazdaságilag hogyan fognak finanszírozni. De ha prioritás a védelem, kellően felfokozott a hangulat – és most eléggé az –, akkor ezt is meg lehet csinálni. Az egy másik kérdés, hogy ezek a programok nem olyanok, mint amikor bemegyek a boltba, leveszem a polcról a csokit, kifizetem, és egyből megkapom, hanem ezeket az eszközöket ilyen nagy mennyiségben előbb le kell gyártani és le kell szállítani. A lengyeleknek öt évvel ezelőtt a haderő-modernizációs programban a nehéztechnika arról szólt, hogy a németektől korábban beszerzett Leopárd 1-eseket modernizálják, és a Leopárd 2-eseket fogják beszerezni. Mire ezeket legyártják, 2028 lesz. Éppen ezért megnézték, hogy hol van még ütőképes harckocsi, és Dél-Koreában tele van a polc ilyenekkel és van „szabad” gyártókapacitás is. Éppen a napokban mutatták be az első tucat szállításra kész dél-koreai harckocsit.

A lengyelek nagyságrendileg 2 ezer hadrendben álló és megrendelt harckocsinál tartanak – ennek nyilván csak akkor van racionalitása, ha Oroszország úgy döntene, lerohanja Kelet-Közép-Európát. Ha Oroszország nem úgy dönt – és engem meglepne, ha úgy döntene – akkor ez irgalmatlan mennyiségű pénz, amit elégetnek.

A harckocsik mellett a páncélozott szállítójárművek és rakétatüzérségi rendszerek azok a nagy hatótávolságú eszközök, amit a lengyelek és a baltiak is próbálnak venni. Az ukránoknál most bizonyított HIMARS-rendszerek a balti államok bevásárlólistáján már korábban is rajta voltak. A térségbeli haditechnikai fejlesztések így indirekt módon amerikai gazdasági érdekeket is szolgálnak.

A lényeg, hogy ne az amerikaiaknak kelljen mindig eljönni megvédeni ezeket az országokat. Ha ugyanis ők le lesznek kötve valahol – mondjuk a Dél-kínai-tenger térségében – 10 év múlva, akkor ez a lehetőség nem fog működni.

Ami a haditechnikát illeti, a gyors beszerzés leginkább amerikai forrásból történhet, mert ők le tudják gyártani záros határidőn belül, vagy van készleten. Ez egy sarokba szorítás, de valójában saját magunkat szorítottuk sarokba.

Utólag nagyon könnyű okosnak lenni, de ha öt évvel ezelőtt bárki azt mondta volna, hogy „Németország fegyverkezzen, és ne a jóléti kiadásokra költsék a pénzt”, akkor nem vették volna komolyan.

Hogyan állnak a NATO-tagállamok a sorkatonaság gondolatához? Hol van érvényben jelenleg sorkatonaság, hol várható ilyen irányba való elmozdulás?

A ’90-es évektől 2014-ig az volt a trend, hogy elkezdték felfüggeszteni – de nem megszüntetni – a sorkatonai szolgálatot. Az opciót tehát jogi értelemben megtartották, hogy nagy baj esetén bármikor ismét be lehessen vezetni. Ahol nem volt nagyon komoly társadalmi elfogadottsága a sorkatonaságnak – mint például a finneknél a semlegességükből adódóan –, nem erőltették rá a társadalomra.

Ha jólét, béke és stabilitás van, akkor az emberek nem akarnak katonának menni.

A 2000-es évek utáni időszakra jellemző stabilizációs műveletekhez pedig képzett haderő kellett. Az, hogy 6 hónap alatt kiképeznek valakit, nagyon messze van attól, amit egy ilyen műveletben csinálni kell. A kereslet és a kínálat találkozott, és amíg béke, biztonság volt, ez egy jól működő modell volt.

2014-ben orosz-ukrán konfliktus hatására már volt olyan balti ország, amelyik visszavezette a sorkatonaságot. Ott elindult egy visszafele-trend, de nem ész nélkül. Érdemes hozzátenni, hogy 2008-2009-ben a gazdasági válság miatt akadt olyan ország – például Lettország vagy Litvánia –, ahol egy év alatt 50%-kal csökkent a védelmi költségvetés, a következő évben pedig még 30%-kal.

Majd meglátjuk, hogy a 2022-es háború mennyire változtatja meg ezt. Én azt gondolom, hogy nem feltétlenül a sorkatonai szolgálat visszaállítása lesz az, amihez egyből mindenki hozzányúl, sokkal inkább a tartalékos és területvédelmi erőknek lehet nagyobb jelentősége.

Azt a politikailag viszonylag érzékeny kérdést, hogy az állampolgárok sorkatonának álljanak, nem akarták napirendre venni, de egy funkcionális alternatívaként merült fel, hogy legyenek tartalékosok, akik területvédelmi feladatokra alkalmasak lehetnek. A lengyelek például ebben élen járnak: 2018 környékén az egész országot lefedő, rendes területvédelmi rendszert alakítottak ki. De ennél is egy hosszú, akár 10 éves folyamatot kell elképzelni, mint egy haderő-modernizációnál. Nem elég ezeket a területvédelmi körzeteket rárajzolni a térképre: létre kell hozni az egységeket, toborozni kell embereket, akik hajlandók elvégezni ezt a feladatot, kell nekik laktanya, és fel kell fegyverezni, ki kell képezni őket.

Ahol még megvan a sorkatonaság – Norvégia, Svédország, Finnország, Észtország, Dánia, Svájc, Ausztria, Görögország, Törökország – mindenhol megvan az egyedi jellemzője.

Az észtek az oroszoktól félnek, a skandinávoknál jelen van a stratégiai kultúrában, Svájc és Ausztria semleges államként tartotta meg, a görögök a törököktől félnek, a töröknek pedig kell a nagy haderő az instabil szomszédság miatt.

Címlapkép: Gombkötő Emma/Portfolio