Hol talizzunk? – Így alakította át a digitalizáció és a Covid a szociális infrastruktúrát

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

A szociális infrastruktúra Eric Klinenberg amerikai szociológus értelmezésében olyan lokális, fizikai helyeket jelöl, amelyek lehetőséget adnak a találkozásokra. A barátok, esetleg ismeretlenek közti spontán vagy felszínes interakcióktól egészen a közösségi élményt adó tömegrendezvényekig ez többféleképpen valósulhat meg, éppen ezért maguk a helyek is sokszínűek. Szociális infrastruktúraként működhet például a könyvtár, a kávézó, a sétálóutcák, de akár egy vasútállomás is.

Szerepük egyéni és társadalmi szinten is jelentős: egyes kutatások szerint elősegítik a társadalmi kohéziót, a jobb életminőséget és az egészséget. Ha jól működnek, olyan kedvezőtlen folyamatok lehetséges ellenszereként szolgálnak, mint a polarizáció vagy az elmagányosodás.

A találkozási helyek egyetemesek, minden emberi közösségben azonosíthatóak, ugyanakkor kontextusfüggők, hiszen térben, időben és kultúránkként különböznek. Példaként Indiában egy utca a találkozások tereként szolgálhat, ugyanerre viszont az Egyesült Államokban az autóközpontú közlekedés és a gyalogos járdák hiánya nem ad lehetőséget. Sok olyan hely is létezik, amely kifejezetten egy-egy szociokulturális közeg terméke, mint például az amszterdami coffeeshop, a budapesti romkocsma, a mediterrán piazza vagy az ausztrál strandkultúra. A helyek azonban nem csak területileg, de időben is eltérhetnek, e kettő elválaszthatatlan egymástól.

Jelen írás célja, hogy a két dimenzió (tér-idő) figyelembevétel bemutassa a szociális infrastruktúraként működő helyek átalakulását és az azokra ható tényezőket.

Változó szociális infrastruktúra

Nem kell geográfusnak lennünk ahhoz, hogy érzékeljük, hogyan hat a fizikai térre bármifajta változás. Gondoljunk olyan hétköznapi dolgokra, mint például egy megfázás, aminek következtében orrcseppek, papírzsebkendők lepik el a szobát, vagy egy gyermek érkezése, ami játékok, a pelenkázó megjelenésével és számos egyéb látható változással jár a közvetlen környezetünkben. Ugyanez igaz a találkozások helyeire, csak nagyobb léptékben. A fizikai tér és társadalmi folyamatok kölcsönösen hatnak egymásra.

A szociális infrastruktúrára, egyúttal találkozásokra ható változások két nagy csoportba sorolhatóak aszerint, hogy térben mennyire kiterjedtek.

• Az elsőbe tartoznak azok a lokális, területileg behatároltabb változások, amelyek, habár globálisan érzékelhetőek, de mégis a tér adott pontján mutatnak sűrűsödést (régió, város, városnegyed).
• A második csoport ezzel szemben nagyobb léptékű, rendszerszintű átalakulásokat foglal magába, melyek valamennyi országban hatással vannak arra, hogy hol és hogyan találkozunk.

Mielőtt részletesebben is áttekintenénk a két csoportot, fontos kiemelni, hogy a változások és az azokat részben előidéző tényezők sosem önmagukban, hanem gyakran egyszerre, egymással kölcsönhatásban jelennek meg. A felsorolt példák gyakran jól ismert folyamatok lesznek, amelyek nem csak a találkozási helyeket alakítják, de most ebben a kontextusban kerülnek bemutatásra.

Az első, lokálisan koncentrált csoporthoz tartozik példaként az ipari szerkezetváltás, amely különösen egykori nehézipari központokban a helyi közösségek erodálásához és ezzel párhuzamosan a közösségi helyek leépüléséhez vezet. Szintén ide sorolható a vidéki társadalom elöregedése, amely egyes leszakadó régiókban részben hozzájárul a kisboltok, iskolák, kocsmák, közösségi terek számának csökkenéséhez, amelyeket aztán mozgókönyvtár vagy -bolt próbál pótolni. A nagyvárosokban megjelenő túlturizmus (overtourism) esetében a helyi közösségek tereit más csoportok (turisták) igényeire épülő szolgáltatásai szorítják ki: szuvenírboltok, éttermek, hotelek, szórakozóhelyek.

Ezen túl a szociális infrastruktúra fizikailag is megsemmisülhet (természeti katasztrófák, polgárháború), de ugyancsak létrejöhet beruházásokhoz (egyetemi campusfejlesztések, aerocity) kapcsolódóan. Bizonyos trendek, divathullámok ugyancsak alakítják a szociális infrastruktúra egy-egy kisebb alcsoportját, főként a fogyasztás tereit, mint amilyen hazánkban a levesezők, borbélyszalonok, speciality kávézók vagy szabadulószobák megjelenése.

Ezt okozza a digitalizáció

A második, rendszerszintű változást eredményező tényezők már jóval nagyobb léptékben befolyásolják a találkozások tereit. Például a technológiai fejlődés, napjaink kontextusában a digitalizáció, ami a Föld szinte minden pontján befolyásolja hol és hogyan kapcsolódunk a fizikai terekben.

A digitalizáció egyes fizikai helyeket visszaszorít, hiszen ma már nem járunk videótékába, a személyes ügyintézés egy része az online térbe helyeződött át, ezért nem a postán fizetjük a csekkeket, és a bank helyett is jórészt az okostelefon a tranzakciók terepe. Már nem kell a valós, fizikai tér egy adott pontjára eljutni, ha ügyet intézünk, fogyasztunk vagy szórakozunk.

Egyes ágazatokban a munkavégzés helye is elszakadt a fizikai tértől, ami azonban „kitermelte” a coworking tereket, az e-kereskedelem pedig „létrehozta” a csomagautomatákat. Az egymásra épülő szoftveres és hardveres technológiák az ember jelenlétét is „nélkülözhetővé” tették, melynek következtében megjelent a személyzet nélküli szociális infrastruktúra: edzőtermek, élelmiszerboltok.

A digitalizáció a földrajzi tér újrahuzalozásán túl jóval mélyebb átalakító hatással bír, hiszen a megélt térélmény is megváltozik. Minden olvasó számára ismerős látvány lehet az a kép, ahol egymás mellett lévő emberek megbabonázva nézik okostelefonjuk képernyőjét. Bevásárlóközpontokban, kórházi várókban, kávézókban, bárhol is látjuk ezt, a közös pont, hogy hiába lenne lehetőség, még sincsen „tere” a kapcsolódásnak, amely abból fakad, hogy elveszik az egyik alapvető feltétele, a jelenlét. Az online tér olyan térnélküli térré vált, ami állandóan és mindenhol jelen van, függetlenül attól, hogy az egyén fizikailag hol tartózkodik, ez pedig az interakciókat is befolyásolja.

A Covid hatása

A második csoportba sorolható továbbá a Covid-19 világjárvány, amely sokkszerű, globális léptékű változást hozott a 2020-as évek elején, amikor a legtöbb szociális infrastruktúra részlegesen vagy teljesen hozzáférhetetlenné vált a társadalmi távolságtartás eredményeként. Habár a vírus lassítására tett kísérletek országonként eltérő mértékben és ideig korlátozták elérhetőségüket, leginkább a zárt, csoportos rendezvényeknek otthont adó szociális infrastruktúra volt érintett. Példaként Magyarországon a mozik, színházak, koncerttermek az első év lezárásai idején elérhetetlenné váltak a társadalom tagjai számára.

Azonban a digitalizációhoz hasonlóan a korlátozások az egyes helyek visszaszorulásán túl ennél mélyebb változást eredményeztek, hiszen a nyitva maradó helyek is fizikai átalakuláson mentek keresztül: különböző jelek, feliratok terjedtek el, mint a távolságtartásra utaló matricák, plexifalak, vagy kézfertőtlenítő pontok. Emellett a találkozások tereihez egyes esetben a vírustól való félelem érzete társult, gyakran csak maszkban találkoztunk, így a járványhelyzet kezdeti, bizonytalan időszakban a megélt térélmény is átalakult.

Ezzel párhuzamosan felértékelődött a kisebb kockázatot jelentő nyitott, szabadtéri szociális infrastruktúra, különösen a városi parkok, kirándulóhelyek, tópartok, emellett a kerthelyiségek és teraszok. Ezen túl az alkalmazkodás olyan mikrotereket alakított szociális infrastruktúrává, amelyek korábban nem rendelkeztek ilyen funkcióval. Az otthoni, mégis nyitott vagy félig-nyitott terek, mint például az ablakok közösségi események (tapsolás), különböző bíztató üzenetek (rajzok, feliratok) felületeivé váltak, az erkélyek pedig koncerteknek adtak helyet főként a mediterrán országokban.

A fizikai korlátozásokon túl, az oltások megjelenésével egyes csoportok ideiglenesen kiszorultak több szociális infrastruktúráról, mivel azok használata COVID-igazolványhoz kötődött.

Platformizáció

A digitalizáció és a Covid-19 világjárvány kölcsönösen egymásra hatva egy sajátos jelenséghez járult hozzá: a szociális infrastruktúra platformizációjához (1-2. ábra).

A történelem során korábban még nem volt példa arra, hogy a találkozások egyszerre nagy léptékben elszakadjanak a fizikai tértől, miközben az online térben kiterjednek.

Habár ezt megelőzően is szemtanúi lehetett az emberiség világjárványoknak, de nem volt ilyen nagyfokú digitalizáció és habár az internet már a 20. század végén a hétköznapok részévé vált, de nem tapasztaltunk világjárványt és globális korlátozásokat.

A szociális infrastruktúra platformizációja révén világszerte egyetlen fizikai lokáció, az otthon vált a kapcsolódások terepévé. 2020 lezárásai alatt a legkülönfélébb tevékenységek költöztek az online térbe, melyek korábban mind különböző fizikai helyeken (és szociális infrastruktúrában) valósultak meg. Példaként az online mise (templom), borkóstoló (étterem, borászat), színházi előadás (színház), koncert (szórakozóhely, koncertterem), jógaóra (stúdió), tárlatvezetés (múzeum), tanulás (iskola) és így tovább.

Ahogy azonban arra egy COVID-19 idején készült empirikus kutatás is rámutat, a járvány alatti online kapcsolódások nem képesek pótolni a személyes interakciókat. Más felmérés arra jutott, hogy ezen platformizáció hatására csökkent a felszínes, ismerősök közti véletlen találkozás, amelyek az úgynevezett társadalmi „gyenge kapcsolatok” körébe tartozik, és egy társadalom kohéziójának fontos pillére, míg a korlátozások alatt nőtt az egy háztartásban élőkkel, valamint főként identitás és élethelyzet mentén szerveződő online csoportokban történő kapcsolódás. E kettő kapcsolódásra volt lehetőség, ami azonban gyökeresen különbözik abban a tekintetben, hogy az egyik a közvetlen fizikai környezetben lévő személyeket foglalja magában, a másik pedig röviden bárkit, bárhol, így eltűnik egy köztes réteggel, a helyi lakó- és települési környezetben élőkkel való kapcsolódás. 

A koronavírus-járvány összefoglalóan katalizálta az online terek tömeges használatát, amely azonban máshogyan működik, mint a valós fizikai tér. Habár előbbi lehetőséget ad arra, hogy a földrajzi korlátoktól függetlenül, távol élő egyénekkel legyünk kapcsolatban, amely azonnali és sokféle „interakciót” tesz lehetővé, azonban az online tér bizonyos képességek visszaszorulásához vezethet (figyelem, non-verbális jelek olvasása), és a személytelen, következmények nélküli, gyakran algoritmusok által irányított interakciók terepeként működhet, ahol a negatív, hevesebb érzelmeket kiváltó negatív hírek terjedése miatt az összeesküvés-elméletek és álhírek a társadalom töredezettségéhez, polarizációjához vezethetnek. A túlzott képernyőhasználat pedig bizonyos, sérülékenyebb csoportok esetén különösen káros lehet, ahogyan arra több társadalomkutató felhívja a figyelmet. Habár a Covid-19 világjárvány korlátozásai mára csak emlékezetünkben élnek, a platformizáció következményei velünk maradtak. A kiépült infrastruktúra, az online munka és szórakozás lehetőségei mind magukban hordozzák a 2020-as évek folyamatait, kiegészülve az azóta megjelent mesterséges intelligencia térhódításával.

A cikkben bemutatott változások, legyenek azok kisebb léptékű vagy akár globális, mindannyiunk életét felforgató események, rámutatnak arra, hogy a találkozási helyek habár univerzálisak, de térben és időben meghatározott tényezők befolyásolják működésüket. Ezek a változások nem függetlenül, hanem gyakran egymásra hatva alakítják, hol és hogyan találkozunk egymással. A kapcsolódás pedig olyan alapvető emberi szükséglet, ami nemcsak a polarizácó és elmagányosodás ellenszereként szolgálhat, hanem egyben egészségünk és jóllétünk alapját képezi.

A cikk elkészítéséhez (a teljes munkafolyamatot beleértve) a szerző semmilyen mesterséges-intelligencia alapú szoftvert/szolgáltatást nem vett igénybe. Az írás a kutató saját gondolatait tartalmazza, forrásmegjelölés nélküli felhasználásához a szerző nem járul hozzá.

Egy korábbi, a szociális infrastruktúrával kapcsolatos magyar nyelvű kutatás itt érhető el.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images