Miért nem vásárolják egymást az európai nagybankok?

Nem tapossák egymás nyakát a vevők Európában a bankfelvásárlások és fúziók piacán. A felpörgő infláció hírére a bankok árfolyama ugyan átmenetileg megugrott a tőzsdéken, de a tőzsdei kapitalizációjuk a legtöbb helyen még mindig messze elmarad a saját tőkéjüktől. Ez mindig azt mutatja, hogy a jövőben várható nyereségük nem biztosít elegendő megtérülést a bennük rejlő kockázatokhoz, és főképp nem a piaci kamatkörnyezethez képest.

A nemzetközi gazdaság helyzete ugyanakkor nagy általánosságokban épp inkább kedvez a felvásárlásoknak és fúzióknak. A jegybankok kiugró mérlegfőösszege és az élénkítő költségvetési politikák miatt ugyanis soha nem látott mennyiségű pénz keresi a jobb hozamokat és a kockázatmentes hozamoknál (azaz 1-2 százaléknál) magasabb megtérülést. E mellett a járvány és lezárások egyes vállalatokat relatíve előnyös, másokat hátrányos pozícióba hozott és ilyenkor a megnő a szerencsésebbek étvágya a meggyengült versenytársak iránt.

Más területeken ezek a hatások jól tetten érhetők: 2021 első negyedévében a teljes globális felvásárlási piac 1200 milliárd dollár körül mozgott, ami nemcsak a gyenge bázishoz, azaz a tavalyi COVID sújtotta első negyedévhez képest jó eredmény, de 2019 első negyedévéhez képest is növekedés. Ebben persze szerepet játszik az is, hogy a lezárások után sok olyan tranzakciót újítottak fel a felek, amelyeket éppen a nagyfokú bizonytalanság akasztott meg, de minden bizonnyal szerepet játszik benne az is, hogy a következő néhány évre jók a konjunkturális kilátások.

Kevésbé érvényesül azonban ez a hatás a bankok határokon átnyúló tranzakciós piacán.

A jelenség nem mai, és nem COVID- specifikus. Az európai nagybankok között lényegében 2008 óta nem látunk nagy - határokon átívelő - felvásárlásokat és fúziókat. Ez részben annak számlájára írható, hogy kiderült, a szektor mennyire kitett a dekonjunktúrának és az emiatt romló hitelportfólióknak, és milyen hosszú ideig tart, amíg a bankok feldolgozzák a veszteségeket és megszabadulnak az értéküket vesztett fedezetektől.

Ennél azonban fontosabb okok is meghúzódnak a háttérben. A korábbi felvásárlásokról ugyanis kiderült, hogy az ilyen tranzakciók legfőbb vonzereje, a szinergiák kiaknázása, vagyis megtakarítás nem, vagy csak részben érvényesíthető. A vevők nem tudtak komoly megtakarításokat elérni, mivel ők maguk nem voltak kellő súllyal jelen a célpiacon, a szinergiák viszont csak ott aknázhatók ki igazán, ahol a két bank fiókhálózata részben átfedésben van, a határokon árnyúló összeolvadásokban pedig ilyesmi ritkán adódik.

De rontja a több államot érintő tranzakciók esélyeit az is, hogy a szabályozói környezetnek való megfelelés országonként eltérő (még Európán belül is) követelményeket támaszt a pénzintézetekkel szemben, és egyre nagyobb költségtételt képvisel a bankok mérlegében. További nehézségeket okoz pl. a banki IT-rendszerek összehangolása, ami ilyenkor kötelező feladat, de roppant költségigényes és kockázatos – ez is visszatartó erő, ha egy bank egy külföldi célpont megszerzésével akar betörni egy másik, nagy európai piacra.

Az okok egy része azonban még ennél is messzebbről eredeztethető. Az egész világot behálózó óriásbankok – mint a Citibank, a HSBC, vagy a Deutsche Bank, amelyek a 80-as, 90-es években lázas terjeszkedésbe kezdtek a globalizálódó világban, a 2000-es években számos kisebb piacon feladták pozícióikat. Ekkorra vált egyértelművé, hogy a nem stratégiai piacokon történő jelenlét költséges, de az egész operációhoz képest marginális haszonnal kecsegtet, és ugyanez igaz azokra a leánybankokra is, amelyek ugyan nagyobb piacokon működnek, de nem tudnak komoly piaci részesedést elérni.

Válogatóssá teszi a vevőket továbbá az is, hogy a konjunkturális helyzet ugyan javul, de a közép és hosszabb távú kilátások korántsem egyértelműek.

A bankok nyereségtermelő képessége az infláció miatt növekvő marzsokkal feltehetőleg erősödik, de az emelkedő kamatok növelik a hitelezettek törlesztési kötelezettségét is, azt pedig a bankok 2008 után alaposan megtanulták, hogy az ilyesmi nem tesz jót a hitelportfóliók minőségének. Más kérdés lenne, ha egyértelművé válna, hogy egy viszonylag magas, 3-4 százalék körüli inflációs szint stabilizálódna, és tartós konjunktúrával párosulna, az ugyanis a bankok ideális működési terepe lenne: a marzsok szélesednének, de a cégeket nem fenyegetné a fizetésképtelenség. Ha ez bekövetkezik, a piaci árazások ismét megközelíthetik, sőt meghaladhatják a saját tőke értékét.

Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy az alszegmensekben, pl. a privátbanki szolgáltatások piacán, a fizetési szolgáltatóknál vagy éppen a nemteljesítő portfóliók terén folyamatosan zajlanak a tisztes méretű nemzetközi adás-vételi ügyletek.

Ez a folyamat Közép-Kelet-Európában le is zajlott. Azok a bankok, amelyek a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején divatból jöttek a térségbe, de nem értek el megfelelő üzemméretet eladták a bankjaikat.  A vevők olyan pénzintézetek voltak, amelyek mély gyökereket eresztettek a régióban, mint pl. az OTP, a KBC, vagy az osztrák és észak-olasz kereskedelmi bankok. Magyarországon, Szlovákiában, Csehországban - és a legutóbbi OTP felvásárlás óta - Szlovéniában ezután nemigen maradt olyan piaci részesedését tekintve TOP5-be tartozó bank, ami eladó lenne.  

Magyarországon csaknem pontosan ugyanez történt. A globális csoportok, és azok a nemzetközi szereplők, akik nem tudtak megfelelő üzemméretig eljutni már kivonultak vagy kivonulóban vannak. A Takarékbank, Budapest Bank, MKB hármas fúzióval hamarosan létrejöhet az OTP mögött a második legnagyobb hazai bank, amely azonban régiós szinten nem szereplő. A vetélytársak a régióban erős osztrák, olasz és belga bankcsoportokhoz köthetők. Ők tartós jelenlétre rendezkedtek be, így a hazai legnagyobb bankok körében további tulajdonosváltások a közeljövőben nem várhatók, de a kisebb pénzintézeteknél lehetnek még átrendeződések.

A szerző a KPMG szenior igazgatója.

Címlapkép: Getty Images.