Mitől leszünk sikeres nemzet?

‹ 1 2

A rendszerváltozás utáni gazdaságpolitika-történetünk legelkeserítőbb négy éve után, 2006-ban elakadt a felzárkózásunk. A belső és külső egyensúlyunk felborult, óriási kiigazítással kellett elkerülni a fizetésképtelenséget. Ekkora keresleti sokk értelemszerűen recessziót okozott, de még ekkor is remélhettük, hogy amint a növekedés fontos intézményi előfeltétele, a makrostabilitás újra megvalósul, megindul a növekedés. Mindezt továbbra is azon elméleti megfontolásokra alapoztuk, hogy a tőke- és munkaerőellátottság mellett az intézményi feltételeket is kipipálhatjuk, mindössze a makrogazdasági egyensúly hiányzik a gazdaság szereplőinek, hogy újra beindítsák a gazdaság szekerét.

Nem így történt. 2008-ban a globális pénzügyi krízis lökte a gazdaságunkat még mélyebbre, majd az európai adósságválság hatására az is világossá vált: Európa Klub nem létezik. Visszatekintve a mögöttünk hagyott évekre, világosan látszik, hogy a konvergenciafolyamat tartósan elakadt, a régiós országok közül elment mellettünk Észtország, Szlovákia, Litvánia, Lengyelország és épp mostanában hagy le minket Lettország is. Az Európai Unióban csak azért nem kerülünk a szegénységi dobogóra, mert Horvátország csatlakozott.

Ezzel elérkezett a kijózanodás időszaka, és elkezdhettük újraírni a magyar növekedés történetét. Nem volt már nehéz dolgunk, még az elkövetett hibáinkat is szépen felolvashattuk a tankönyvekből.

Először is: bár vannak olyan országok, melyek jelentős felzárkózást tudtak végrehajtani, a tapasztalatok összességében mégis azt mutatják, hogy a fejletlenebb országok abszolút felzárkózása a fejlettek szintjére nem igazán jellemző. Történelmi aspektusból nézve a konvergencia inkább az elmúlt 30 évben fel-feltűnő kivétel, mintsem szabály. (Az alábbi ábra azt mutatja, hogy még e kivételes időszakban is voltak a növekedési csodák mellett katasztrófák is.)

Vagyis a felzárkózásért igenis nagyon sokat kell tenni. Nem elég, hogy hiszünk a beáramló tőkében meg az olcsó, szakképzett munkaerő (hamis) mítoszában. Sőt, nem is érdemes önmagában a tőkéből kiindulni. A tőke nem oda megy, ahol kevés van belőle, mert akkor most Csád pénzügyi és termelési központ lenne. A tőke úgyis oda megy, ahol az intézmények révén biztosítva van a hatékony (profittermelésre jó esélyt kínáló) működése, ennek pedig csak egy fokmérője a meglévő tőke mennyisége, és nem is a legjobb.

Stabil, normateremtő intézmények, makrostabilitás, a humántőkébe való beruházás (oktatás, egészségügy) - ez az alapja a felzárkózásnak. Ezen felül a versenyző gazdaság, az erőforrások elérését széles körnek lehetővé tevő társadalmi rendszer. Vagyis a növekedés okai komplexek, és mi sokszor félreismertük ezeket. A gazdaságpolitika nem vett tudomást az igazán fontos tényezőkről, ráadásul a válság után megváltozott körülmények tovább rontják a helyzetet.

Alapvetően a saját bűnünk, hogy az elmúlt évek (lassan évtizedek) azzal teltek, hogy mindent kipróbáltunk, ami nem működik, mielőtt ráfanyalodtunk volna a megoldásra. Ha egyáltalán. Jelenleg az a helyzet, hogy csak a magyar növekedésről alkotott képünk konvergált az egyre összetettebb, fejlettebb közgazdasági ismeretekhez, és nem a gazdaságunk a fejlett országokhoz. Sőt, láthatjuk, hogy az egyetlen érdemi felzárkózási periódust is csak fenntarthatatlan körülmények között sikerült produkálni. Az "elmélet-konvergencia" azonban legfeljebb néhány kutató rövid távú intellektuális örömét jelenti, a nemzet sikerességét aligha.

Ennek fényében pedig kijelenthetjük: egyáltalán nem biztos, hogy megvannak a felzárkózás alapjai. Hogy e tekintetben miként is állunk, írásom második részében tekintem át.

• Címkék:
• konvergencia,
• makrogazdaság,
• vélemény

• Az ártatlanság kora.
• Bűn és bűnhődés.