Újraiparosítás? Minek?

"Mi azt gondoljuk, hogy a teljes magyar nemzeti összterméken belül az iparból származó össztermék arányát növelni kell. Ezt nevezzük mi újraiparosításnak. Míg az Európai Unióban a teljes európai nemzeti össztermékhez való hozzájárulása az iparnak 15 százalék, addig Magyarországon 23 százalék. Bár a számítási módszerek mutatnak némi bizonytalanságot, például van olyan kalkuláció is, amely szerint a németeket megelőztük, mi dobogósak vagyunk Európában. Ha így folytatjuk, a 2018-as ciklus végére reális célkitűzésnek tűnik, hogy mi legyünk Európa legiparosodottabb országa." - nyilatkozta márciusban Orbán Viktor miniszterelnök.

Az irány mögötti okokat, megfontolásokat illetően azért leginkább a sötétben tapogatózunk. Pedig a 2011-ben készült Növekedési Terv című dokumentumnak egy egész fejezete szól az újraiparosításról. Ebben a szerzők négy iparosítási szakaszt azonosítanak, és nem igazán alátámasztva ezeket egységesen sikeres fellendülési periódusoknak tekinti (beleértve például a szocialista nehézipar "sikerét" is). Ám sok magyarázat nem hangzik el arra nézvést, hogy a XXI. században miért éppen ez lenne a hasznos stratégiai irány.

Miért lenne jó az újraiparosítás?

Az elméleti érv, amit előránthatunk egyfajta merkantilista-fiziokrata felfogás. Eszerint az ország számára fontos, hogy külkereskedelmimérleg-többlete fennmaradjon, ehhez pedig szükséges az erős, versenyképes ipar. Egy pragmatikusabb szempont az a magyar munkaerőpiaci sajátosság, hogy képzetlen vagy alacsony képzettségű munkanélküliek felszívására az összeszerelő tevékenység lenne a leginkább alkalmas. Ezt megtámogatandó hozzátehetjük, hogy a válságot foglalkoztatási szempontból is nagyon jól átvészelő német gazdaságban magas az ipar súlya. Sőt, a csehek is magas foglalkoztatási rátával, valamint erős iparral rendelkeznek, így ez az út csábítónak tűnhet számunkra.

Ugyanakkor kicsit végiggondolva a fenti érveket, rájöhetünk, hogy ezek azért nem igazán mindent elsöprő erejűek. A merkantilista felfogás például semmiképpen sem nevezhető korszerűnek, és a külkereskedelmi szempontjaink szerint sem feltétlenül előremutatók. A külkereskedelmi többletet ugyanis most leginkább azért gondoljuk szükségszerűnek, mert ez az adósságleépítési folyamat során elkerülhetetlen. Ám a gazdaság súlyosabban eladósodott szegmensét (lakosság, állam, kkv) aligha segíti, ha a nagy multinacionális cégek jobban megnyomják az exportot. Az adósságleépítés ("alkalmazkodás") ugyanis az érintett szereplők visszafogottabb importigényén keresztül fejti ki a hatását a külkereskedelemre.

A munkaerőpiaci megfontolásokat viszont alátámasztani látszik az a tény, hogy az állástalanság problémája valóban kisebb azokban a térségekben, ahol prosperáló ipari tevékenység figyelhető meg. Ám ha megnézzük, hogy például a munkanélküliség viszonylag alacsony Vasban, Csongrádban is, ahol az ipari konjunktúra az elmúlt években nem volt erős, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon feltétlenül az iparnak kell-e húznia a régiót, vagy bármilyen gazdasági tevékenység fellendülése képes mérsékelni a munkanélküliséget. Az is valószínűnek látszik (már csak a nagy üzemek képzett munkaerő ellátási kihívásai miatt is), hogy nem lehet minden válság sújtotta térségbe egy autógyárat telepíteni.

Ugyanakkor az újraiparosítással kapcsolatban nem a fenti pró-kontra érvekkel érdemes igazságot tenni. Ehelyett hasznos megnézni, hogy (1) a hozzánk hasonló fejlettségű országok az iparosításon keresztül jutottak-e előbbre, (2) mai iparosodottsági szintünk valóban elégtelennek tekinthető-e, illetve (3) a hozzánk hasonló fejlettségű országok sikeressége valóban az iparosodottsággal áll-e összefüggésben.

Hova tovább?

Az első zavarba ejtő ellentmondást már a miniszterelnök jelzéseiben felfedezhetjük. Ha ugyanis
- az iparosodottsági rangsorban valóban Európa élmezőnyében állunk,
- és az iparosodás a megoldás a magyar növekedési és foglalkoztatási kihívásokra,

akkor most legfeljebb egy lépésre állnánk az áhított teljes foglalkoztatottságtól, illetve a gazdaság bizonyára száguldana. De haladjunk inkább sorban, nézzük, mi a helyzet Európában és idehaza!

Vizsgálódásainkhoz a ipari, feldolgozóipari hozzáadott értéket vizsgáltuk a bruttó hozzáadott értékhez viszonyítva. (Lehetne más mutatót is választani, de erre az Eurostatnak összehasonlítható adatai vannak, amúgy pedig más módszertannal is hasonló eredmények adódnának.) Kezdjük egy állapotjelentéssel:

Ahogy látható, a magyar gazdaság iparosodottsága mutatónk szerint Európa élmezőnyében van. A listából elsőre csak annyi állapítható meg, hogy a fejletlenebb országokban ez a mutató jellemzően magasabb. Ugyanakkor az élmezőnyben találhatók sikeresen felzárkózó pályára lépett gazdaságok (Szlovákia), vagy éppen az utóbbi évtizedben konvergencia nélkül álló országok is (Csehország, Magyarország).

Elsőként nézzük meg, hogy a mai fejlett európai országokban miként alakult a feldolgozóipar súlya az elmúlt néhány évtizedben! Ahogy az alábbi ábrán látható, a fejlett országok többségében Franciaországtól Svédországig érdemi csökkenést mutat a szektor súlya, a tavalyi adatok Németországot leszámítva 10-16% között szóródnak. A német adat 22%-on áll, és itt az elmúlt 20 évben stagnálást láthattunk. (Ugyanezt figyelhetjük meg a teljes ipar vonatkozásában: az elmúlt 15 évben az átlagos súly 23%-ról 19%-ra esett vissza.)

Mi történt ezalatt a régiónkban? A felzárkózásban eltérő sikerességű országokban nemigen láthatunk markáns trendeket. Az elmúlt két évtizedben leginkább stagnálást tapasztalhattunk, függetlenül attól, hogy a gazdaság mennyire teljesített jól kelet-közép-európai összevetésben. A lengyeleknél például nemigen látni az "újraiparosodás" nyomait, mégis felzárkózási pályára álltak, a horvátoknak viszont hasonló tendencia mellett növekedtek a gazdasági problémái. Láthatjuk a magyar helyzetet is: a középmezőny tetején állunk a 22,6%-os feldogozóipari súlyunkkal.

Mit mondhatunk a fenti adatok alapján?

- A magyar gazdaságban nemzetközi összevetésben magasnak mondható, de nem egyedülálló az ipar súlya.
- A magas ipari súlyú országok gazdasági sikeresség szempontjából meglehetősen vegyes csoportot alkotnak.
- Láthatunk felzárkózó országokat alacsony és magas iparosodottsági szinttel, illetve a kevésbé sikeresek csoportja is meglehetősen heterogén e szempontból.
- Nemigen találunk olyan országot, ahol az elmúlt évtizedekben növekedett volna az ipar súlya.
- A fejlett országokban az ipar szerepe inkább visszaszorult, a régiónkban ehhez képest magasabb szinten stagnált.

Vagyis óvatosan annyit megállapíthatunk, hogy az újraiparosítás, vagy éppen az ipar térvesztése nem volt jó fokmérője a gazdasági sikerességnek. Sőt, hosszabb távon a fejlődő országokban az ipar súlya csökkent. Ezt az összefüggést mutatja az alábbi is:

Látható, hogy a magyar gazdaság a fejlettségéhez képest magas ipari súlyt mondhat magáénak. Itt is lehet példálózni, mennyire nem tűnnek erősnek az iparosodás előnyei. A magas ipari kultúrával rendelkező Csehország ugyan valóban fejlettebb nálunk, de az utóbbi években ott sincs érdemi konvergencia. Az észtek esetében kisebb ipari súlyt figyelhetünk meg, mégis gyorsan növekednek. Összegezve: nincs olyan evidencia, hogy a "middle income trap" állapotból az újraiparosítás rántaná ki az országot.

Egy kérdés maradt még: vajon a kelet-közép-európai régióban esetleg a munkahelymegtartás, teremtés szempontjából nem üdvösebb-e az ipar előtérbe helyezése? Hiszen ahogy említettük, a cseh és német adat alapján akár sejthetnénk is ilyen összefüggést. Az alábbi ábra azonban mutatja, hogy az iparosodottság és a foglalkoztatottság között nemigen állíthatunk fel ilyen összefüggést.

Sőt, ha megfigyeljük, akkor láthatjuk, hogy az iparosodottsági szintünkhöz képest lehetne akár magasabb is a foglalkoztatottságunk, vagyis a bajt vélhetően máshol kell keresni. (Az már meghaladja az írásunk kereteit, hogy arról elmélkedjünk, hogy a képzetlen munkaerő jó része valószínűleg egy modern ipari üzemben sem alkalmazható, vagy hogy ehhez a kínai bérszínvonallal kellene versenyezni úgy, hogy közben folyamatosan emeljük a minimálbért.)

Végezetül érdemes megjegyezni, hogy a modern regionális politika sem az ipari központok létrehozásában látja az elmaradott térségek felzárkózásának kulcsát. Az így kialakuló növekedési gócok a tapasztalatok szerint zárványként maradnak a gazdaságban, és nincs szétterjedő pozitív hatásuk. A megoldást sokkal inkább a helyi kezdeményezések ösztönzése, a sűrű gazdasági kapcsolatháló kialakulása jelentheti. Ebben a felfogásban a gazdaságpolitika számára a feladat inkább az információnyújtás, a képzés, a helyi kezdeményezések és források összekapcsolása lehet. Ami ugyan nem olyan látványos, mint egy új gyár, de hosszabb távon több sikerrel kecsegtet.

• Címkék:
• makrogazdaság,
• madár istván,
• vélemény,
• újraiparosítás